100 év a boldogságig : 16. fejezet A legrosszabb hír

- Én mondtam, hogy jól fog állni!
- Valami kegyetlen, milyen bomba lettél!
- Mostantól félthetjük tőled a pasijainkat, Bella!

A fürdőszobában ültünk, és új, szőke hajamat csodáltuk. Vagyis ők csodálták, én meg sajnáltam a régit. A régi barna, mahagóni Bellát. De a vélemények szerint jól állt. Nem tudom. Én most olyan rosaliesnak éreztem magam. Már csak az hiányzik, hogy megváltoztassák az öltözködési stílusom, és tényleg úgy fogom magam érezni, mint egy próbababa. Vagy, mint Rose.
Miért kell mindenről a Cullen családnak eszembe jutnia? Pedig én tényleg felejteni akarok. Vagy valami olyasmi. Vagy legalább a nélkül a tudat nélkül élni, hogy minden egyes tettemben őket lássam tükröződni.
Minden esetre szőke a hajam, és most örüljek ennek. Mert a többiek szerint jó.
Hajfestés után megint mindenki a dolgára ment. Én meg bevonultam festékszagú szobámba és olvasni kezdtem. Jobb dolgom épp nem volt.

~°(o)°~

Laurent két hétig maradt… nálunk. Nálunk, mert már egy kicsit az én lakásomnak is éreztem a házat. Egyre jobban otthon éreztem magam. És ennek örültem. Mostanában sok dolog volt, aminek örültem. Mondjuk még messze volt a boldogságtól, de… örültem.

A hajam persze egy centit se nőtt. Nem, mintha ezen meglepődtem volna. Tudtam, hogy nem változik a testünk. De sajnáltam, mert így esélyem se volt, hogy valaha lenövesszem a szőkét. De a lányok jobban szerették a szőke Bellát…

- Halihó, Bella-bogyó! Gyere lefelé! – Eleazar roppant udvarias kiabálása a földszintről jött felfelé. Csak tudnám, hogy minek menjek le. Nekem jó itt fenn is.

Mégis felkeltem a kanapéról, és elindultam a nappaliba. Csak van valami mondanivalójuk, ha már ennyire kedvesen leráncigálnak.

És tényleg mindenki lenn ült a kanapén és a fotelben. Ez valami gyűlésféle? Vagy mi? Én is leültem, és vártam, hogy végre megszólaljon valaki.

- Két hét múlva szeptember. Kezdődik az iskola. Akarsz jönni?

Na majdhogynem mindenre, de erre nem számítottam. Gimnázium!? Mondjuk még csak egyszer jártam gimibe… Amikor kellett. És milyen szép emlékeim vannak róla. De nem a barátnők és haverok terén… Mindegy. Szóval én is járjak suliba? Ez most komoly? Vajon lenne elég önuralmam? Lehet, hogy okosabb lenne még nem kockáztatni. Amíg tökéletes nem lesz az önuralmam.

- Hát… Én nem tudom. Nem vagyok biztos… magamban. Meg értelmét se látom… Van egy pár diplomám, amit még régebben szereztem… Sok volt a szabadidőm – mondtam őszintén és a többiekre néztem. Azt, hogy hány diplomám is van, arra még én se emlékszem… Meg, hogy miből. Van egy orvosi, az tuti. Meg biológiából is doktoráltam. Azt hiszem jogi is van. Van egy angol szakos is. Az olasz szakot ugye el se kezdtem, de az lett volna a következő…

- Mi megyünk. Jókor találtál ránk, mert két hete se laktunk itt, amikor idejöttél. Így még sokáig itt lakunk. De suliba mennünk kell. Mert muszáj. Meg én szeretek is járni. Jó buli – Irina szinte gyermeki imádattal ejtette ki a szavakat. Jó buli a középiskola? Mi benne a jó? Talán majd megértem egyszer, hogy mit is akart.

- Az a lényeg, hogy elvekben a nagy többség most tizedikes. Te is lehetsz az, és akkor jöhetsz velünk. Ha akarsz.

- Szerintem jobb ha még nem kockáztatok.

- Akkor majd azt mondjuk mindenkinek, hogy magántanuló vagy. Így lesz a legegyszerűbb.

A gimi még tényleg nem menne. Túl sok ott az ember. Oké, hogy kibírom már az utcán az illatokat, de ott nem vagyunk bezárva! Itt meg be lennénk. És hány meg hány ember lenne együtt az órákon. Túl nagy ez a kísértés. Már a puszta gondolatra is méreg gyűlt össze a számba. Nem. Nem menne.

Ennyivel vége is volt a megbeszélésnek. Azért kíváncsi vagyok, hogy ők már hányszor jártak gimibe. És Irina mi szórakoztatót lát benne? Ha úgy járnak, mint Cullenék… Ajj! Már megint ők! De már mindegy. Szóval, ha ők is annyira elzárkózottan járnak suliba, akkor nem tudom, hogy mi jót találnak benne…

Megint felmentem a szobába. Semmi egyéb dolgom nem volt, hát megint olvasok.

Épp elmerültem volna az Üvöltő szelekben, amikor valaki kopogott. Meglepetésemre Kate volt az. Na ő még soha nem járt a szobámba.

- Szia. Nem zavarok? – kérdezte félénken és bedugta a fejét.

- Gyere nyugodtan – mondtam és ülő helyzetbe tornáztam magam, hogy ő is le tudjon ülni. Bejött és leült a kanapé másik végére. Én vártam, hogy kifejtse mi is az oka a látogatásának, de csak tovább hallgatott. Kínos volt. Nem tudtam, hogy mit akar, de láttam, hogy akar valamit.

- Szép lett a szoba – mondta végül és a fal felé intett -, mondták a többiek, hogy átrendezted.

- Köszönöm – mondtam és vártam. Kétlem, hogy azért jött be, hogy a fal színéről beszélgessünk.

- Tulajdonképpen Bella, azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – mondta végül, és láttam rajta, hogy ezt nem kis erőfeszítésébe került kimondani.

- Miért? – kérdeztem őszinte meglepődéssel. Tudtommal semmit nem ártott nekem.

- Ahogy viselkedtem veled még a legelején… Az nem volt szép tőlem. De úgy egészen összevéve tőlünk nem volt szép. Biztos nagyon felületesnek tartasz minket. Akiknek csak a pénzed meg a képességed kell. De erről már szó sincs! Igazán megkedveltünk.

- Nincs semmi baj – mondtam végül, mert szerintem mást nem is tudtam volna kipréselni magamból az elképedéstől. Oké, hogy nem szeretett még a legelején. De ki viselkedett volna kebelbarátként egy idegennel? Megértem a viselkedésünket, és egyáltalán nem hibáztatom őket. Akkor most miért kell bocsánatot kérni?

Kate arcán egy halvány mosoly jelent meg, amit én is viszonoztam. Azért jó, hogy így letisztáztuk a dolgokat. Legalább nem marad szálka egyikünkben sem.

- Egyébként kérdezhetek valamit? – kérdeztem és vigyorogva néztem Kate-re.

- Persze.

- Miért szeret suliba járni Irina? – Mert ez tényleg érdekelt. Mi jó van abban, hogy századszor is végighallgatja az órákat?

- Hát, tudod Irina, olyan pompom típus. Mindig bekerül a csapatba. Elég népszerű, és ragadnak rá a pasik, szóval imádja az egészet felhajtást maga körül. Egyszerűen szereti. Én nem szeretem, mert unalmas, de muszáj suliba járni.

- Én se szívelem az egészet. Még csak egyszer voltam gimis, de akkor se tetszett.

- Miért?

Hoppá. Ezt lehet, hogy nem kellett volna. Most fogom elszúrni az egészet, amikor már egész jól eltitkoltam a dolgokat? Nem akarom. Valamit gyorsan mondani kéne, hogy eltereljem a figyelmet.

- Csak nem összetörték a szívedet? – kérdezte és nevetésben tört ki.

Én lehajtottam a fejemet. Nem akartam a szemébe nézni, mert akkor rögtön meglátja, hogy dehogynem. Ráadásul nem is kicsit.

Észrevette, hogy nem nevetek vele, ezért ő is abbahagyta a röhögést.

- Na haragudj! – mondta rögtön, amikor leesett neki az egész. – Nem tudtam róla.

Honnan is tudtak volna, amikor olyan szépen titkoltam? Vagyis próbáltam titkolni?

- Senki nem tudott róla. És nem is szeretném, ha tudna. Tulajdonképpen már régen történt, de még ma se könnyű. Ne beszéljünk róla, légy szíves! Nem akarok – mondtam és nekem is feltűnt, hogy a hangom megkeseredett lett. Mint egy olyan embernek, aki már minden borzalmat megélt, ezért nem is fél a holnaptól… Ennél már csak jobb jöhet.

- A szerelem furcsa dolog, Bella. De ez sem egyszerű. Az egész egy kirakójáték. A szeremet sem lehet kézzelfogható vagy racionális jelekkel körülírni, és épp ezért több az egyszerű érzelmeknél. A harag vagy az öröm csak úgy jön és megy, de a mélyebb érzések sokáig ott maradnak. És nem csak a szerelemről van szó. A hálát, a gyászt se tudod teljesen pontosan körülírni. Szerintem megmagyarázhatatlan. De a szerelem nemcsak kapcsolat és kötődés, hanem fal is. Furcsa választófal, amit sok minden felemelhet kezdve a család akaratától a környezeted rád gyakorolt hatásáig. – Kate elrévedve nézett ki az ablakon. A tekintete ködös volt, mégis furcsa mélység és tapasztalat volt benne.

- Veszélyes gyöngeség, bár néha erő is. – Kate rám nézett, és a tekintete kitisztult. - De tulajdonképpen a szerelem önmagában csak egy szó. Semmi több. És ezért nem kell sajnálnod azt a szerelemet, Bella! Mert nem más csak egy szó. Amit még akkor kiváltott belőled, amikor tényleg azt érezted… A szerelmet, és nem az utána való sóvárgást. Az volt a szerelem! Most már csak emlék… Hogy jó vagy rossz, azt csak te tudod - mondta Kate, megszorította a kezemet, rám mosolygott és kiment a szobából.

De ha már tényleg nem vagyok szerelem, akkor miért fáj ez ennyire? Miért van az, hogy ha csak rágondolok összeszorul a gyomrom, alig kapok levegőt, és sírhatnékom támad? Miért, ha ez már nem szerelem?

~°(o)°~

Most mentünk először suliba. Mentünk, mert húsz éve már tökéletes önuralmat gyakoroltam, és kellőképp felkészültnek tartottam magam, hogy egy bezárt helyiségben maradjak egy órára vagy húsz diákkal.

Az elmúlt húsz évben ha lehet még jobban összekovácsolódtunk. Ami meglepő volt, hogy Kate-tel nagyon jóban lettünk. Minden nap órákat beszélgettünk. És a többiekkel is. Azóta persze teljes értékű családtagnak éreztem magam. Háromszor költöztünk, hogy ne tűnjön föl a korunk, de még mindig Kanadában voltunk. Szerettem itt lenni. A kanadai éghajlat nagyon bejött.

Kicsit mindenki félve nézett rám. Megértem őket. Aggódnak, hogy valami baj lesz. És be kell vallanom én is egy kicsit. Lehet, hogy hiába gyakoroltam… De ilyenre még gondolnom se szabad, mert akkor tényleg baj történik.

Minden órámon ott lesz valamelyikük, hogy majd vigyázzon rám. És talán ez volt a legmegnyugtatóbb. A tudat, hogy ők itt vannak, ezért semmi baj nem lehet.

A gimi parkolójában álltunk meg, nagy levegőt vettem és kiszálltam. Igyekeztem csak természetesen viselkedni. Semmi feltűnő. Hát a feltűnés elkerülése nem nagyon jött be, mert elég sokan bámultak… Leginkább hímnemű egyedek, de próbáltam tudomást se venni róluk. Mélyet szippantottam a levegőbe.

Nem lesz itt semmi gond! Mosolyogva biccentettem a többiek felé. Erre ők egyszerre fújták ki a levegőt. És én erre nevetni kezdtem, és örömömre ők is.

Eléggé jókedvűen értünk haza. Senkit nem fogyasztottam el ebéd gyanánt, és minden simán ment. És azért ez mégis örvendetes. Hogy teljesen ép maradt mindenki a gimnáziumban.

A meglepetések sorozata viszont nem ért véget, mert Laurent állt a házunk előtt, és az ajtóban dörömbölt. Amikor meglátott minket szinte tapintható volt a megkönnyebbülése.

Én viszont izgulni kezdtem. Mi az oka a látogatásának? Hisz két hónapja ment el! És miért ilyen kétségbeesett az arca.

- Az erdélyiek megtámadták a Volturit. Kitört a háború – mondta, amit kiszálltunk a kocsiból a lehető legdrámaibb hangon.

És az én jókedvemnek azonnal vége lett. Mert ha háború van a vámpírok között az egyáltalán nem jó. A végén még embereknek is baja esik! És ha tetszik, ha nem a Volturi a családom volt húsz éven át, és ha bárkinek baja esne. Heidinek, vagy… Félixnek. Hiába nem szeretem, mint férfit a barátom. És ha Arónak lesz valami baja? Aki tulajdonképpen az apám volt? Remélem semmi baj nem lesz.

A jókedvem messze elrepült és csak egy mondat járt a fejemben:

Kitört a háború.