Megjátszott érzéketlenség - 12. fejezet Sok hűhó, de nem a semmiért...

Edward szemszög!:) (Kínzás, és szereplő halála...)

„Nem akartam, hogy valaha is megtudd…”

Én tényleg megpróbáltam mindent.
Megpróbáltam feledni, megpróbáltam pótolni, megpróbáltam rá gyűlölettel gondolni. Megpróbáltam nem rá gondolni… Én mindent megpróbáltam.
De nem sikerült. Nem sikerült feledni, nem sikerült másnak a helyébe lépni. Egyszerűen… lehetetlen nem rá gondolni. Valahogy nem láttam más megoldást…
Tulajdonképpen feladtam az egészet. Feladtam a harcot, hogy tovább éljek, hogy létezzem nélküle, és egyszerűen már nem megy.
Nem megy a napról napra való létezés. Nem tudok örülni semminek, nem mosolygok, nem vagyok boldog.
Pedig annyira tudom, hogy el kéne felejteni. Felejteni, mert ő is meg tudta tenni. Elfelejtett, és férjhez ment. Nem vádolom, és nem is haragszom rá. Erre kértem.
Kértem, hogy felejtsen, hogy éljen normális életet. És ő megtette, így nekem is feledni kéne…
De nem tudom…
Nem volt értelme a létezésemnek…

- Túlságosan tehetséges vagy ahhoz, hogy megtegyük, amit kérsz… Pazarlás lenne, Edward! De igazán megfontolhatnád, hogy csatlakozol hozzánk! – mondta Aro szenvtelen hangon.
Nem lepődtem meg. Tudtam, hogy nem fogja engedni. Még a halált se könnyítik meg…
- Rendben – mondtam, majd elindultam kifelé.
- Milyen kár érte! – suttogta Aro a többieknek, ahogy kiléptem az ajtón.

- Hát te meg mit keresel itt? – ütötte meg a fülemet egy túlságosan is ismerős hang, nem éppen kedves hangnemben.
Rose állt előttem, és fenyegető hangneméből azt vettem ki, hogy nem nagyon örül annak, hogy itt lát. Igazam is lett, mert nővérem keze csípőre volt téve, és nem éppen a boldog viszontlátás örömével nézett rám.
- Én? – kérdeztem vissza teljesen fölöslegesen, mert a pici folyosón, csak ők voltak, az őr meg én.
- Nem a nagymamám! – kiáltotta megint, majd színpadiasan hadonászni kezdett a kezével.
- Jesszus! – kiáltott fel, és a szája elé kapta a kezét. Ennyi a tervemnek. Nem lehetett annyira jó, ha Rose ilyen hamar átlát rajta! De a várt kiabálás helyett Rosalie a nyakamba ugrott, és erősen szorított, mintha évek óta nem látott volna. Az igazság az, hogy tényleg nem látott évek óta.
- Hiányoztál, Edward! – suttogta a fülembe, és még egy puszit is nyomott az arcomra.
- Szevasz, öcsi! – mondta Emmett is, és ő is megölelt. Ő nem volt annyira szívélyes, mint Rose… Talán neki feltűnt valami… - Mit is keresel itt? – kérdezte bátyám rossz sejtésemet igazolva…
- Én… Csak meglátogattam… őket… Arót – mondtam kicsit akadozva, pedig én tényleg igyekeztem határozott lenni.
- És a mikulás nyáron jön, ugye, öcsi? – kérdezte Em, majd átkarolta a vállamat, és visszafelé kormányzott.
Az előbb jöttem ki abból a teremből, és erősen kétlem, hogy Aro értékelni fogja újbóli megjelenésemet, de nem akartam Emmettnek csalódást okozni. Nem éppen szívesen vallottam volna be, hogy miért jöttem ide, de erős a gyanúm, hogy Emmett tudja. Végül is ez csak idő kérdése volt…
- És ti miért is vagytok itt? – kérdeztem meg őket, mert erősen kételkedtem benne, hogy ugyanazért, amiért én.
- Szökött vámpírt jelentünk be – mondta természetesen Rose, majd Emmett mellé lépett.

Szökött vámpír… Aro heves természetét ismerve, nem gondoltam volna, hogy vannak olyanok, akik előbb börtönbe kerülnek. És onnan meg is szöknek. De úgy látszik sikerült valakinek.
- És a csevegés után lenne egy kis beszélnivalónk, öcsém! – mondta Emmett, majd levette a vállamról a kezét, és úgy lépett be a nagyterembe.
Aróék még mindig a trónon ültek, és halkan sugdolóztak. Amikor meglátták két testvéremet az arcuk felderült, és mosolyra húzódott. Mintha tényleg örültek volna a viszontlátásnak. De abban biztos vagyok, hogy ez csak a szép máz, ami alatt nincs semmi igazi.
Elég régóta nincs semmi igazi az életemben. Hamis érzelmek, hamis mosolyok és hamis mondatok. Csak hazugság, és semmi igazság. Egy idő után már nagyon fárasztó.
De amikor még Bella velem volt… Akkor minden igaz volt, még ha nehéz is, de igazi. De ő már boldog egy másik férfivel…

- Isabella Marie Swan, akarod-e hites férjedül Sparkus John Blake-t? – kérdezte a pap ünnepélyesen az én egyetlen Bellám felé fordulva.
Bella gyönyörű volt. Egyszerűen lenyűgözően festett úgy, ahogy volt. Tudtam, hogy még most is szeretem. De valahogy, ha nem volt a közelemben könnyebb volt elhinni, hogy mégse, könnyebb volt nem rá gondolni. De most itt állt szebben, mint valaha, gyönyörűen és sérthetetlenül, hófehér bőrrel és arany szemekkel.
Bella kicsit megdöntötte a fejét, így még teljesebben láttam őt. Mintha egy kicsit rám is nézett volna, de tudtam, hogy ezt csak bemagyarázom magamnak, és szó sincs ilyesmiről. Mégis úgy szeretném hinni!
Ha csak egy kicsit rám nézne, és nem szerelmet látnék a szemében, egy percig se tétováznék, és elrabolnám itt, mindenki szeme láttára. Nem érdekelne senki és semmi, és örökké élnénk, boldogan…
- Igen – mondta Bella halkan, majd a tekintetét a férfira emelte, aki mellette állt az öltönyében.
Ez nem tétovázó halk volt, hanem boldogságtól túlcsorduló halk… Nem akarom, hogy még egyszer megzavarjam az életét. Nem akarom háborgatni.
Megtalálta a boldogságot… Nem avatkozom bele…

- Ebben egészen biztosak vagytok? – kérdezte Aro élesebben, mint eddig. Hirtelen eszméltem fel gondolataimból. Hányszor és hányszor játszódott már le ez a fejében csak azért, hogy emlékeztessem magam arra, hogy Bella boldog? Hogy ne keressem meg, és ne mondjam el neki százszor, mennyire sajnálom azt, amit tettem…
- Igen – mondta Rose mosolytalanul és határozottan.
- Azonnal indulunk – mondta Aro, és már fel is állt, hogy induljon valahová. Az arca valahogy megváltozott, és úgy nézett ki, mintha tényleg örülne a hírnek, amit kapott…
- Miről volt szó? – kérdeztem Emmett felé fordulva.
- Bejelentettük a szökött vámpírt – mondta egyszerűen majd megint átkarolta a vállam, és elkezdett kivezetni a teremből. - Mi el is mehetünk, ugye? – kérdezett Emmett az üres térbe, mert már senki nem volt a csarnokba. - Hallgatás beleegyezés! – kiáltotta, majd elindult a kijárat felé.

- És most egyetlen hősszerelmesen idiótán mazochistán oroszlánosan drága öcsém, akit Edwardnak hívnak! – szólt Emmett, miközben beültünk egy autóba. Valószínűleg lopott a kocsi, de most nem nagyon érdekelt. - Elárulnád nekünk mi a fenét kerestél Volterrában, ráadásul a Volturi nagytermében, ahol Aro is fellelhető volt, és csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy éppen egyetlen szerelmed elvesztése után három évvel, ami már elég nagy teljesítmény tőled? – kérdezte Emmett hatalmas vigyorral az arcán miközben padlógázzal kihajtott a városból.
- Nem fogom elmondani, úgyis tudjátok – mondtam, majd kinéztem az ablakon.
- És ez az egyetlen szerelmed becses neve véletlenül nem Bella, véletlenül nem Seattle-ben lakik, és véletlenül nem volt velünk Norvégiában három hétig? És véletlenül nem árultuk el neki, hogy milyen idióta vagy? És véletlenül nem ismerte be, hogy még mindig szerelmes beléd? – kérdezte Emmett. A kérdései mind ironikusak voltak, és egyáltalán nem volt értelmük… De az utolsó mondat…

Bella szeret?

- Micsoda? Ez igaz? – kérdeztem, és olyan gyorsan rántottam a fejem Emmett felé, ahogy csak tudtam.
- Csak feltételezésről beszélünk drága öcsém, ne nagyon éld bele magad! – mondta, és közben idiótán vigyorgott.
- Nem értem – mondtam őszintén, mert tényleg nem értettem, hogy most mi is van. Most akkor ez mind igaz? Bella velük volt Norvégiában? Bella tud mindenről? Bella… szeret?
- Rosie, kedvesem kérlek írd fel a naptárba, hogy a nagy Edward beismerte, hogy valamit nem ért! – nézett Emmett a visszapillantó tükörbe, és Rose-ra kacsintott. - Egyikőtök idiótább, mint a másik, de komolyan mondom! – Emmett most már egyáltalán nem vigyorgott. Komolyan nézte az utat, és egy arcizma se rezdült. - Te csak azért elhagyod, mert szereted, és nem vagy vele, mert szereted. De nem tűnik fel neked, hogy ez mekkora logikátlanság! Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne azt tegyük, amit a szívünk diktál! Még nekünk vámpíroknak is! Elhagyod őt, te szenvedsz, ő szenved. Meghal az apja, teljesen egyedül marad, senkije nincs, megtámadja valami idióta, és átváltoztatja valami másik idióta, amikor neked kellett volna megtenned, de annyira gyáva vagy, hogy nem mered megtenni! Hozzámegy ahhoz az idiótához, aki igazából egy szökött vámpír, és szabályosan közveszélyes, pedig nem is szereti! Teljesen kikészül, és csak akkor ismeri be, hogy szeret téged, amikor több ezer kilométer választja el a férjétől! De ha a közelben van, akkor nem tudja neki megmondani, hogy kopjon már le, mert téged szeret! Erre te ki akarod nyírni magad, annyira szereted, nem megkeresed, és próbálod visszaszerezni, mint a normális vámpír! Nem harcolsz érte, hanem kinyírod magad! Olyan idióták vagytok, hogy el se tudom mondani! – A végére Emmett szinte már dühös volt.
Így nézve tényleg logikátlan, és értelmetlen az egész. Vele kellett volna maradnom…
Annyira maradnom kellett volna…

- Felfogtam – mondtam egyszerűen, és lassan. - És most hova megyünk? – kérdeztem, mert Emmett lefékezett a reptér előtt.
- Bellához, ha eddig nem tűnt volna fel! – mondta Rose, majd kiszállva a kocsiból átölelte Emmettet. Elindultak a csarnok felé, és én is követtem őket. - Együtt van azzal a Sparkusszal…
- Ti egyedül hagytátok egy szökött vámpírral? – kérdeztem élesen, és megtorpantam. Ők hirtelen felém fordultak, és döbbent volt az arcuk.
- Ott van Alice és Jasper – mondta Rose halkan, majd tovább haladtak.
- Az az Alice és Jasper, akik reggel küldtek nekem üzenetet, hogy sürgősen Dél-Amerikába kell utazniuk, mert utána kell nézniük valaminek? – kérdeztem élesen, és rögtön emeltem a mobilon, hogy felhívjam Alice-t.
- Nincsenek Bellával? – kérdezte Rose megdöbbenve.
- Nincsenek – üvöltöttem, és megpróbáltam Alice-t elérni. A telefonja ki volt kapcsolva.
- A fenébe… - suttogta Emmett, majd mindhárman megindultunk a jegypénztár felé.

- Edward! Ha szétvered a repülő belsejét, attól nem érünk hamarabb Amerikába! – szólt Rose, és a kezemre mutatott, ami szabályosan szétfeszítette a karfát.
- Egyedül van azzal az alakkal, Rose! – kiáltottam suttogva, hogy ne hallják meg az utasokat.
- Tudom… - Rose lehajtotta a fejét, és a kezével a halántékát kezdte masszírozni.
Bella egyedül van egy közveszélyes őrülttel… Ez csak engem idegesít ennyire? Vagy miért nem tud gyorsabban menni a gép? Miért kell ennyire lassan menni?
Bella egyedül van azzal… az alakkal. És ha bántja? Nem véletlenül lehetett Volterrában fogoly! Bella… Ha valami bajod esik, én nem… Én…
Nem eshet semmi bajod! Semmi nem történhet! Meg kell védenem téged! Legalább ettől, ha már mástól nem tudtalak! Ha már a mi életüket kell élned, és nem tudtam megakadályozni…
Felkaptam a telefont, és újból Alice-t tárcsáztam. Talán később utaztak. Talán még Bellával vannak…
Megint a hangposta jelentkezett, én meg üzenetet hagytam.

- Hol lakik? – kérdeztem sürgetve Rose-t, amikor leszállt a gép Washingtonban. Sötét volt, és hajnali két óra.
Átkoztam mindent, amiért a gép az ország másik végén rakott le. Amiért nem tudott egyből Seattle-ben leszállni. Rose megmondta a pontos címet én meg futni kezdtem.
Semmi kedvem egy új gépre várni, vagy kocsival menni.
Így hamarabb érek oda.
A lábam szinte magától vitt kilométereken át. De most nem volt sem megnyugtató, sem élvezetes a futás. Régen szerettem ezt. De most csak az jár a fejemben, hogy miért nem tudok gyorsabban futni. Még gyorsabban, hogy hamarabb odaérjek. Lassú voltam…
Féltem, hogy nem érek oda időben. Ha tényleg bántja Bellát, és valami baja esik…
Ha csak másodperceket kések…
És ha nem bántja őt, csak én gondolom ezt? Ha teljesen nyugodtan megvannak, és még mindig boldogan élnek? Ha azt kell látnom, hogy egymást ölelik, és boldogan mosolyognak egymásra? Ez is lehetséges. Ez is valószínű…
És ha mégis bántja? Túl sok a feltételezés. Semmi nem biztos, és én semmit nem értek.
Még gyorsabban raktam a lábamat egymás után, és még gyorsabban haladtam. Csak, hogy lássam, hogy jól van, hogy semmi baja, és él…
Csak ennyi kell, és azonnal eljövök.

Hirtelen értelme lett az életemnek. Valahogy csak az, hogy láthatom Bellát, hogy van valami kifogásom arra, hogy megkeressem boldoggá tett. Hogy még egyszer láthatom… Talán még beszélek is vele…
A tudat, hogy láthatom őt, a közelében lehetek egyszerűen boldoggá tett.
Az viszont nem, hogy tudom, miért futok annyira gyorsan, ahogy csak tudok. Hogy tudtam, hogy Bella egy közveszélyes őrülttel van, hogy hozzáment.
Féltettem, aggódtam érte. De örültem is, és boldog voltam.

Száz méterre voltam a lakástól. Mindenhol sötét, és csönd volt. Félelmetes csönd járta át az egész lakótelepet.
Talán nincs semmi baj…
Valaki felsikoltott. Egy női hang volt, és nagyon is ismerős…
- … SZAJHA! – Egy ismeretlen férfihang ordított teljes hangerejéből.
Bántja Bellát!
Még gyorsabban futottam, és próbáltam hamarabb odaérni.
Bántja! Bántja. Bántja…
Bella!

Éreztem, hogy a haragtól méreg gyűlik a számban, tükör nélkül is tudtam, hogy a szemeim feketék lettek. Tudtam, hogy az ajkaim vicsorba torzulnak, és, hogy szinte felismerhetetlen vagyok…
Betörtem az üvegajtót. Millió szilánk repült szanaszét az egész nappaliban.
Egy férfi hörgött és lihegett egy törékeny nő fölött. A férfi felemelte a kezét, és hirtelen gyorsasággal ütötte meg Bellát… Idegen hang tört fel a mellkasomból, ami egyszerre volt fenyegető, ideges és aggódó.
A férfi megfordult, és rám vicsorgott.
- Megérkezett a hősszerelmes? – kérdezte irritáló hangon, miközben engem nézett.
A nő nem mozdult… Az én Bellám nem mozgott… Nem! Nem lehet! Ez képtelenség!
A férfi ajkai groteszk mosolyba torzultak, és egyenesen a szemembe nézett. Nem engedte el a tekintetem, és közben kitekerte Bella kezét…
Felüvöltöttem, és azonnal neki ugrottam…
A düh erőt adott…
- Már fölösleges a küzdelmet, Edward! – lihegte egyenesen az arcomba a férfi… - A kis Bellád, halott! – mondta, és lelökött magáról.

- NEM! – üvöltöttem teljes hangerőmből, és megint nekitámadtam.
A férfi előbb gúnyosan vigyorgott, majd teljesen átalakult az arca és már csak a vicsor maradt meg…
- Nekünk is hagyj egy kis szórakozást, Edward! – Jött egy szenvtelen hang a bejárat felől…
A Volturi egyszerre támadt a férfire…
Bella!
Azonnal odamentem hozzá, és néztem, ahogy mozdulatlanul fekszik a romok között…
- Meghalt! – ordította a férfi még mindig vicsorogva két volturis közül.

Nem… Az lehetetlen…

De Bella nem mozdult…

A kötekező fejezet is Edward szemszöges, és elkezdődött a visszaszámlálás, mert már csak két fejezet van hátra!;D Nee^^