Elfeledett szerelem - 9. fejezet

9. fejezet: Látomás

Az elkövetkező két órában folyamatosan erősködtünk, hogy mondják el.

De nem mondták. Konokul tartották magukat ahhoz, hogy ez csak akkor lesz jó, ha nem mondják el. Valami meglepetésre számítok. Vagy valami ilyesmire. Jó pár órával a sakk után rájöttem, hogy milyen gátlástalannak nézhettem ki, de már nem tudok rajta változtatni.
Nekem úgy tűnt, hogy mind a kettőjük örül, hogy én nyertem. Akkor valami nagyon kétoldalú fogadás lehetett. De nem mondták el. Lehet, hogy rá kéne másznom Edwardra. Akkor remélhetőleg elmondaná.
Végül mindenki megunta a folyamatos rábeszélést és abbahagytuk. Carlisle és Esme is játszottak egy partit, és azt is szívesen néztem. Náluk bármilyen csel vagy csalás nélkül Carlisle bizonyult a jobbnak. Hát őszinte legyek? Nem lepődtem meg.
Azon viszont igen, hogy mint kiderült Edward a legjobb játékos a családban. Így, hogy rögtön legyőztem őt én lettem a legjobb. És akkor nekem egy kicsike bűntudatom lett, hogy nem teljesen tisztán nyertem. De hamar meggyőztem magam, hogy a cél szentesíti az eszközt.

- Oké. Akkor most csinálunk egy csajos éjszakát! Gyere Bella. – Alice szökdécselt le a lépcsőn, és karon ragadott engem. Felvonszolt a szobájába.
Teljesen meg voltam döbbenve. Azon is, hogy tíz másodperccel ezelőtt én még elmélyülten beszélgettem, most meg Alice körülugrál. És a szobán is meglepődtem. Olyan alices volt. A fürdő meg kétszer akkora, mint a szoba, és még Jaspernek is volt egy külön szobája. Visszamentünk Alice szobájába és leültem a szőnyegre. Azt hiszem az ágyra jobb nem leülni. Hiába van rendbe szedve, alig egy pár perccel ezelőtt bizony Jasper is ott feküdt.
- De Alice. Ha ti együtt vagytok Jasperrel, akkor minek neki külön szoba? – Tettem szóvá zavaromat.
- Az én szobámban nem fér el az ő holmija. Nem kell semmi rosszra gondolnod. Egyébként nem csak úgy együtt vagyunk Jasperrel. Házasok vagyunk – mondta teljes természetességgel és ő is leült velem szemben.
- Házasok? Én azt hittem, hogy ti nem házasodtok… Mármint, hogy a mi fajtánk… - Ez teljesen meglepett. A vámpírok is házasodnak? Nemcsak szeretnek, még házasodnak is?
- Hát furcsán is mutatnánk egy templomban – nevetett fel Alice. - Egyébként Esme és Carlisle is az, és Emmett meg Rosalie is.
Nekem megint kellemetlen érzésem lett. Ennyi ideig Edward teljesen egyedül volt? És ennyi pár vette körül, akik ráadásul boldogok?
- És Edwardnak, miért nincs senkije? Az elmúlt időben senkit nem szeretett meg annyira, hogy együtt legyen vele? – kérdeztem megpróbálva fedni, hogy mennyire érdekel a válasza.
És Alice arcán megint láttam, hogy ingoványos talajra léptem. Láttam, hogy bezárkózik a szeme, és az arcára fagy a mosoly.

- Erre inkább magadtól kell rájönnöd Bella. Én nem mondhatok semmit. – A hangja is furcsa volt. Tele sajnálattal és megbánással. - Egyébként – folytatta és újra nevetős volt a hangja – Jasper mondott valamit az imént. Ecsetelte, hogy milyen erős érzéseket táplálsz szeretett bátyám iránt. Teljesen kikészítetted szegényt. – Alice vigyorgott én meg pirultam volna, ha tudtam volna. Teljesen zavarba jöttem.
- Jaj, ne – mondtam és két kezembe temettem az arcom. Jasper biztos elmondta, hogy mennyire intenzívek meg furcsák voltak az érzéseim.
- Ugyan Bella! Ne szégyelld! Ez teljesen természetes. – Alice hangja megértő és barátságos volt. - Nekem is tetszene Edward, ha nem a bátyám lenne, és nem szeretném mérhetetlenül Jaspert.
- Jó, csak tudod… Ez nekem annyira új. És érzem, hogy valamit elfelejtettem, pedig tudom, hogy tudom. Valami nagyon fontosat. Valami olyasmit, ami az életem része volt, amit a legjobban szerettem. És nem tudom mi az. Fogalmam sincs, pedig az a legfontosabb volt nekem. És érzem, hogy itt van nem messze, de nem tudom, hogy mi az. Fogalmam sincs, hogy miért nem emlékszem. – Zúdítottam mindent vadonatúj nővérem nyakába. Úgy tűnt, hogy neki ezek sokkal többet mondanak, mint nekem. Ő megértette, sőt tudta, hogy mi hiányzik.
- Ne erőltesd, Bella – mondta Alice megnyugtatóan és a vállamra tette a kezét. – Ha kényszeríted, csak még inkább nem fogsz emlékezni. Hagyd, hogy magadtól eszedbe jusson minden, és hidd el minden rendben lesz.
És én elhittem neki, hogy minden rendben lesz. Valahogy megértettem, hogy nem kell erőltetni a dolgokat, csak természetesen. És akkor minden rendben lesz. Hittem neki és bíztam benne.

És akkor furcsa dolog történt. Alice arca elhomályosult majd teljesen eltűnt. A hallásom eltompult. Magamat láttam a konyhában és Edward is ott volt. Úgy tűnt, mintha vitatkoznánk. A hallásom élesebb lett.
- ...én párducot akarok. – Úgy nyafogtam, mint egy kisgyerek.
- De az veszélyes. Még nem vagy felkészülve rá. – Edward hangja óvó és védelmező volt.
- Dehogynem! Én igenis...
A hangok ismét halkulni kezdtek a kép meg elhomályosult. Ismét Alice-t láttam és a kép messze eltűnt. Mindez két másodperc alatt játszódhatott le. Szerintem Alice-nek semmi nem tűnt fel. Fogalmam sincs, hogy mi volt ez.

Másnap már egyáltalán nem foglalkoztam azzal a valamivel, amit láttam.
Egyrészt, mert fogalmam se volt, hogy mi az, másrészt, mert elég értelmetlen volt.
Alice először megmutatta a ruhatárát, és biztosított róla, hogy nekem is minimum ennyi ruhám lesz. Majd stylistot játszott és egy bordó hosszú ujjút aggatott rám. Majdnem muszlinból volt az egész, a vállamat teljesen szabadon hagyta. Rásimult a mellemre és onnan úgy terült szét, mint egy szoknya. Nagyon szép darab volt. Csak kár, hogy harmonizált a szemem színével. Még rám adott egy farmert is, és egy képtelen bordó magas sarkút. Én meg hagytam, hogy örüljön valaminek Alice is.
Az este másik felében beszélgettünk. Elmesélte az ő történetét, hogy ő hogyan lett vámpír. És elmondta, hogy hogyan találtak egymásra Jasperrel. Később Rosalie is csatlakozott hozzánk, mert már elege volt a pasikból, ahogy ő mondta. Ő is elmondta a történetét. Én meg teljesen meg voltam döbbenve, hogy vele ilyen is megtörténhetett. Sajnáltam őt, hogy ezzel kell élnie, és hogy ha tudtam volna biztos, hogy sírtam volna. Elmesélte azt is, hogyan talált rá Emmettre, hogy egy kis örömet is vigyen a lecsappant hangulatba. És mesélt az esküvőikről is. Mert Rosalie kábé öt-hatévente újra elveteti magát Emmettel.

Jó volt ismerni a családom múltját, de azért azt észrevettem, hogy kínosan ügyelnek rá, nehogy valamit megemlítsenek a forksi életükről. Nem hibáztattam őket. Igazuk volt. A beszélgetés alatt viszont folyamatosan égett a torkom. Nem tudtam, hogy hogyan mondjam el nekik, hogy innom kéne, de ez a problémám is megoldódott, amint Jasper közelébe kerültem.
- Na jó! Valaki vigye el Bellát vadászni, mert mindjárt szomjan hal. – És még kuncogott is hozzá. Én csúnyán ránéztem, ő meg még jobban nevetett. Edwarddal akartam menni, és ő is akart jönni szóval vele mentem. A konyha felé indultunk, hogy hátul ki tudjunk menni.

- És mire vadászunk? – kérdeztem miközben kinyitottam az ajtót.
- Szarvasra – mondta teljes nyugalommal, én meg felé fordultam.
- Viccelsz, ugye? – Komolyan gondolja, hogy egy szarvast kell ennem már megint?
- Nem, nem viccelek. Még nem tudnál rendesen megtámadni egy erősebb állatot.
- De igenis meg tudnék támadni bármit, amit akarok. – A hangomat felemeltem és majdnem kiabáltam. Miért nem hiszi, hogy erős vagyok? Megint bizonyítanom kell? - És én párducot akarok – mondtam hirtelen ötlettől vezérelve.
- Nem, Bella! – Szigorú volt, és a szemei is visszautasítóak voltak. - Nem lehetsz ilyen Edward! Én párducot akarok. - Feltűnt, hogy a hangom nyafogós lett. Pont olyan, mint egy kisgyerek, amikor nem kapja meg a kedvenc játékát.
- De az veszélyes. Még nem vagy felkészülve rá. – Lekicsinylésre számítottam, de a hangjában csak aggódás volt.
- Dehogynem! Én igenis fel vagyok rá készülve! – Eddig nem jöttem rá mi történt. De most eszembe jutott a tegnap esti dolog. Pont ugyan ez történt és pont ugyan így. Meg voltam döbbenve. Jobban, mint kellett volna.
- Akkor legyen szarvas – mondtam teljesen elkábultan. Edward mosolygott, és futott az erdő felé. Én is futottam, de közben gondolkoztam. Ha megtörtént pont ugyanaz, mint amit tegnap este láttam, akkor én... a jövőbe láttam?
De Alice-nek van ilyen képessége. Nekem nincs. És Alice már ember korában is láthatott valamennyire a jövőbe. Én nem. Vagyis nem tudok róla. Gyorsabbra vettem a tempót és próbáltam Edward elé vágni. Ez sajnos nem ment könnyen. Edward nagyon gyors volt.

Edward megállt, hogy megnézze mennyire vagyok lemaradva, de nem számított arra, hogy ennyire közel vagyok hozzá. Teljes erőmből neki vágódtam és ráestem.
És nekem rögtön feltűnt, hogy mennyire izmos minden testrésze. Megint éreztem a bizsergést, és biztos voltam benne, hogy meg is csókolom, ha nem tudom, hogy ő ezt nem akarja.
Úgy láttam Edward sincs teljesen rendben, mert az ő szemében is vágyat láttam. Talán mégis ugyan azt érzi, mint én. És engem hirtelen nem érdekelt, hogy láttam-e a jövőbe. Csak az, hogy Edward alattam fekszik, és csak rám figyel. Az elektromos szikrák kipattantak és egyre több lett belőlük. A bizsergés még erősebb lett, és az egész testemre kiterjedt. Éreztem, hogy Edward a derekamra rakja a kezét, és ez még több bizsergést váltott ki. Én végigsimítottam a felkarján, és elértem a nyakához. Mind a ketten gyorsan szedtük a levegőt, pedig nem is volt szükségünk oxigénre. Az ujjai a gerincem felé araszoltak...
Én egyre közelebb hajoltam az arcához. Meg akartam csókolni. Tényleg akartam.

De szarvasok vágtattak el tőlünk tíz méterre, és a romantikus hangulatnak vége lett. A tokom égetett. Sóhajtottam egy nagyot és legurultam Edwardról, majd felálltam. Ő se volt jobb állapotban, mint én. Láttam rajta, hogy ő is várta a folytatást.
- Ennyire hiányoztam, Bella? – Megpróbálta viccnek feltüntetni az egészet, de a hangja a végére megremegett. Ne aggódj, én se vagyok jobban, Edward. Még vártam egy kicsit a válasszal, hogy a hangom ne remegjen.
- Csak kérdezni szeretnék valamit. – Amit persze sikeresen kivertél a fejemből. Gyorsan végiggondoltam, hogy mit is csináltam tegnap és ma reggel... - Én emberként láttam a jövőbe?
- Nem. – A válasz rövid volt, de nekem többet mondott, mint neki. Az ő hangja meg teljesen meglepődött volt. Nyilván nem számított erre a kérdésre.
Ha nem láttam a jövőbe, akkor most miért? Úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Minek olyannal foglalkozni, aminek semmi értelme nincs?
- Jól van. Akkor vadászunk? – kérdeztem sokkal lazábban. Sajnáltam, hogy Edward megtartja a két lépés távolságot. És azt is, hogy nem érint meg. Most megijesztettem, és nem akar még egyszer hozzám érni, vagy fél, hogy tovább is mennénk? Én miért nem tudok a gondolatokban olvasni? Sokkal egyszerűbb lenne.

Két szarvas után megint nem foglalkoztatott az egész edwardos ügy. Persze ő maga nagyon is érdekelt, de azzal inkább nem foglalkoztam, hogy miért nem ér hozzám megint. És ha ő nem ér hozzám, én se érintem meg. Visszamentünk a Cullen-házba, és Edward rögtön felment a szobájába.

Még csak rám se nézett.