A szobánkban voltunk, és kivételesen most nem azt csináltuk, amit eddig mindig.
Bella egy könyvet olvasott a fotelben ülve. A lábait maga alá húzta, és szinte eltűnt a hatalmas fotelben. Ugyanis az említett tárgy valóban nagyon nagy volt. Én a CD-ket pakoltam.
Jasper kivételével mindenki elment vadászni. Hogy ő miért nem ment el, azt nem tudom, de tény, hogy itt maradt. De nem is érdekelt, hogy ki hol van, mert az egyetlen személy, aki már több hónapja lekötötte a figyelmem, itt volt. Nem tudom azt mondani, hogy ez jó volt, mert ez mindent meghaladt. Ez mindent felülmúlt. Nem jó volt. Erre nincsenek szavak, hogy milyen is.
Azt viszont nagyon is tudom, hogy milyen volt az elmúlt majdnem két hét. Borzalmas. Még a szörnyűbbnél is szörnyűbb. Mindig volt velem valaki, ami nem volt épp jó, mert még esélyem se volt elszökni. Persze én visszamentem volna, miután láttam Bellát, de még a lehetőséget se adták meg. Tulajdonképpen a vadászatra kellett volna figyelnünk… meg egymás társaságára. Ehelyett meg rám figyeltek, és az én társaságomra. Pont olyan voltam, mint egy rossz kamasz, ahogy sokszor felhívta erre a figyelmemet Emmett meg Jasper, és néha még Carlisle is. Bár talán ő ért meg a legjobban. Neki is sokat kellett várnia Esmére, és amikor végre ott volt, akkor soha nem akart elszakadni tőle.
Azt hinné az ember, vagy esetünkben vámpír, hogy egy idő után megszűnik a folyamatos sóvárgás, és a szerelem valami szalonképes formát ölt. De nem. Folyamatosan és megállás nélkül akartam Bellát. A társaságát, a szerelmét a mindenét. Hasonlatokkal se lehet leírni, hogy milyen vele lenni, és milyen volt nélküle. Lehetetlen. Csak az tudja, aki már volt valaha szerelmes… De talán még az se igazán jó, mert a mi szerelmünk egymás iránt gyökeresen más, mint az emberi szerelem. Mélyebb, és ragaszkodóbb. Talán létezésemben először örültem neki, hogy egy vámpír csak egyszer választ magának párt. A szerelemféltés nélküli élet nagyon is kényelmes… vagy kellemes? Nem tudom.
Sokszor, amit az emberek szerelemnek hisznek nem több puszta fellángolásnál, és bemesélik maguknak, hogy mégis több, mint ami. De a mi fajtánk túlságosan is tisztában van az érzelmek sokszínűségével, és a fajtájival. Ki lehet jelenteni, hogy mi mindent tudunk… Vagy nagyjából mindent.
Újabb lemezeket pakoltam a helyére. Még én se tudom, hogy miért nem gyorsan csinálom, de most jól esett a lassúság. Pihentető és kellemes volt.
De nem tudta lekötni a figyelmemet ez az egész berendezkedés. Nekem egy viskóban is jó, ha ott van Bella. Csak ő kell. Senki más. Rá néztem. A farmer rásimult a combjára, a felsője meg szabadon hagyta a vállait. Hibátlan bőre megint vonzott. Még mindig. Vajon vége lesz ennek valaha? Reményeim szerint soha. Bella szinte hipnotizált. A kezeimet leeresztettem, és nem raktam a helyére a CD-ket. Egyelőre még csak arcommal fordultam az egyetlen felé. Még a látványával se tudtam betelni. Úgy tűnt nincs elég idő arra, hogy mindig őt nézzem. Mohón faltam szemeimmel egész lényét, és tudatomba ivódott egész természete.
Felemelte a kezét, és a füle mögé tűrt egy hajtincset. Az illata még intenzívebb lett a szobába, ahogy felkavarta a levegőt. Még most is páratlan, és még most is hatással van rám. Már egész testemmel felé fordultam, és nem tudtam magamnak megálljt parancsolni. A CD-k kiestek a kezemből. Nem nyúltam utána. Annyira fölösleges lett volna.
A zajra Bella felemelte a fejét, és a szemembe nézett. Zavarodott volt, de közben mosolygott. Kedvesen és bájosan. Megindultam felé, és mikor végre letérdeltem a fotel elé karjaimba vonta. Szorosan tartottam, mert most úgy éreztem elég ennyi is. Csak ha megérinthetem már az maga volt a mennyország. Bella is erősen kapaszkodott a vállamba és ő is magához húzott amennyire csak tudott. Nem akartam megtörni a pillanatot. Most nem. Csak tartani akartam, és soha el nem engedni. Ha tehetném a nap minden percében ismételgetném, hogy mennyire szeretem, szavak nélküli vallomásban, és hangosan is. Kikiabálnám mindenkinek, hogy tudják ő az enyém, és senki másé sem lehet.
Bella eltolt magától, bezárta a könyvét és maga mellé húzott. Leültem a fotelbe és az ölembe vontam. Automatikus mozdulatok voltak, ami soha nem fog eltűnni vagy eltompulni. A mellkasomra hajtotta a fejét és a szemeit becsukta. Szerettem így ülni. Mint egy valóra vált álom, csak épp nem álomban, hanem igazán.
- Most szívesen aludnék – mondtam a valósághoz hűen. Milyen jó lehet elfelejteni mindent, és csak kikapcsolni. Élvezném, hogy Bella itt van velem, és semmi mással nem foglalkoznék. - Szeretnék álmodni – mondtam még kiegészítésképpen, mert ez is igaz volt. Bár azzal is tisztában voltam, hogy kicsivel több mint egy hónapja az életemből álom lett. Amiről csak ábrándoztam az valóság lett, és felfoghatatlan sebességgel csodálatosan gyönyörű lett. Így talán nem is volt annyira igaz, hogy álmodni szeretnék.
- Én nem akarok még egyszer aludni – mondta Bella, és a szemembe nézett. - Miért pazaroljam az időt fölösleges dolgokra? – kérdezte, és megint mosolygott.
Végül is igaza volt. Jelen helyzetben az alvás, de vele együtt az álmodás is fölösleges volt. És nemcsak fölösleges, de hasztalan is.
- Szerinted eljön valaha a világvége? – kérdezte Bella őszinte érdeklődéssel. Mosolyognom kellett. Az előbb még az álmodozásról és az álmokról volt szó. Most meg a világvégéről?
- Miért érdekel? – kérdeztem, és elmosolyodtam. Talán soha nem fogom megérteni Bella észjárását.
- Csak érdekel, hogy neked mi a véleményed – mondta, és megrándította a vállát.
Ha erről akar beszélgetni, akkor beszélgethetünk erről is. Engem nem zavar.
- Úgy gondolom, hogy ha egyszer valami elkezdődött, akkor annak egyszer vége is lesz. Ha ezt a világot Isten megteremtette, vagy a világegyetem és az evolúció létrehozta ezt a nagy mindenséget, akkor valamikor befejeződik minden. Vagy Isten már a kezdetek kezdetén tudta, hogy mikor lesz vége mindennek, vagy egyszer jön valami, amitől vége lesz.
- Egy meteoritra gondolsz? – kérdezte Bella, de most mosolytalanul. Most igazán érdekel, hogy mire gondol valójában.
- Nem. Mindenki mondja, hogy a természet megbosszulja azt, amit tettünk vele. Ebben egy bizonyos mértékben egyet is értek, de nem úgy, hogy a természet saját logikája által, előre megfontoltan csap majd le egyszer. De a szennyezett levegő, meg a folyók állapota, meg minden hasonló környezetszennyezés miatt megváltozott az egész rendszer. Ezért, ami régen még katasztrófa volt, az lehet, hogy most természetes. És, amit ma katasztrófának tekintünk, az lehet, hogy pár száz év múlva teljesen mindennapos lesz. Erre elég egyszerű példa a számítógép. Régen még hírből se ismerték, de ma minden családban természetes.
- Szerintem egyszer tényleg vége lesz mindennek. A Bibliától kezdve, a Koránig minden kultuszkönyv megemlít valami hasonlót. Ami valahol Apokalipszis, azt máshol az Úr eljövetele. Valamikor vége lesz, csak azt nem tudjuk mikor.
- Én úgy gondolom, hogy nem a napokban lesz a világvége – mondtam kicsi mosollyal, mert az elég komoly téma kicsit lenyomta a hangulatot.
- Nem bánom, ha meg kell szűnnöm létezni, ha te is ott vagy - mondta Bella, és mosolya most igazán őszintének tűnt. Bár soha nem volt a tetteiben hazugság… csak néha erőltetettség.
- Akkor ezentúl mindenhova együtt megyünk, ha esetleg bekövetkezne a világvége, akkor egymást ölelve haljunk meg – mondtam, de a mondat komolysága ellenére kacagásban törtem ki. Végül is ez tényleg ironikus. Meg még egy jó ideig hülyeség.
Bella is nevetni kezdett, és szépnek tűnt, mint mindig.
Nevetésünket egy kopogás szakította felébe, majd Alice betoppanása. Húgom egy mappát tartott a kezében, és rossz sejtésem volt. Bár sejtésnek csak egy másodpercig volt nevezhető, mert Alice gondolatai szinte kiabáltak.
- Essünk túl rajta – mondta Bella meglepetésemre. Most tudta, hogy mi következik, vagy esetleg hallotta, hogy mire gondol Alice? Bármelyik lehet.
Értetlen tekintetemet látva Bella elárulta, hogy most ő is hallotta Alice nem éppen cenzúrázott kiabálásait. Bár semmi trágár nem volt benne, de szeméremsértő az igen…
Alice végül levetődött a szőnyegre velünk szemben, és érezve végzetünket, egymásra néztünk. Bella egy kicsit rémültnek tűnt, bár szilárd elhatározottság is volt a szemeiben.
Akkor jöhet az elkerülhetetlen, és tervezzük meg azt az esküvőt… Ha már muszáj.
Két órával később már elég volt, mert sok volt. Csak a virágra közel egy órát szánt a mi húgunk, a meghívókra - bár kit is hívnánk meg? - fél órát, és még mindig nem volt vége. Ennivaló? Az is volt a listán. Most egy egészen kicsit sóvárogtam a világvégéért. Ha már egyszer eljön, akkor megszüntethetné ezt a folyamatos és felesleges locsogást. Szeretem Alice-t, de néha sok volt belőle.
- Na, azt hiszem elég volt – mondtam és felálltam, Bellát is magammal húzva.
- De még nem végeztem! – kiáltott Alice.
- Mára bőven végeztél, Alice – tettem még hozzá, de közben már a lépcsőn mentünk lefelé. A húgunk követett, de szavaival ellentétben egyáltalán nem haragudott. Tudta, hogy lesz egy pont, amikor elég volt nekem is meg Bellának is. De azt is tudtam, hogy nem fogja feladni, mert még sok mindent kell megbeszélni…
A nappaliban a családom teljes nyugalomban fogadott minket.
- Véget ért a kínzás? – kérdezte Jasper, és átölelte a mellé ülő Alice vállát.
- Még csak mára – mondta Alice, és a szája sarkában láttam valamit, ami nagyon hasonlított a mosolygásra.
- Én elmennék vadászni – mondta Jasper, bár nem értettem, hogy miért nem ment el reggel a többiekkel. Nyilván a többiek se értették, mert mindenki furcsa pillantásokat vetett rá. - Jön valaki? – kérdezte még, de már kifelé indult a szobából.
- Én megyek – mondta Bella, és máris felállt.
- Akkor én is – mondtam, és én is menni készültem.
- Nem maradnál inkább Edward? Van néhány dolog, amit szívesen megbeszélnék veled – mondta Carlisle, és láttam a szemében, hogy tényleg beszélni szeretne. És nagyon úgy látszott, hogy komoly dolgokról.
- Hát… - Az első gondolatom az volt, hogy ez egy összeesküvés, hogy már megint elválasszanak egymástól. Hogy megint külön legyünk, és ne lássuk a másik arcát két órán keresztül. De aztán lenyugodtam. Jasper valószínűleg nem véletlenül nem ment el reggel, amikor tudta, hogy itt az ideje a vadászatnak. És Carlisle se hiába kérhetett meg a beszélgetésre. Bellára néztem, de ő csak mosolygott. Nem akartam egyedül hagyni, és elengedni Jasperrel. Nem Jasperrel volt baj, vagy valami, csak egyszerűen nem akartam egyedül hagyni. Azt hiszem, aggódtam is egy kicsit. Mi van, ha valami baj lesz? De biztos nem lesz semmi baj…
- Ne aggódj! Minden rendben lesz – mondta Bella, és egy puszit adott az arcomra. Mintha egy gyerektől köszönne el, ami egy kicsit vicces volt. El akartam engedni. De ha már elmegy, ráadásul nélkülem, akkor rendesen köszönök el.
A csuklójánál fogva visszahúztam, és számat szájára tapasztottam. Ismerősek voltak az érzések, de újak is. Mert minden új és meglepő Bellával, még ha megszokott is. Éreztem, hogy Bella a nyakam köré fonja a karját, én meg a derekát szorítottam magamhoz.
- Szobára, fiatalok! – Egy dörmögő hang szólalt meg, aminek nevetés lett a vége, de mégse engedtem el Bellát. Nem akartam. Végül mégis győzött a józan ész, és megszakítottam a csókot. Még egy puszit adtam a szájára, és hagytam, hogy ellépjen tőlem.
- Két óra múlva itt vagyunk – mondta, és sugárzó mosollyal kilépett az ajtón.
Én visszavetődtem a kanapéra, és tudtam jól, hogy bamba vigyor terül szét az arcomon. Nem érdekelt Emmett beszólása, és az sem, hogy Esme olyan elégedett, hogy ki sem lehet fejezni.
Két óra. Azt hiszem számolom a másodperceket. Vagy mégis utánuk megyek. Kétlem, hogy zavarnám őket. Már majdnem ott jártam, hogy felállok, amikor elkaptam Carlisle pillantását. Sürgető volt, és némi aggodalom is volt benne. Fejével a dolgozója felé intett, én meg felálltam jelezve, hogy menjünk.
Carlisle a dolgozóban leült szokásos helyére, és én is a szemben lévő székre. Vártam, hogy elkezdje, mert úgy tűnt nem megy neki annyira könnyen a beszélgetés beindítása. Végül mégis megszólalt.
- Aggódunk Belláért – mondta nemes egyszerűséggel. Sok mindenre számítottam, de erre nem.
- Miért? – kérdeztem őszinte csodálkozással.
- Tudod, hogy mi a képessége, és féltjük, hogy nem tudja majd kezelni… Hogy valami baja esik, és irányíthatatlanná válik.
- Fölösleges aggodalmak – mondtam és hátradőltem a széken. - Bella teljesen jól van.
- Nem panaszkodik? Vagy valami ilyesmi… - Carlisle szavai tétovák voltak. Tényleg féltette Bellát, hogy valami baja történik. Hogy nem bírja a sok képességet egyszerre. Meg tudtam érteni. Az elején még Alice-nek, Jaspernek meg nekem is gondot okozott a képességünk. Bellának meg mind a három egyszerre szakad a nyakába. Megérthető és logikus volt.
- Semmi baja nincs, Carlisle. Ha valami gond lenne,vagy lesz valaha, akkor szólok. – Úgy tűnt, hogy ezek a szavak megnyugtatták, mert elmosolyodott.
Régóta először megint beszélgettünk. Önkéntes száműzetésünk és szabályos elrablásunk előtt elég sokat beszélgettünk, és egy hónapja szinte nem is voltunk olyan helyzetben, hogy beszélgessünk. Jó volt megint komoly mégis fölösleges dolgokról társalogni. Egyszerűen kellemes.
Nem tudom, hogy mennyi ideig beszéltünk, de elég sok idő elteltével kiléptem a dolgozóból. Odakint sötét volt, ami azt jelentette, hogy még több idő telt el, mint hittem. És ha ilyen sok idő telt el, akkor Bella miért nem keresett meg? Még nem értek haza? Elvégre van, amikor a vadászat elnyúlik…
Fölmentem a szobánkba és próbáltam minden erőmmel a katalogizálásra koncentrálni. Tényleg megpróbáltam. De mi van, ha mégis valami baj történt? Ha találkoztak másokkal? Ha eltévedtek? Ha valami olyan dolog történt, amire senki nem számít? Ha megtámadták őket? Ha tényleg baj van, akkor miért ülök itt, és nézegetem a lemezeket? Mert akkor tenni kell valamit.
Bár ha valami baj lenne, akkor Alice szólt volna… Meg látta volna, ha valami baj történik. Semmi értelme az aggodalomnak, mégse tudtam megnyugodni.
Leültem, hogy olvassak. A fotel mellett az a könyv volt kinyitva, amit Bella olvasott. Üvöltő szelek. Ránéztem az oldalra, amit olvasott, és két mondaton akadt meg a tekintetem.
Nem élhetek az életem nélkül. Nem élhetek lelkemtől megfosztva!
Mindent elmondott, amit én éreztem. És hirtelen bevillant az a nap, amikor én is ezt mondtam Bellának. Tényleg megértettem Heathcliffet. Igaza volt, de akkor sem több egy szörnyetegnél. Felpattantam, mert nem tudtam, mit tegyek, végül mégis leültem. Már itt kéne lenniük, de se Jasper, se Bella hangját nem hallom.
Biztos mindjárt hazaérnek. De miért nincsenek már itt? Ha haza is érnek, akkor lent jönnek be, és nem a harmadik emeleten… Szinte feltéptem az ajtót, ahogy elkezdtem szaladni lefelé a nappaliba.
Útközben összetalálkoztam Alice-szel.
- Nem láttad Bellát? – kérdeztem, és magam is meglepődtem mekkora aggodalom van a hangomban. Majdnem eluralkodott fölöttem, és szomorúsággá vált. Tudtam, mikor éreztem ilyet utoljára, de nem akartam arra a napra emlékezni. Vagy azokra a napokra. Most teljesen más a helyzet! Mégse tudtam magam leállítani.
De csak rosszabbodott a helyzet, mert Alice se volt épp nyugodt. A szemében páni félelem volt, és aggódás.
- Nem. És te Jaspert? – Ez lehetetlen… Nem igaz…
- Nem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése