Negyven perc múlva értünk vissza a házhoz.
Ami új rekord volt. Főleg, hogy még egy leánykérést is lebonyolítottunk közben. És bár már megint csak büdös növényevőket ettünk, az is elég volt.
És valami szöget ütött a fejemben miközben a ház felé mentünk egymás kezét fogva.
- Edward – kezdtem és megálltam vele szemben. - Gyűrűt nem kapok? – kérdeztem és bájosnak szánt mosollyal tekintettem rá.
Azt hittem soha nem kérdezed meg!
De ezt nem mondta ki. Csak gondolta. És néha a legrosszabbkor jön elő ez a hülyeség. Azért kicsit zavaró volt, mert soha nem tudom, hogy épp melyik képesség fog a felszínre törni. Oké, hogy egyelőre átvettem őket. De mik a határai? És csak akkor vannak meg, ha a közelében vagyok annak az illetőnek, aki jogosan birtokolja a képességet? Az már biztos - a Volturi látogatás óta -, hogy egyszerre többet is tudok használni. De még nem értettem a dolgokat. Néha olyan, mintha a képességek harcolnak egymással a fejemben, és azt használom, ami abban a pillanatban nyer. És ez akaratlanul történik. A jövőben remélhetőleg sikerül csiszolnom rajta.
- De – mondta, és a zsebéből egy dobozt vett elő. Szerintem nem tudja, hogy most hallottam, mit gondolt. Nem baj…
A dobozt felpattintotta és egy Elizabeth Masen gyűrűvel néztem farkasszemet. Szép volt… Mi több… gyönyörű! És úgy éreztem, hogy érte szívesen viselem. Edwardért.
Edward felhúzta a bal kezem gyűrűsujjára az ékszert, ami hirtelen furcsán nehéz lett. Nem a tehertől, hogy most menyasszony lettem. Tényleg, és végérvényesen. Na jó, talán egy kicsit ez is benne volt... De inkább a szokatlan súlytól. Nem szoktam gyűrűt hordani. Se semmi mást, ha már itt tartunk. Ez lesz az egyedüli és egyetlen, amit megtűrök magamon.
- Végre! Azt hittem már elszöktetek tőlünk! – kiáltott Alice, amikor már látszottunk a messzi horizontról. Ami nem is annyira messzi.
És nekem megint eszembe jutott valami. Ha én menyasszony vagyok, Alice meg Alice, akkor itt bajok lesznek. Nem feltétlenül katasztrofális bajok, de bajok. Gyorsan Edwarddal szembe fordultam.
- Neki is elmondjuk? – kérdeztem és megtámasztottam a kezemet a mellkasán. Olyan volt, mintha én lennék a rendőr, ő meg a rossz fiú.
Edward kilesett a vállam mögül. Én rosszat sejtve fordultam meg, és egy rohanó Alice-t láttam. Két másodperc se kellett és nővérem lefékezett előttünk.
- Azt hittem már sose nyögöd ki – mondta majd Edward nyakába ugrott. - Gratulálok!
Rögtön utána engem is ért gratulációja és torokszorongató ölelése. Ha ezt kapom Alice-től, akkor mit kapok majd Emmettől? Bele se akarok gondolni.
- Remekül elterveztem az egészet! Mindenütt virágok lesznek. Rózsa, liliom meg kála. És esetleg némi tulipán. Tudok egy nagyszerű virágszállítót. Tudom, szerinted minden virágos egyforma, de nem mindegy, hogy kitől rendeled meg a virágot… Ha mondjuk rossz helyen veszed, akkor lehet, hogy fonnyadtat kapsz. Azt meg ki akarja? Na ugye, hogy senki. Selymet is akarok. Rengeteg selymet. Remek lesz. Láttam egy nagyon szép selyemsátort. Higgyétek el nagyon jól fog mutatni!
- Alice – szóltam bele a szóáradatba. De nővérem úgy tett mintha semmit se hallott volna. Az egyik kezét az én vállamra tette a másikat meg Edward derekára és így taszigált minket a kocsik felé.
- Kell egy nagyon jó ruha is neked Bella. Persze valami tervezőtől. Nem hordhatsz semmit az állványról. Az valami borzasztó lenne! Van is egy ötletem, hogy kitől rendeljük meg a ruhát. Nem jelentős, bár nagyon ígéretes tervező, és pont a mi igényeink szerint tervez. Csipkére, muszlinra és selyemre gondoltam természetesen. Lehet szó fűzőről is, de ez majd még kialakul. Szerintem hat-hét látogatás után már kész is lenne a ruha. Ami azt jelenti, hogy öt-hat hónap múlva megtarthatjuk az esküvőt. Neked Edward elég egy szmoking. Nektek férfiaknak annyira mázlitok van! Egy esküvői ruha… egy igazán jó esküvői ruha elég sokba kerül. Míg egy szmoking kölcsönzése pár dollár. Persze veszünk neked, de attól még…
- Alice… - Ez már Edward volt, és nem én. Alice háta mögött segélykérően néztem rá, de amennyire láttam ő csak megrándította a vállát és egy fintort vágott. Bár nem annyira szenvedő fintort… Inkább beletörődő, és minek-ez-a-nagy-felhajtás fintort.
- És persze az enni való. Hát nem is tudom. Torta azért kéne. Még ha csak mi is leszünk ott, akkor is. De persze meghívjuk a Denali-családot is, mert… Hát érthető okok miatt. Esetleg Peter és Charlotte is eljönne szerintem. Mondjuk, ha összefutnánk velük Európa felé, akkor meg is hívhatnánk őket. Szóval szerintem torta az legyen. Az olyan esküvői. És ha már esküvőt szervezünk, akkor csináljuk jól, nem?
- Alice! – És ez megint én voltam, de már határozott kiáltással, és nem csak suttogással.
Nővérem elhallgatott, én kifújtam a bent tartott levegőt, és felé fordultam.
Nem tudom, hogy hogyan mondjam meg, hogy egy szimpla vegasi esküvő jobban bejönne, mint egy nagy felhajtás. De tudtam, mire mondok igen, amikor azt mondtam, hogy igen. És erre is azt mondtam. Az Alice-féle bulira. Mert tudom, hogy szeretné. Mert ebben leli örömét. Ezekben a nagy felhajtásokban, amiket meg lehet szervezni.
Végül nem azt mondtam, hogy egyáltalán semmilyen esküvőt nem szeretnék.
- Mi lenne, ha erről később beszélnénk? Az új helyen? – kérdeztem és egy halvány mosolyt küldtem felé. Alice a szemembe nézett, és hirtelen azt éreztem, hogy mindent tud. Hogy nekem ez nem nagyon tetszik, hogy én nem vágyom erre, és úgy egészen, tényleg mindenről tud.
- Köszönöm, Bella! – És ez nem egy sima „köszönöm” volt. Ebben benne volt az is, hogy tudja, hogy csak miatta fogadom el ezt az egészet. Hogy látja, hogy azt szeretném, hogy örüljön. De azt is láttam, hogy mindent megtesz azért, hogy én is jól érezzem magam. Egy nagyon sok mindent mondó köszönöm volt.
Alice megint előre szaladt és bevágta magát egy eddig még ismeretlen kocsiba. De az már messze lerítt a kocsiról, hogy az nem egy sima kocsi. Amennyire én meg tudtam állapítani áramvonalas volt. És biztos gyorsan megy. Na ennyit a nagy autós tudományomról…
Azon még nem is gondolkodtam, hogy hány kocsija van a családnak. De elég sok lehetett, mert öt kocsi parkolt a ház előtt teljesen megpakolva.
Rose a Mercedesében ült, és Emmett is a saját Jeepjében. Jasper, Esme és Carlisle meg minket vártak a kocsik előtt.
- Ha neked is jó, úgy Edward, akkor te mész az én kocsimmal és viszed Bellát is. Jasper viszi az Astont, én meg a Volvóval megyek Esmével – mondta Carlisle, amikor már megfelelő közelségben voltunk, hogy halljuk is a dolgokat.
Nekem meg rögtön feltűnt az a kis biztonsági intézkedés. Hogy én megyek a sötétített üvegű kocsival, nehogy valaki meglásson. Az a bizonyos megemlített Aston meg csakis az lehet, amibe Alice beült az imént. Örültem, hogy nem ragaszkodik ahhoz, hogy egy kocsival menjünk. Az úton legalább nem kell az esküvői terveit hallgatni.
Mindenki beült a kiszabott kocsiba, mi Edwarddal meg egymással szemben álltunk. Éreztem, hogy valamit mondani akar. És úgy éreztem, hogy ez az esküvővel és az Alice-féle felhajtással kapcsolatos.
- Mi lenne, ha útközben megállnánk Vegasban? – kérdezte csillogó szemmel és a kedvenc féloldalas mosolyomat is felvillantotta.
Na ezt most azért mondta, mert ő se szeretne olyan felhajtást, vagy azért, mert látja rajtam, hogy én nem akarom? És ha ő szeretne, csak azt akarja, hogy én boldog legyek? De én akkor vagyok boldog, ha ő boldog. Ez így hülyeség! És is elmosolyodtam és azt hiszem cinkosul a szemébe néztem. Megöleltem és éreztem, hogy ő is átkarolja a derekam.
- Rázzuk le a többieket – suttogtam és elszakadtam tőle.
- NEM! Nem állunk meg Vegasban! – kiáltott hirtelen Alice.
Mindketten megfordultunk. Alice ki se szállt a kocsiból, csak nyitott ajtón keresztül ellenkezett. Így soha nem lesz semmi titkunk előtte, de komolyan.
Beültem a kocsiba és láttam, hogy Alice is visszazárja az ajtót. Edward is beszállt és indított. Sok minden van az életben, vagy esetemben létezésben, amit nem akarunk, de mégis meg kell tenni. Na, az esküvő is egy ilyen dolog. Soha nem voltam az az esküvőtervezős lány. Meg akartam házasodni… valamikor a távoli jövőben. Az az esküvőm hogy nézett volna ki?
Csak elmentünk volna a hivatalba? Hát… lehet. És az üzenetrögzítőre mondtam volna anyának és apának is, hogy megházasodtam. Kicsit se néztek volna furcsán… Az ő kedvükért csináltam volna nagy esküvőt. Hogy lássák, a lányuk normális… legalábbis egy bizonyos szintig. De most nincs se anya, se apa, akinek nagy esküvőt kéne csinálni, hogy normálisnak tartsanak.
De ez tulajdonképpen egyáltalán nem lenne normális esküvő. Nem is lennének normális vendégek. Csak vámpírok. Senkinek nem kell tettetni, hogy nem az vagyok, ami. Ez azért egy kicsit felemelő. Hogy tényleg nem kéne színészkedni. Csak élvezni kéne.
És hirtelen azon kaptam magam, hogy nem is vagyok annyira ellene az Alice-féle bulinak. Mert ha csak jól kell érezni magam, akkor menni fog. Meg majd ki kell mondani, hogy „igen”. Na, az is menni fog. Azt hiszem…
- Akkor is megállunk – mondta Edward elszánt, cinkos arccal. Észre se vettem, hogy közben már majdnem beértünk a városba. Ami azt jelenti, hogy Edward sokkal lassabban vezet, mint eddig.
- Nem. Akarom azt a bulit – mondtam hirtelen, de elszántan. Edward zavarodottan nézett rám. Én se értem magam, szóval ne is kérdezz! Tényleg nem értettem magam. Először nem akarom, most meg igen. Furcsa az egész.
Utolsó pillantásokat vetettem az ismert épületekre. A Newton-túraboltra, az iskolára, a házunkra. Nem búcsúztam, mert biztos voltam benne, hogy még visszajövünk. Úgy nyolcvan év múlva… Csak elköszöntem. Azoktól, akiktől viszont búcsúzni kéne. Tényleg búcsúzni… Azokat nem láttam. Se Jessicát, se Angelát… se Charlie-t.
Kicsit azért fájt, hogy mindenki azt hiszi meghaltam, miközben itt ülök a kocsiban és szemlélődök. Edward megérezhette zavaromat, mert megfogta a kezemet, és egy kézzel kormányzott tovább. Ez tényleg megnyugtató volt. És jól is esett. Mondjuk minden jó, amit ő csinál. Jó ez kicsit furcsán hangzott tudom. Port Angeles felé mentünk. Az egy órás út szinte biztos, hogy a negyedére csökken majd, olyan gyorsan hajt mindenki. És én megint nem tudtam megmondani, hogy örülök, hogy hamar vége, és gyorsan elszakadok mindentől, vagy lassítani akarnám az időt, hogy egy kicsit tovább maradjunk még. Fogalmam sincs. Most minden zavaros.
- Egyébként hova költözünk? – kérdeztem, amikor úgy döntöttem, hogy fő a jelen és a jövő, a múltat meg meghagyom múltnak. - Lemaradtam arról a beszélgetésről.
Eszembe jutott, hogy miért is maradtam le róla… De arról Edward is lemaradt. Érthető okok miatt. Edward mosolya meg arra enged következtetni, hogy az ő fejében is hasonló gondolatok voltak… Mármint, hogy miért is maradtunk le a beszélgetésről.
- Európába – mondta végül, amikor leküzdötte a mosolyát. Én meg elhúztam a számat.
- Az Európa egy kicsit tág fogalom – adtam hangot zavaromnak.
- Finnország közepére - tette még hozzá gyorsan és megint mosolygott.
- És mond csak a családnak hány háza van? Úgy komplett világszerte? – kérdeztem még meg, mert ez tényleg érdekelt. Körülbelül öt-hat évente költöznek tovább. És nyolcvan-kilencven évente jelennek meg egy régi helyen, nehogy valaki felismerje őket. Ha számolunk, és feltételezzük, hogy csak annyi van, amennyi kell, akkor is tizenhat és húsz ingatlan között mozog az eredmény.
- Lényegtelen – mondta és láttam, hogy erről nem nagyon akar beszélni.
De most miért nem? Eddig is tudtam, hogy gazdagok. Ez már csak hab a tortán. Nem is beszélve arról, hogy hány autójuk lehet. Ha ismét számolunk… Na, jó! Ne számoljunk! Úgy döntöttem, hogy legyen neki igaza… De egyszer úgyis megtudom hány lakásuk van.
Ha Finnországba költözünk, akkor meg kell tanulnom finnül… Nekem ez most jutott el a tudatomig. Új nyelv, új szokások. De Európában leszek! Még soha nem voltam Európában, leszámítva az olaszországi esetet. Fényképekről láttam már Finnországot, és akkor tetszett. Mert sok a tó meg nagyok a házak. Mindenkinek saját szaunája van meg saját tava. Olyan luxus érzése van az embernek, ha Finnországba van. Szerintem. És az az ország lesz az otthonom… Úgy hat évig.
- És a kocsikat, hogy visszük át? – kérdeztem utalva arra az aprócska problémára, hogy az autókat nem lehet felrakni az utasszállítóra.
- Teherszállító repülőgéppel, két hét múlva – mondta és elmosolyodott. Végül is engem nem nagyon érdekelt, hogy mi lesz a kocsikkal, csak azért mégis.
A további utat csöndben ültük végig. Nem az a kínos fajta csönd volt, hanem az amelyikben jól érzi magát az ember. Vagy vámpír. Edward végig fogta a kezem, és még a sebességváltóra is odahúzta. És amikor ez megtörtént nekem mosoly kúszott az arcomra. Nem azért, mert a helyzet nevetséges volt, hanem, mert jó érzéssel töltött el. Egyszerűen jól esett. Furcsa, hogy a szeretett személytől még egy ennyire egyszerű mozdulat is mennyire jól esik.
Seattle-ben álltunk meg. Számítottam rá, de azért mégis furcsa volt egy óra múlva kiszállni a kocsiból. A többiek is leparkoltak utánunk szép sorban. Kíváncsi lennék, hogy az emberek mit gondolnak erről a felvonulásról. Erről az öt luxuskocsi megrakodva, nyolc gyönyörű utassal jeleneten. De nem… Mégse érdekelt.
Azért az tényleg érdekelt, hogy ki is marad itt az autókkal, ha mindenki megy… Mármint elvileg mindenki megy. A gyakorlat pedig nagyon úgy néz ki, hogy mást mutat.
Végül kiderült, hogy Emmett meg Rose maradnak hátra, és jönnek majd az autókkal együtt két hét múlva. Mi könnyes búcsút vettünk szeretett családtagjainktól, és fölszálltunk a repülőgépre. Még jó, hogy csak iróniából beszélek… vagyis gondolok. Oké, szeretem őket, de Rose még mindig nem annyira kedves, mint a többiek. Emmettet meg az érdekli, hogy mikor esek már el. Remélem, hogy soha… de ki tudja?
Az első osztályon utaztunk New Yorkba. Ott át fogunk szállni egy londoni járatra és még ott is átszállunk egyre, ami Helsinkibe visz, és fogadok, hogy még ott is átszállunk egy helyi járatra, és még onnan jön a kocsikázás. Mennyi időt elvesz az utazás! Ezt az időt sokkal hasznosabban is el lehetne tölteni.
Akaratlanul is eszembe jutott, amikor utoljára utaztam New Yorkba. Akkor féltem… rettegtem, hogy valami baj történik. És Alice mellett ültem. Most meg Edward ül mellettem, ami azért jóval kényelmesebb volt.
Két nap múlva értünk a kisvárosba, ami azért elég… hát nem is tudom milyen. Azt hiszem kegyetlen. Vagy furcsa, vagy durva. Nem tudom pontosan. Igazam lett és tényleg háromszor szálltunk át, négy gépen utazva és tényleg jött még az autózás is. Az egyetlen dolog, ami vigasztalt, hogy végig Edward mellett voltam. És ez tényleg jó volt. Azt hiszem kezdek mániákus lenni. Minden csak akkor jó, ha ott van Edward, és csak akkor tetszik valami, ha Edward is ott van.
Például itt van ez az utazás. Ha Edward nincs itt fogadok, hogy nem tetszett volna ez a folyamatos repülőzgetés.
- Bella – szólított meg Edward.
Előbb rá néztem, de láttam, hogy ő nem engem néz, hanem előre tekint. Egy házat nézet. Egy gyönyörű házat. Háromemeletes volt, és ha nem tudom, hogy nem Forksban vagyunk, akkor azt mondtam volna, hogy ez az a ház, ahonnan két nappal ezelőtt elindultunk.. Szinte teljesen ugyan olyan volt. Ez is az erdőben volt, kellő távolságra a várostól. Krém és faszínű volt minden, és itt is rengeteg ablak volt.
- Gyönyörű – mondtam szinte bambán, és amint megállt a kölcsönkocsi én rögtön kipattantam.
Belülről is ilyen szép lehet, mégse indultam el, hogy feszegessem az ajtót. Biztos voltam benne, hogy be van kulcsolva. Éreztem, hogy Edward hátulról átölel, és én örömmel simultam a karjai közé. Már két napja nem érintettem úgy, ahogy én akartam, most mégse éreztem azt a sürgetést, mint eddig bármikor, amikor hozzám ért.
Csak álltam és néztem az épületet. Bocsánat… az otthonomat.
Mert tényleg ez lesz az otthonon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése