Megjátszott érzéketlenség - 13. fejezet Türelmetlen

(Edward szemszög)

„És mégis mikor? Mikor? Mikor? Mikor?”

Nem hasonlított semmire.

Pedig azt hittem, hogy fog. Egy régebbi tapasztalathoz, egy érzéshez, egy… valamihez. De semmihez nem lehetett hasonlítani, amit éreztem.
Még a három évvel ezelőtti esetre sem, amikor James meg akarta ölni. Akkor kétségbeesett voltam, mert tudtam, hogy mi forog kockán. Aztán elhagytam, hogy normális életet éljen, és megszoktam az aggódást a mindennapokban Bella életéért. De most…
Nem aggódtam érte. Ez valami hihetetlen félelem volt rengeteg rettegéssel.
Nem halhatott meg. Ez… egyértelmű. De akkor miért nem kel fel, nyitja ki a szemét, és mond valamit? Vagy legalább megszorítná a kezem. De csak fekszik, és, mint aki tényleg meghalt… Nem mozog, nem vesz levegőt. Semmit nem csinál.
Kopogást hallottam a hátam mögött. Nem mondtam, hogy szabad…
- A Volturi kivégezte Sparkust – mondta halkan Rose, mire én megfordultam. Nem nyitotta ki teljesen az ajtót, és csak a fejét dugta be a nyíláson. – És elmentek – tette még hozzá Rose. Én elfordultam tőle, és újra a kezembe vettem Bella kezét.
Amikor legutóbb megfoghattam még meleg volt. Most az enyémnél is hidegebb.
- Köszönik a segítségedet, és kérik, hogy ne aggódj! Bella nem halt meg – mondta, majd hallottam, hogy bezárja az ajtót.

Nem halt meg…

Tudom, hogy nem halt meg! Tisztában vagyok vele, és biztos is vagyok benne, hogy él… Vagy létezik, vagy ahogy tetszik. De… most nem él. Most nem tesz semmit, ami miatt élőnek lehetne nevezni. És nem tudom, miért…
Idegesítő…

Rose és Emmett alig tíz perce érkeztek meg a Volturival együtt. Azóta valahogy kikapcsoltak mindent. Nem érdekelt, semmi, csak Bella. Nem fogtam fel, mi történik körülöttem, nem érdekelt, hogy ki mit mond, vagy mit csinál. Csak Bella.
Egyszer már volt ő a személyes világom központja. És ha vagyok olyan… bátor, és normális, akkor örökké az maradhatott volna. És most el lehet-e veszteni a világ középpontját?
Bella olyan nekem, mint a Földnek a Nap. Anélkül nem tud létezni…
Elveszítheti a Föld a Napot? Én elveszíthetem Bellát?
Nem tudom, hogy el tudom-e. De azt tudom, hogy nem akarom. Nem akarom még egyszer átélni az egészet. Elfogadni, hogy nincs velem, elengedni, megpróbálni feledni, nem rá gondolni, aztán mégis beismerni, hogy hazudtál saját magadnak, és végig csak rá gondoltál, csak ő volt a fontos, senki más.
Nem csinálom megint végig. Nem azért, mert nem tudom, hanem, mert nem akarom.
Nem akarok a Napom nélkül élni…

- Edward! Megjöttek Alice-ék! Lejönnél egy kicsit? – Rose megint halkan beszélt, és megint csak a fejét hajtotta be a résen.
Önkéntelenül álltam fel Bella mellől. Nem akartam itt hagyni. Bár két napja semmi változás nem volt, de egy percet se akartam tőle távol lenni. Mi van, ha épp akkor kel fel, amikor én nem vagyok ott?
Mégis felálltam…
Bella arca fehér volt, az ajkai pirosak, és még így is csodálatos volt. Emberként is szép volt, de ezzel a földöntúli gyönyörűséggel egyszerűen káprázatos. Utoljára megszorítottam a kezét, és lementem a nappaliba.

- Edward! – sikította Alice, ahogy leértem a lépcsőn. Azonnal a nyakamba ugrott, én meg átöleltem idegesítő húgomat. Végül is… hiányzott. – De hiányoztál! – mondta, majd megpuszilta az arcom.
- Te is nekem, Alice! – mondtam, majd én is adtam neki egy puszit.
Jaspert is üdvözöltem, és én máris feleslegesnek éreztem magam. Valahogy Bella mellett biztos hasznosabban tölthetném el az időd. Nem mintha nem érdekelnének a testvéreim, de… Bella…
De nem engedtek el. Bekormányoztak a nappaliba, és lenyomtak egy fotelbe.
- Hogy van? – kérdezte Alice, és rám nézett.
- Változatlanul – mondtam egyszerűen. És bárcsak mondhatnám, hogy fel van, és minden rendben! De nem mondhatom…
- Nem látom – mondta Alice kicsit panaszos hangon. - Nem látom, hogy felébredne… Csak annyit mindig, hogy ülsz mellette. – A végére Alice hangja szinte panaszos lett.
Azt hiszem, ezt nem kellett volna hallanom! Akkor nem is biztos, hogy felébred valaha?

- Egyébként, hogy találtad meg Rose-ékat, Edward? – kérdezte Alice, és megpróbált egy kicsit mosolyogni.
- Nem én találtam meg őket. Hanem egyszerűen egymásba ütköztünk Volterrában – mondtam, majd hátradőltem a fotelben, vállalva a faggatásom, és az önkéntes száműzetést Bella mellől.
- Tudom, de gondoltam, előadhatod a hamis változatot, hogy tudjuk mit mondunk Esmééknek – mondta Alice vállrándítva.
- Nincs hamis változat – mondtam, majd becsuktam a szemem.
Feszült voltam, nem akartam beszélgetni, és csak fel akartam menni. Kétségbe voltam esve, és most, hogy Alice se látott semmit még jobban. Ez így nem logikus!
- Miért mentetek Dél-Amerikába? – kérdezte hirtelen Rose.
- Oda vezettek Sparkus nyomai – mondta Jasper őszinte hangon. Nem nyitottam ki a szemem. Nem hibáztattam senkit, csak azt a férget, aki már halott. - Bella nem viselkedett normálisan… És folyamatos érzelemhullámai voltak, és viselkedésmódosulásai. Alice kicsit kutakodott Sparkus után, és megtudott egy jó pár dolgot… Például, hogy ismerte Viktoriát. Meg azt is, hogy egy időben az amazonokkal élt. Mivel Viktoriát nem akartuk megkeresni, ezért kézenfekvő volt, hogy kifaggatjuk az amazonokat erről a Sparkusról, aztán meg meglátjuk mit tehetünk az ügyért…
- De alig indultunk el, már tudtam, hogy hiba volt – vette át a szót Alice, és éreztem, hogy rám nézett. - Nem tudom, miért küldtem el neked azt az üzenetet, Edward. Jobb lett volna, ha azt írom, rohanj Bellához, mert bajban van, meg a címét. De valahogy csak annyi lett, hogy elutazunk. Leszálltunk, és rögtön jött a látomás, amiben Sparkus kiborul, és Bella…
Alice hangja elakadt, és valahogy nem bírta folytatni…

- Alice látomásában Bella meghalt – mondta Jasper suttogva. Erre én felemeltem a fejem, és egyenesen rájuk néztem.
Jasper átölelte Alice-t, a pöttöm húgom meg lehajtott fejjel nézegette a cipője orrát.
- Pár perccel utána jött a másik, amiben közbeavatkozol Edward. Abban te… Te se élted túl… – Alice hangja megint elcsuklott, és még mindig a cipőjét nézte.
- Azonnal megpróbáltunk jegyet szerezni, vagy vonatjáratot nézni… De nem sikerült semmit se tenni. Utána jött még egy látomása Alice-nek, amiben közbeavatkozott a Volturi, és életben maradtatok… Csak Bella nem mozdult… És ez vált valóra. – Jasper már megkönnyebbülten mondta az utolsó mondatokat. - Végül úszva jöttünk… Így is többet késve, mint kellett volna – fejezete be, majd megpuszilta Alice fejét, aki még mindig a cipőjét nézte.

- Örülök, hogy itt vagytok – mondtam, és megpróbáltam rájuk mosolyogni. Kicsit rövid ideig tartott, és nem egy igazi mosoly volt, de hamisnak se neveztem volna. Őszinte volt… Csak még nem az igazi. Alice végre felnézett.
- Esme és Carlisle tíz perc múlva megérkeznek - mondta most már mosolyogva Alice, és hálás mosollyal ajándékozott meg. Én is visszamosolyogtam, aztán úgy éreztem itt az idő, kicsit felmenni Bellához.
Ha tíz perc múlva, úgyis lejövök megint, mert ideérnek… a szüleim, akkor felmegyek hozzá.
A szüleim. Gondoltam rájuk az elmúlt három év alatt, és nem is egyszer akartam őket megkeresni. De lebeszéltem róla saját magam, így most szinte örömmel töltött el, hogy láthatom őket.
Már három éve… Milyen sok, és mégis milyen kevés…

Szinte boldogan nyitottam be Bella szobájába, hogy megint látom a családomat, együtt, mint régen. Aztán lehervadt a mosolyom, mert Bella még mindig feküdt. Mozdulatlanul, mint eddig is.
Talán az se lett volna baj, ha akkor kel fel, ha a távolba vagyok, csak kelt volna fel! Csak ennyit szeretnék!
Újra leültem mellé, és megint megfogtam a kezét. Nem reagált, nem csinált semmit. Talán ez a legidegesítőbb. Hiába minden próbálkozás, nem tudok rajta segíteni. Nem tudom megmondani, mi a baja, miért nem kelt fel. Nem tudok rajta segíteni… Ez a tehetetlenség… Ez a legrosszabb.

- Edward! – Már nem jött fel senki, csak felkiabáltak, hogy itt az ideje lemenni.
Ismét otthagytam Bellát, a reménnyel együtt, hogy talán, amikor visszaérek, akkor fel lesz. Hagytam magam hamis hitekbe ringatni. Hagytam, hogy higgyek, amikor tudtam, hogy nem fog felébredni.
De hinni akartam!
Az ajtóban Carlisle állt, és Esme. Mind a ketten mosolyogtak, és igazi örömmel volt megtelve az arcuk.
Én is örültem, hogy látom őket. Megöleltem Esmét is és Carlisle-t is, majd megint leültünk a nappaliban.

Furcsa volt, mert Esme és Carlisle semmit nem tudtak Belláról. Három évvel ezelőtt teljesen szem elől vesztették, és semmit nem tudtak róla. Emmett és Rose elmesélte, mi történt vele az utána következő hónapokban. Én az esküvőjéről meséltem, mert a saját szememmel láthattam az egészet. Alice és Jasper, meg a házasságukról. Végül elmesélték Norvégiát is…
- Azt mondod Bella teljesen megváltozott, amint nem Sparkus közelében volt? – kérdezte Carlisle őszinte érdeklődéssel.
- Minden érzelme és gondolata megváltozott, és ha engem kérdezel, akkor normális lett - mondta Emmett, és most valahogy hiányzott a hangjából minden poénkodás. Most teljességgel komoly volt.
Majd Jasper elmesélte Sparkus képességét, és Esme szörnyülködve kapta a szája elé a kezét.
- Az akarata ellenére tartotta maga mellett? Mint valami… rabszolgát? – kérdezte teljesen ledöbbenve és dühösen.
- Tulajdonképpen erről van szó, de Bella is azt hitte, hogy ezt akarja… Ezért olyan volt, mintha ő akarná, és nem Sparkus.
- Teljesen összezavarta – mondta Rose.
- És ezzel együtt megváltoztatta – tette hozzá Alice, majd megint mesélésbe kezdett mindenki.
Alice elmondta, hogy talált Sparkus nyomára. Rose elmondta, hogy hogyan ismerte fel…
Majd én jöttem.
Ettől talán egy kicsit tartottam. Hogy Esme mit fog szólni az egész történethez, úgy ahogy volt. Talán igaza volt Alice-nek és kellett volna valami fedősztori. De már mindegy.
Meséltem magamról… Ami már csak azért is furcsa volt, mert nem szerettem az érzelmeimről beszélni.
Aztán elértem oda, amikor eldöntöttem, hogy meglátogatom a Volturit a kérésemmel.
Esme felpattant, és újra a szája elé kapta a kezét. Carlisle viszont csendesen hátradőlt a kanapén.
- Meg ne halljam még egyszer! – kiáltotta Esme, majd mély levegőt vett, és visszaült Carlisle mellé. Azt hiszem jobban fogadta, mint hittem.
Ha megúszom ennyivel, akkor szerencsésnek mondhatom magam.
Utána Emmett mesélte el, hogy találkoztunk, és azt is, hogyan világosított fel, ahogy ő nevezi.
- És hirtelen Edward arca élni kezdett. Én komolyan azt hittem, hogy el is pirul! – mondta Emmett nevetve, és kaján vigyorral nézett rám. Mindenki megengedett magának egy kis mosolyt, vagy nevetést…
Utána megint én meséltem… És megint nem volt semmi nevetnivaló a mondandómban.

- Hol van Bella? – kérdezte Esme, majd felállt a helyéről.
- Én is látni szeretném – mondta Carlisle és ő is felállt. Átölelte Esme derekát, és úgy jöttek utánam.
És megint azt éreztem, amit nem szabadott volna. Elkezdtem reménykedni, hogy Bella talán felkelt, és mindenre emlékszik, mindent tud, és teljesen jól van.
De megint összetört a hitem. Bella ugyanúgy feküdt, ahogy otthagytam.
Esme azonnal mellé lépett, és megérintette az arcát. Családtag…
Csak ennyi járt a fejemben. Éppen úgy bánt vele, akár egy családtaggal. És ha nem vagyok teljesen idióta, akkor már rég az lenne! A családunk tagja…
- Rendbe fog jönni minden! – mondta Esme határozottan, ahogy pár perc múlva elindult kifelé. - Együtt mindent megoldunk – mondta, majd ismét megölelt.
Akartam, hogy igaza legyen. Hogy egyszer minden rendbe jöjjön, minden szép legyen, és tökéletes. Hogy egyszer Bella felébredjen, és minden hibátlan legyen.
- Legyen igazad, anya! – mondtam, majd néztem, ahogy Esme lemegy a lépcsőn.
Carlisle nem ment sehova. Továbbra is ott állt Bella mellett. Nem érintette meg csak a kezét, és azt is csak futólag.
A sebesülés, amit Sparkus okozott neki már rég begyógyul, és még egy hegvonal sem emlékeztette rá, hogy egyáltalán volt sérülése.

Én is odaléptem Carlisle mellé. Némán álltunk, és csak néztük Bellát, akinek nem kéne ezt csinálnia...
- Tulajdonképpen kómában van – mondta Carlisle pár perc elteltével.
- Tudom – mondtam, szinte lemondóan.
- És, ahogy a kómában lévőket, őt se tudjuk felébreszteni – tette még hozzá Carlisle, és felém fordította az arcát. Tanácstalanság. Ennyit láttam rajta. Ő se tudja mi a baja…
- De miért nem kel fel? – kérdeztem meg végre azt, ami már régóta fojtogatta a torkomat. Jól esett kimondani, még akkor is, ha tudtam, nincs rá ésszerű magyarázat…
- Az egyetlen magyarázat, hogy Sparkus elhitette vele, hogy halott… Akárcsak azt, hogy szerelmes belé. És, ahogy a szerelem is eltűnt belőle idővel, így rá fog jönni, hogy ez sem igazi érzés. Előbb vagy utóbb…
- De a szerelem viszonylag észszerű érzés… A halva létet nem lehet érezni! – mondtam, és kétkedve fordultam Carlisle felé.
- Tudom. De nincs más magyarázat… Hacsak Sparkus igazat nem mondott… És Bella már tényleg nem él…
Nem! Ez az egy, ami lehetetlen! Bella él, csak nem tud felkelni! Kómában van! Ez a legjobb magyarázat, hogy kómában van! És nincs másik! Vagy Carlisle elmélete… Hogy Sparkus elhitette vele, hogy halott! Valahogy megcsinálta, és most Bella nem tudja, hogy él.
- Örülök, hogy látlak! – mondta Carlisle és a kezét a vállamra tette. – Csak azt sajnálom, hogy ilyen körülmények között…

Igen. Azt én is sajnálom. Furcsa, mert még ha közvetett módon is, de Bella miatt szakadt szét a család. Bár ez így nem helyes, mert az én hülyeségem miatt szakadt szét.
De most Bella miatt jött össze. Csak neki köszönhetjük, hogy a Cullen család újra egy. Csak neki és senki másnak.
Carlisle kiment, én meg megint leültem Bella ágya mellé. Épp mint régen, amikor néztem, ahogy alszik. Elképzeltem, hogy most is csak alszik, és bármikor felébredhet.
Épp, mint régen…

- Edward! Miért ezt a felsőt vetted fel? – szegezte nekem a kérdést Alice két nap múlva, amikor lementem a családhoz.
Mivel kábé öt napja ugyanaz a felső volt rajtam, úgy gondoltam ideje cserélni. Arra viszont nem számítottam, hogy ez ekkora örömet jelent.
- Ez akadt a kezembe – mondtam, és lenéztem magamra, hátha fordítva vettem fel, vagy esetleg foltos, és ezért mosolyog mindenki úgy, mintha valami nagyon jó hír közöltek volna velük.
- Szuper! – kiáltott Alice, majd a vállamnál fogva megfordított. - Irány Bella, drága bátyám! – mondta, majd odalibegett Rose mellé.
Végül is csak udvarias látogatás lett volna, és tényleg nem akartam máshol lenni. Így inkább visszamentem Bellához.
Még mindig hófehér volt, mozdulatlan és hideg.
Én nagyon kevés dolgot nem értettem az életben. Nem értettem, hogy Emmett mit magyarázott nekem… És nem értettem, hogy egy egyszerű pólócsere miért ekkora dolog…
Hacsak…
Mindenki mosolygott… Régóta először…
És Alice felküldött Bellához…

Bella felébred!
Valamikor, mindjárt! Még ma fel kell kelnie! Két lépéssel átszeltem a szobát, és azonnal kezembe rejtettem Bella kezét.
Felébred. Bár melyik pillanatban felébredhet, és észrevehet. Megláthat, emlékezhet… Bármikor…
Hirtelen türelmetlenebb lettem, mint eddig voltam. Most, hogy tudtam, hogy még a mai nap felébred jobban vártam, hogy elteljen ez a nap, mint kellett volna. Az eddigi napok összemosódtak, semmit értelmeset nem csinálta. A mai viszont…
Hiába volt átlagos nap. Nekem különleges lesz. Mert Bella bármikor felébredhet. Akár most is. Vagy most… Vagy… Most…
Elhúztam a számat. Úgy viselkedtem, mint Szamár a Shrekben…
Vagy most…
Elég! Nyugalom. Semmi pánik. Csak türelem…
Felemeltem Bella kezét és megpusziltam a bőrét. A szememet becsuktam, és önkéntelenül húzódott mosolyra a szám.
- Bella…

Felébred! Bármikor felébredhet…

Hali!

Először is tartozom egy vallomással... Hazudtam nektek.:S
Visszatérve kedves kis számítógépemhez, rá kellett jönnöm, hogy tévedtem, és tévesen informáltalak titeket, ugyanis még három fejezet lett volna a történetből. (Remélem nem haragszotok a hazugságért...:P)

Szóval ezen kívül még van két fejezet, 15 fejezetes a történet.:)

Remélem mindenkinek tetszett a fejezet, a következő Bella szemszögéből íródik.;D És utána jön a nagy DURRR!:D:D

Puszilok mindenkit: Nee^^