Elveszített szerelem - 17. fejezet Lépések

Harminchat lépés.

Harminchat lépés a terem közepétől az ajtóig. A cipőm bár nem kopog, és a terem nem visszhangzik, minden egyes lépés mennydörgésnek hat a néma csendben. Senki nem mer megszólalni, senki nem mer akár lélegzetet is venni. Mert akkor tudatosulna mindenkiben, hogy ez a valóság, és nem csak valami hihetetlen képzelgés, ami pillanatokon belül eltűnik, és minden tovább megy rendesen, ahogy meg lett szokva.
A csend segít. A csend megtanítja szemlélni a múltat, és elfogadni azt, ami majdnem lehetetlen. A csendben szembesülünk legjobban tettünknek következményeivel. A csend egyszerre barát és ellenség.

- Vigyétek vissza a börtönbe! – ordította Aro, majd tajtékozva elfordult.
De nem. Most nem fogok csendben állni, és tűrni, hogy azt csináljanak velem, amit csak akarnak. Nem engedem. Elég volt a bábu szerepéből. Elég volt, hogy minden mozdulatomat irányítja. Elég, hogy fogoly vagyok. Hogy csak eszköz vagyok, egy trófea. Elég volt.
- Engedjetek el… - suttogtam a terem általános alapzajába, de tisztába voltam vele, hogy mindent hallottak. Teljesen biztos voltam benne. - Hagy menjek haza – mondtam már hangosabban, és felemelt fejjel néztem Aro szemeibe.
Aro háttal állt nekem, és megáll egy megkezdett mozdulatában. Gondolkodott. És régóta megint elkezdtem reménykedni. Talán most vége ennek az egésznek. Elenged, és megint minden úgy lesz, mint tizenegy évvel ezelőtt. Aro felém fordult és a szemembe nézett. Egy bordó szempár szegeződött rám, és úgy nézett rajtam végig, mint már régen senki. Megvetően, lekicsinylően, dühösen és haraggal teli.
- Neked Bella még a halál is megváltás lenne! NEM ENGEDLEK EL! – ordította és felém lépdelt. Minél közelebb lépett annál hangosabban beszélt. Mintha nem felém jött volna, hanem hátrálna. – Nem adom meg neked ezt az élvezetet. Nem segítek neked, nem járok a kedvedben. SZÓ SEM LEHET RÓLA! – Az utolsó szavakat már az arcomba kiabálta.
A terem teljesen elhalkult. Mindenki a jelenetet nézte, ami csak nem akart abbamaradni. Pedig, ha annyit mondott volna, hogy menj, akkor vége lett volna ennek az egésznek.
Nem volt más választásom…
Burkot vontam magam köré, és Arót is bezártam.

Kettőszáznegyven lépés.

Ennyi kell ahhoz, hogy végigmenj a folyosón. A cipő sarka kopog, és minden egyes lépés visszhangot ver. A némaság és az üresség hátborzongatóan felerősíti minden egyes léptemet. Nem futottam, és nem mentem gyorsabban a megszokottnál. Egyenletesen dübörgött a cipőm, akár a szívverés.
A csend gondolkodásra késztet. Rávesz arra, hogy olyan dolgokat fontolj meg újra, amit eddig biztosnak tartottál. Megkérdőjelezel bármint, amiben eddig szentül hittél. Új dolgokat fedezel fel, új nézőpontokat találsz. Viszont, ha nem akarsz gondolkodni a csend a legnagyobb ellenséged.
Most én nem akartam gondolkodni…

Tudták, hogy baj van. Aro kétségbeesett arccal tekintett kifelé. Marcus és Caius úgy nézett minket, mintha semmi nem történt volna. Csak Aro arcának megváltozása adott okot az aggodalomnak. Caius intett Félixnek. Félix rögtön felállt és felénk indult.
- Engedj el! – mondtam Aro szemeibe nézve. Kértem őt. Kértem, követeltem, feltételt szabtam. Menni akartam, de nem tudtam. - Engedj, és békén hagyom a családot!
Aro arca nem árulkodott semmilyen félelemről. Vagy csak jól titkolta. Körbenézett a termen. Szeme megakadt Marcuson és Caiuson, akik még mindig nem vettek észre semmit. Megnézte Jane-t, Alecet. Félixet hagyta utoljára, aki még mindig elszántan jött felénk. Túl közel volt.
Egy intésemmel tornádó keletkezett a burkon kívül, és Félixet messze repítette.
- Engedj! – Már szinte hisztériásan kiáltottam, azt, amit annyira akartam.
- Soha – mondta a lehető leghalkabban, és olyan szadizmussal a hangjában, amit nagyon ritkán hallottam tőle.
Nem hagyott más lehetőséget. Nincs más választásom.
Arra számítottam, hogy ellen fog állni, de nem tette. Hagyta, hogy ráugorjak, és véget vessek hosszú létezésének…

Száztizenkettő lépés.

Ennyi kell ahhoz, hogy a folyosóról egy másik csarnokba érj. A lépteim százszorosra felhangosítva döngtek a fülemben, mintha többen lennénk, és nem csak én egyedül lépkednék itt. Kongott az ürességtől minden.
A csend időt ad. Időt ad olyan dolgokra, amikre eddig még álmodban sem gondoltál. Időt ad a megfontolásra, az átgondolásra. Időt, hogy eldöntsd, mi a helyes, vagy van-e jobb választás. A csend esélyt ad az elköszönésre, a hála kifejezésére. A csend a gyász egyik legnagyobb barátja. Időt ad a feldolgozásra. Időt az elbúcsúzásra…

Mindenki némán állt, és elém tekintettek. Arra a helyre, ahol előbb még Aro állt, de most már csak egy hamukupac mutatta, hogy valaha létezett.
- Kapjátok el! – szólt hirtelen Marcus, és őrök jöttek felém. Nem kellett gondolkodnom, hogy hogyan állítsam meg őket. Szinte már ösztönből jött a mosolygás, az eltaszítás, és a forgószél felélesztése. Pillanatokon belül megint egyedül álltam a terem közepén, az őrök messze voltak tőlem.
- Benjamin! – kiáltott Marcus, és kilépett a fekete hajú fiú a társaságból.
A föld mozogni kezdett alattam. Éreztem, hogy egyre hevesebben, és vadabbul reng. Én tűzkört csináltam Benjamin köré. Erre ő lesajnálóan elmosolyodott, majd saját erejével kioltotta a tüzem. A rengést egyre fokozta, és már nem voltam benne biztos, hogy meg tudok állni a két lábamon.
Nem akartam a semmibe zuhanni, és befejezni alig elkezdődő életem. Nem volt más választásom, Benjaminra mosolyogtam, és láttam, hogy összeesik a fájdalomtól.
- Jane! Alec! – kiáltott Marcus.
A rengés abbamaradt, a burkom azonnal felemeltem Jane és Alec ellen. Nem akartam őket bántani. Én csak haza akarok menni! Az ajtó felé haladtam. Menni akartam. Ha kijutok minden rendben lesz és menekülök, amíg csak tudok!
Csak a teremből kell kijutnom. Pillanatra lehunytam a szemem, és elképzeltem, amint otthon vagyok. A családom minden tagja mosolygott, én meg Edward karjai közt voltam.
Mire a szemem kinyitottam Marcus arcába tekintettem…

Hetvenkettő lépés.

Ennyi kell ahhoz, hogy a csarnok végén álló ajtóhoz jussak. Kopogó sarkamhoz most az ajtó nyikorgása is csatlakozott. Úgy hangzott, mintha sírt volna. Sírhat egy élettelen tárgy? Tudtam, hogy nem, mégis úgy tűnt, mintha az ajtó siratott volna valamit. Átléptem az ajtón, és újra meghallgattam az ajtó panaszos nyögését, ahogy magam mögött bezártam.
A csend elcsitít. Hagyja, hogy a felkavaró érzelmek lehiggadjanak. Hogy a zaj elnémuljon. Megnyugtat, és esélyt ad, hogy a saját hangodat hallasd. Hagyja, hogy a hirtelen harag megnyugvást találjon. Hogy a düh lecsillapodjon. Hogy az örömöt racionálisan szemléljük. Hogy a kétségbeesést remény váltsa föl.

- Marcus… - régóta ez lehetett Caius első szava, mert a hangja recsegett, és érces volt. Reméltem, hogy azt mondja, engedd el. Hogy elmenjek, és soha vissza ne jöjjek. – Hozd ide, kérlek! – mondta, és éreztem, hogy a reményem messze elszállt. Innen nem jutok ki élve. Nem engednek, nem hagynak. Nem foglalkoznak velem, nem érdeklem őket. Egy két lábon járó képesség vagyok mindenki számára. Egy beszélő gép, ami csak véletlen folytán van itt. Ami csak Aro hülyesége miatt van itt.
- Hagy nézzek testvérünk gyilkosának a szemébe – mondta, és éreztem, hogy Marcus megragad.
Nem! Nem most fogom feladni, amikor már elkezdtem! Nem hagyom, hogy megfosszanak minden álmomtól, minden lehetőségemtől! Már félig megöltek, nem hagyom, hogy teljesen végezzenek velem. Mert minden egyes nap meghalt bennem valaki. Meghalt egy részem.
De reméltem. Reméltem, hogy nem meghaltak, csak képtelenné váltak. És azonnal újra felébrednek, amint rendes környezetben leszek. Élni akarok. Élni Edwarddal és a családdal. Így is sokat tűrtem. De ennyi volt. Vége…
Nem vártam meg, hogy Marcus Caius elé toljon. Hagytam, hogy Marcus elém kerüljön, és húzni kezdjen. Hagytam, hogy azt higgye, vonakodom, és csak nem akarok Caius szeme elé kerülni. Tévhitbe ringattam.
Intettem és láttam, hogy Marcus teste lángokba borult.

Százöt lépés.

Ennyi kell ahhoz, hogy az ajtótól a liftig jussak. Valahonnan régről még emlékeztem, hogy be kell szállnom a liftbe. Hogy messze elmenjek, és ne legyek itt. A cipőm most nem kopogott. A szőnyeg puhán vette fel a lépteimet. Nem vert visszhangot, nem volt kísérteties. Most csönd volt. Néma csönd.
A csönd őrületbe taszít. Ha a hatalmas szobában semmi zaj nincs. Csak néma csönd, ami nem enged el. Nem hagy egy percre se békén. Nem enged a karmai közül. Nem múlik el, mint a zaj. A csönd állandó.
És akkor a legrosszabb a csönd, amikor van melletted valaki, de nem szólalhattok meg. Amikor nincs miről beszélni. Amikor semelyik gondolatodat nem tartod érdemesnek arra, hogy megoszt a másikkal… Amikor fölöslegesnek tartod magad.

Megint néma volt a terem. És megint úgy néztek rám.
Úgy, mint, aki lehetetlen dolgot követett el. De mégis itt az élő példa, hogy nem lehetetlen. Hogy valóság, és nem álom. Hogy létezik, és nem tévhit. És most én vagyok az elrettentő példa. Én vagyok az…
Caius lassan lépkedett felém. Olyan lassan, hogy azt hittem nem is felém jön. Bár ez elég valószínűtlen volt, hisz egyenesen rám nézett. A pillantása égetett, és nem eresztett. Mintha hipnotizált volna. Nem tudtam elfordítani a tekintetem, pedig el akartam. Nem akartam a szemébe nézni, és látni a vádat, ami jogos. Nem akartam a kérdéseire a válaszokat megadni. Nem akartam megmagyarázni.
Ha a tizenegy év után még kell magyarázat, akkor Caius nagyon lassú felfogású.
De tévedtem. Caius nem akart magyarázatot. Amint hozzám ért, megragadta a karom, és a hátamra csavarta. Felsikoltottam. Sikoltottam, mert fájt, és szinte éreztem, ahogy a vállamtól búcsút mond a karom.
Hátulról rám hajolt Caius. Éreztem az illatát. Egyszerre volt dohány, izzadság és beton illata. Bár egyik se volt lehetséges, mégis ilyen volt.
- Akkor se mehetsz el – suttogta szadizmussal a hangjában.
Caius talán életében először használt más hangnemet, mint a monoton és lassú kiejtést. Már nem az volt, akit semmi nem érdekelt.
- Elmegyek, még ha nem akarsz engedni, akkor is – mondtam, majd a hátamon átvetettem Caiust.
Azért, hogy megint szabad legyek. Azért, mert elegem lett. Mert élni akartam…
Érted Edward…
A szerelmünkért!
És megint intettem…

Egyetlen lépés se.

Egy lépést se kellett tennem. A lift szinte suhanva vitt a földszintre, hogy onnan kijussak végre börtönömből. A némaságot csak az emeleteket jelző kattanás törte meg. Majd kinyílt az ajtó.
A csend harcol. Harcol azon részünk ellen, amit szeretnénk elfelejteni. Harcol, hogy soha ne feledd el, mit tettél. Feleleveníti cselekedeteidet, és nem hagyja, hogy megnyugodj.

Senki nem mozdult. Éreztem, hogy mindenki, aki a teremben van engem néz. Úgy éreztem több szempárt már nem tudok elviselni.
- Ne gyertek utánam! – mondtam a lehető legfenyegetőbben.
Ha ennyiből nem fogták fel, hogy itt nekem már semmi dolgom, semmi nem köt ide, akkor nem tudom mivel kell még meggyőznöm őket. Határozottan fordítottam hátat szenvedéseim színhelyének. Majd elindultam.
Nem jött utánam senki.

Ötvenöt lépés.

Ennyi lépés kellett és kinyitottam a hatalmas ajtót. Sütött a nap, és vámpírlétem óta először nem bántam, hogy csillogok. Mert a Nap új élet ígéretét tartogatta. Mintha újra megszülettem volna. Madarak csicseregtek a kertben, és úgy tűnt, mintha ezer és ezer hang lenne egyszerre. Hallottam messziről az autók dudálását, az emberek lépteit és hangjait. Hallottam a madarakat, a bogarakat… Hallottam…

Hetvennyolc lépés…

… és kiléptem a kovácsoltvas kapun.

Már nem számoltam a lépéseim. Már nem volt szükség rá. Már nem azzal foglalkoztam, hogy mennyire vagyok távol a Volturitól, hanem azzal, hogy mennyire lehetek közel a családomhoz. Hogy várnak-e rám. Hogy visszafogadnak-e. Hogy szeretnek-e azután, ami törtét.
Hirtelen úgy éreztem tizenegy éve nem vettem levegőt. Teleszívtam a tüdőmet oxigénnel, ami egy új élet reményét tartogatta.

Majd magamra borítottam a köpenyt, hogy megtaláljam a családom.