Elveszített szerelem : 20 fejezet Mentünk a plázcsiba kapcsizni...

Nos kedves fanatikusok(nem mintha mi nem azok lennénk:P) íme ama nagy bejelentés merre ti vártatok, remélem örülni fogtok neki ezért tessék örömködő kritirket írni :D:D:D Puszi és szeretünk titeket!!!



- Szóval lesz egy zsíros kenyér, egy rúd kolbász és egy rakat szalonna – mondta Iccsi a McDonald’s –os eladónőnek.
Az eladó csak zavartan mosolygott, majd megint megkérdezte, hogy mit szeretnénk.
- Egy zsí-ros ke-nye-ret, egy rúd kol-bász és egy kis sza-lon-nát, ha sza-bad – mondta megint Iccsi szótagolva.
- Na, jó - mondtam én, és odaálltam a csaj elé. – Lesz két sajtburger, két közepes kóla és két muffin.
Az eladónő kicsit bólintott, majd elindult megszerezni mindent, amit mi kértünk.
- Jaj, Nee, miért kellett kijavítani, még olyan szívesen szórakoztam volna – mondta Iccsi és csúnya mosoly jelent meg a szája sarkában. Ez a mosoly erősen emlékeztetett a kárörvendő mosolyra.
- Azt is megvártad volna, amíg idehívja az üzletvezetőt? – kérdeztem, de már én is mosolyogtam. Azért ez jó poén volt.
- Simán! – mondta Iccsi, majd megjelent a hölgy, aki kiszolgált, és a tálcával együtt elkezdtünk asztalt vadászni.

Szerencsére nem kellett egészen Artúr királyhoz meg a kerek asztalhoz elmenni, hogy találjunk egyet, mert pár lépésre tőlünk volt egy szabad asztal. Mi azt kecsesen elfoglaltuk, és szétosztottuk az ennivalót.
- Iccsi – kezdtem én, és egy félig megrágott sajtburger darabot leöblítettem egy kis kólával -, az olvasók nem szeretnék, ha abbahagynánk a történetet – mondtam, majd látszólag érdektelenül beleharaptam a szendvicsembe.
De ez az érdektelenség bizony erősen csak látszat volt, mert oly kedves mindenki, aki a folytatást óhajtja! Valahogy oda mellkas tájékba mind beférkőztetek, és nem nagyon akartok kijönni! Lehet, hogy megszerettelek titeket? Hát, ki tudja…
- Igen, én is olvastam a kritikákat! Kellett neked elmondani, hogy a négyszáz kritikára hajtunk! – Iccsi erősen tetette, hogy haragszik rám. De nem megy ez neki, hisz én olyan aranyos és szeretetreméltó vagyok!
- Hát… legalább volt esélyük változtatni a kritikák állásán! És ne mondd, hogy nem örülsz, hogy a TOP10-ben az harminc napos kritikánál, az elsők vagyunk! Úgyse hiszem el.
Én közben már végeztem a szendvicsemmel és a muffinomra vetettem erősen buja pillantásokat. Hát igen, most meg fogom enni…
- De akkor is! Megszegted a játékszabályokat, Nee…

- Nem, nekem akkor is Jake a kedvencem! Olyan… aranyos – Egy női hang ütötte meg a fülünket, ami nagyon ismerős volt, de egyikünk se tudta, honnan.
- Persze, aranyos! Csak az izomzata tetszett – mondta egy férfi, akinek – milyen meglepő! – megint ismerős volt a hangja.
Egy nyolcfős társaság haladt el az asztalunk előtt, mellett, alatt, ahogy tetszik… Négy fiú volt és négy lány.
Mind nagyon szép volt, nagyon sápadt, és furcsán egyformák. Bár nem is különbözhettek egymástól még jobban! De mégis volt bennük valami egyforma…
Valahonnan derengett, hogy már láttam őket, de nem jutott az eszembe…
- Iccsi! – szólítottam meg Iccsit, aki szintén azt a nyolc főt nézte. – Neked nem ismerősek valahonnan? – kérdeztem és nagyot haraptam a muffinba.
- Ó! Le kell ülnünk, ahhoz a két lányhoz – mondta hirtelen az egyikük, egy kicsi fekete lány. – Az előbb láttam – mondta, erre mind a nyolcan megindultak felénk.
Hirtelen pontosan nyolc szék csikorgását lehetett hallani, és már körül is voltunk véve. Már egy papírdarab se fért volna el az asztalon…
- Helló – szólalt meg Iccsi, mert neki nem volt épp tele a szája muffinnal. Ha meg is lepődött, hogy nyolc teljesen ismeretlen, vagy csak félig ismeretlen leül mellénk, akkor nem mutatta. Hát igen! Ő Iccsi! Az igazi társasági ember. Én inkább a könyvmoly vagyok. És büszke vagyok rá!
- Éppen egy filmet néztünk meg a moziba – mondta az egyik lány, aki eddig még ismeretlen volt. Vagy nem is lány volt, inkább nő.
- És jó volt? – kérdezte Iccsi bátran, és barátságosan mosolygott.
- Nem.
- Igen.
- Elment.
- Jobb is lehetett volna.
- Szörnyű.
- Szenzációs.
- Elaludtam.
- Egyébbel voltam elfoglalva.
És ez mind egyszerre. Én inkább csak egy nagy hangmasszát hallottam. Valahogy a lányok tűntek helyeslőnek, és a fiúk meg ingerkedőknek. Ez valami romantikus dolog lehetett…
- Iccsivel épp arról beszélünk, hogy folytassuk-e az egyik történetünket – mondtam, csak, hogy megszólaljak. Bár lehet, hogy nem kellett volna idegeneknek kiteregetni féltett írópalánta mivoltomat. Hát már mindegy.
- Miről szól? – kérdezte az egyik szőke férfi.
- Legfőképpen a szerelemről és arról a szenvedésről, ami a szerelem hiánya okoz – mondtam, mert bizony a saját történetemről profin tudok mesélni…
- Oké. És döntöttetek már? – kérdezte egy nagydarab fiú, és egyenesen rám nézett.
- Nem, még nem – mondtam kicsit félszegen.
- Akkor játsszuk le a bulit – mondta a fiú, és felrakta a kezét az asztalra. – Ha én nyerek, akkor abbahagyjátok. Ha te nyersz, akkor folytatjátok – mondta és rám kacsintott.

Ez hülyeség! Mikor is győzhetnék le egy nagydarab fickót szkanderban? Ő túl erős!
Iccsire néztem segélykérőn, de ő csak megrándította a vállát, és én meg úgy döntöttem, hogy miért ne? Veszíteni valóm nincs! Legfeljebb, nem folytatok egy történetet, amit meg kell írnom…
Felemeltem a kezem és éppen a nagydarab férfi tenyerébe helyeztem volna az enyémet, amikor a fiú kifordította a tenyerét, és felemelte a hüvelykujját…
Áááá! Parasztjoystick! Azt szeretem.
- Egy, két, há, négy! Hüvelykujjam ügyes légy! – skandáltuk együtt a fiúval és elkezdődött a menet.
A fiú támad, de Nee hárít. Nee támad, de a fiú hárít. A fiú támad, de Nee hárít. Nee támad, de a fiú hárít. A fiú támad, de Nee hárít.

Fokozzuk a feszültséget!

Nee támad… De a fiú hárít…
A fiú támad… De Nee hárít…

Jaj! Ez olyan izgalmas! Mindjárt bepisilek!

Nee támad.
Fiú hárít.
Fiú támad.
Nee hárít.

Fél óra múlva…

Nee támad.
Fiú hárít.
Fiú támad.
Nee hárít.
Nee egy elképesztő csellel padlóra küldi a fiút. Nee a nyerő!

Iccsi átnyújtja nekem a kólája maradékát, mert bizony, nagyon megviselt ez a küzdelem. Ilyen keményen talán még soha nem küzdöttem…
- Mintha egy kicsit lassú lenne az ujjad, Emmett – mondtam nevetve majd felálltam az asztaltól. Nem tudtam, hogy így hívják a fiút, de annyira természetesen jött, mintha több éve ismerném…
- Azt nem mondanám – mondta Rose, és átfogta Emmett derekát…
Hát végül is valószínűleg ő tudja jobban! Közben haladtunk kifelé a Plázának nevezett épületből… pedig mi nem is vagyunk érte oda, és kikérjük magunknak, mi nem vagyunk plázacicák!
- Akkor nagyon úgy néz ki, hogy folytatjátok a történetet – mondta Emmett és mosolyogva nézett minket. Közben kiértünk a szabadba. Kicsit el volt borulva, de jó idő volt. A Nap egyáltalán nem sütött.
- Hát igen, úgy néz ki – mondtam, és Iccsire néztem.
Iccsi csak mosolyogva nézett engem, én meg őt…
Azt hiszem tetemes meló előtt állunk. Iccsinek megint ki kell találnia valamit, amivel még leköti az olvasókat. Ami nem elcsépelt, még nem használtuk fel, ami illik a történetbe, és ami jó is. Nekem meg úgy kell megírni, hogy az bizony jó legyen. Szóval kemény munka következik!
- Folytatjuk - jelentette ki Iccsi hatalmas mosollyal – Elátkozott szerelem címmel tovább fut az Elfeledett és az Elveszített szerelem.
- Be kell vallanom, nem gondoltam volna, hogy trilógia lesz – mondtam, és felnéztem az égre. Mintha kicsit derült volna az ég.
- Hát, én se. De most már tuti, hogy ez az utolsó része! Maradjon meg trilógiának! – jelentett ki Iccsi, és még bólintott is hozzá.
- De most már tényleg derüljön ki, mibe fogadott Emmett meg Edward! – kiáltotta még a fiú, akivel játszottam, majd hirtelen mindegyikük futni kezdett a parkoló felé.
Én meg csak magamban gondoltam, hogy bizony a tizenkilencedik fejezet eredetileg azzal volt vége, hogy kiderül a nagy titok... Csak, hát van folytatás, szóval fokozzuk az izgalmakat...

A Nap hirtelen kisütött, a család úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el őket, mi meg ott álltunk Iccsivel a Pláza előtt, és vártunk. Hogy mire, azt mi se tudtuk.
Talán egy égi jelre, hogy helyesen cselekszünk…
- HEJ! – kiabált hirtelen a narrátor. – Az író kisütette a Napot! Ez nem eléggé ÉGI jel, hogy folytassátok? – kérdezte mérgesen, majd megint eltűnt.
Na, jó igaza van! Ez pont elég…
- Akkor folytatjuk – mondtam én, és Iccsire néztem.
- Folytatjuk. De nem azért, mert meglett a négyszáz kritika, és nem is azért, mert nyertél abban az idiótaságban az előbb. Azért folytatjuk, mert voltak olyan olvasók, akik tényleg rendszeresen írtak kritikát. Értük, megéri folytatni – mondta Iccsi, és mosolyogva fordította a fejét a napfény irányában.

Hirtelen két sötétített ablakú autó dudált ránk.

És mi rájöttünk kikkel is találkoztunk az előbb odafent…