Azt mondták itt a legjobb az olasz szak. Hát akkor ide jöttem.
Húsz év folyamatos tanulással, egyetemről egyetemre. Elég sok szakot végeztem már. Volt köztük olyan is, ami nem is nagyon érdekelt. Ilyen volt az orvosi. Persze a diplomáim nagy részét egyáltalán nem használom mivel még mindig tizennyolc vagyok. És mivel tizennyolc vagyok nem tudok mást csinálni csak tanulni. Legalábbis ez tűnik a legértelmesebb ötletnek.
Most tényleg úgy érzem magam, mint egy vámpír, aki állandóan menekül az emberek elől, mert észreveszik, hogy egyszerűen nem változik. Velem kapcsolatban is elég sokan kételkedtek már, ezért három évnél tovább egy városban sem maradtam.
Persze húsz évvel ezelőtt elég nagy dilemmában voltam, hogy mit is kezdjek magammal. A ruháimmal felpakolva szinte semmi pénz nélkül vágtam neki keletnek. A célom csak annyi volt, hogy messze legyek Forkstól. De az első bankkártya használatomnál megoldódott minden problémám, ugyanis kiderült, hogy anya minden hónapban dollár ezreket utalt át a számlámra. Simán jutott lakásra, kocsira, és tandíjra minden egyes városban. Kedves volt tőle nagyon, de már egy jó ideje nem találkoztam vele. Félek bárkivel is találkozni, bárkit is meglátogatni. Már majdnem ötvennek kéne lennem… És én még mindig tinédzser vagyok.
Nyelveket is tanultam. Már perfekt vagyok franciából, spanyolból és olaszból is. Különösen az olasz tetszett, ezért jelentkeztem olasz szakra.
A sebtében vett kocsimmal hajtottam végig a kis utcákon. Még naplemente előtt vennem kell egy lakást is, ha nem akarok a rögtönzött kocsimban aludni. Pár perc múlva meg is találtam, amit kerestem, és leparkoltam az ingatlaniroda előtt. Teljesen átlagos kis iroda volt. Minden városban ilyen van.
Bementem és odamentem az első szabad asztalhoz. A hölgy, aki segített nekem, nagyon kedves volt, bár azt se tudom, hogy hogy hívják. Mondtam, hogy egyetemista vagyok, és a lehető leggyorsabban szükségem lenne egy lakásra.
Bájos kis garzonokat mutatott. Egyik sem tetszett, de végül amellett döntöttem, amelyik a legközelebb volt az egyetemhez.
- És egyedül költözik a lakásba? Nem jön a lakótársa… vagy a férje?
Jó vicc. Lakótárs, vagy férj. Hát, nézzük csak. Amikor először lakótárssal próbálkoztam, akkor két hónap alatt kikészítettem a csajt. Szegénykém szabályosan menekült előlem. A férj meg… Hát ha Edward elvett volna… Nem! Nem akartam erre gondolni. Nem szabad. Bár sejtettem, hogy miért kérdezi meg a nő. Ugyanis jegygyűrűt hordtam. Nem a saját magam sanyargatására, hanem azért, hogy mindenki békén hagyjon. Pár fiú kikosarazása után döntöttem úgy, hogy ez a legegyszerűbb módja annak, hogy senki ne akarjon engem barátnőjének. Így a legkönnyebb. Persze a magyarázkodás része kicsit nehezebb. De miután mindenkivel elhitetem, hogy a vőlegényem Amerikában tanul és egyetem után összeházasodunk, és csak azért nem jött velem, mert őt nem vették fel, na akkor már minden könnyebben ment.
- Egyedül költözöm – mondtam végül mosolyogva.
Megbeszéltük, hogy a tulaj másnap kijön, és megmutatja a lakást belülről. Bár teljesen fölösleges volt, mert úgyis megveszem. A belvárosban volt, bútorozott és még a nagysága is megfelelt.
Örültem, hogy már van lakásom, csak akkor ma bizony szállodában kell aludnom. Igazából teljesen érdektelen voltam. Semmi nem érdekelt, nem azt csináltam, amit akartam, hanem azt, amit elvártak tőlem, vagy azt, ami logikus volt. Ha tényleg nem az eszemre hallgatok, akkor még ma is ott ülnék Forksban, és azt várnám, hogy mikor jelenik meg Edward. És én tárt karokkal várnám, az biztos.
A szállodai szoba kicsi volt, és unalmas, de a célnak ragyogóan megfelelt. Aznap már nem csináltam semmi érdekeset.
~°(o)°~
- És ez itt a konyha. – A tulaj hatalmas vigyorral az arcán vezetett végig a lakáson.
A falak mindenhol krémszínűek voltak. A bútorok fából készültek, a munkalap a konyhában meg fekete gránitból volt. Mindenhol linóleum volt, kivéve a hálószobában. Ott bolyhos kék szőnyeg fedte az egész padlót. Kényelmes és praktikus. Bejelentettem, hogy megveszem a lakást, és már írtuk is alá a szerződést. Milyen egyszerű a dolog, ha az embernek készpénz van a zsebében.
Még aznap délután beköltöztem vadi új lakásomba. Elmentem vásárolni a konyhába minden szükséges dolgot, a ruháimat bepakoltam a szekrénybe, és szinte már kész is voltam.
Furcsa előérzetem volt, és nem tudtam miért. Az eddigi húsz évben olyan tökéletesen érzelemmentessé váltam, hogy az már művészet. Szinte már Edwardra is könnyek nélkül tudtam gondolni. Már túl üres voltam, hogy bármit is érezzek. Se fájdalom, se öröm. Csak vegetálás. És most mégis ez a furcsa érzés nem hagyott nyugodni. Ez a baj lesz érzés… Nem is emlékszem mikor volt ilyen utoljára. Az biztos, hogy nagyon régen.
Rövid úton száműztem ezt az érzést is, és lefeküdtem aludni. Másnap egyetemre megyek.
Nem volt sok órám. Heti húsz. Az megfelelő azt hiszem. Pont elég.
Nem sokan jártak olasz szakra. Harmincan, ha jól emlékszem. És ahhoz képest, hogy hány joghallgató van, na ahhoz képest ez tényleg kevés.
Kíváncsian ültem be az első órámra. Olasz nyelvtan volt. Csak néztem a többi diákot, bár ez nem volt szokásom. Nem hagyott nyugodni az érzés, hogy itt lesz valami. Valami furcsa dolog, ami mindent meg fog változtatni.
Átlagos fiúk és lányok ültek be a terembe, és ők nélkülöztek minden komolyságot. Viccelődtek egymással és nevetgéltek. Ha jól emlékszem én nem voltam ilyen tizennyolc évesen. Bár én középkorúnak születtem…
A kíváncsiság, hogy miért van ez az érzés egyre jobban eluralkodott felettem. Dobolni kezdtem az ujjammal, és még idegesebben meredtem az ajtóra. Tudom, hogy valami lesz itt. Bár az egyenesen lehetetlen, hogy Cullenékkal találkozzak, mert ez viszonylag egy napos város. De mégis… Nem hagyott nyugodni valami.
És akkor beléptek.
Én tudtam.
Egy férfi és egy nő lépett be egymás mellett a terembe. A nő magas volt és karcsú, hosszú, barna hajú és furcsa ibolyakék szemű. Ilyen kéket még nem láttam. Sejtettem, hogy hogyan ér el ilyen színt… Ha vörös íriszre rakja a kék kontaktlencsét.
A férfi is magas volt, de nem olyan elképesztő, mint a nő. Fekete haja volt, ami rövidre volt nyírva. A bőre hihetetlenül fehér, és úgy nézett ki, mintha egyszerűen lemállhatna róla. Az ő szeme barna volt. Vagyis inkább vörösesbarna…
Mindketten sápadtak voltak. Nagyon sápadtak. És karikák voltak a szemük alatt. Biztos voltam valamiben. Ők vámpírok.
Ezért lehetett a fura előérzetem. Tudtam, hogy találkozom velük. Vagyis újra látom ezt a fajt. Ha ez egy kicsit durván is hangzik.
A szívem gyorsabban dobogott, és éreztem, hogy elpirulok. Az idejét se tudtam mikor pirultam el utoljára. De jó volt. Nem bírtam levenni róluk a szemeimet, bár tudtam, hogy a bámulás csúnya dolog. A többi diák szinte figyelemre se méltatta őket, én meg csak néztem őket megbabonázva.
Nem emlékeztem, hogy valaha is említette volna Edward, hogy itt laknak vámpírok. Vagy lehet, hogy mondta csak már nem emlékszem? És silány emberi elmém nem bír visszaemlékezni néhány fontos részletre? Végül is lehetséges.
De ők nem vegetáriánusok. Akkor hogyan tudnak egyetemre járni? Nem értettem. Mind a ketten leültek egymás mellé és halkan beszélgettek. Egy szavukat se értettem. Nyilván, mert azzal a hihetetlen gyorsasággal beszélgettek. Még mindig őket néztem. Igazából egyikük se nézett ki egyetemistának. Inkább tanárnak tűntek… De mégis…
Az óra elkezdődött, és én próbáltam nem a vámpírpárosra figyelni. Jegyzeteltem amennyit csak tudtam. Mégis kábé ötpercenként megint megnéztem őket. Féltem, hogy eltűnnek, és ez csak hallucináció. Mi van, ha már megőrültem? Már vámpírokat látok mindenhol?
De bármikor rájuk néztem ott voltak és néha leírtak egy-egy szót. Nyílván fölösleges volt jegyzetelniük. Ki tudja hányszor jártak már erre a szakra? Cullenék is folyton újra kezdték a gimit. Nyílván ők is az egyetemet.
Az előadásnak vége lett, de nem akartam menni. Eltűnnek ezek a lények, és akkor lehet, hogy el se hiszem ezt az egészet. Tovább néztem őket meredtem, és közben próbáltam összepakolni a cuccaimat. A terem szép lassan kiürült, és csak ők maradtak meg én.
A nő hirtelen rám nézett. A szemei furcsán néztek rám, és láttam, hogy mélyet szippant a levegőbe.
Most akkor veszélybe vagyok? Nem tudtam. A nő megindult felém. Lehet, hogy futnom kéne, de nem tudtam. A torkom összeszűkült, és nem bírtam megmozdulni. A nő megállt előttem és kinyújtotta a kezét.
- Heidi vagyok – mondta, és mosolyra húzta a száját. Láttam, hogy a férfi furcsán néz a nőre. Úgy, mintha megőrült volna.
- Heidi Volturi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése