Rongybaba - 7. fejezet

7. fejezet

Hirtelen csak egyetlen egy szóval lehetett volna jellemezni a hangulatot.

És az a dermedtség. Mindeni megfagyva állt; Bella döbbenettől a többiek meg csak vártak, hogy jöjjön a következő dühkitörés. Mert kétség sem fért hozzá, hogy Bella megint hisztizni fog, Edward nagyon is tisztában volt vele.
De ez nem jó szó rá, inkább kifejezi nemtetszését volturis módon. Vagyis törni-zúzni fog, becsap néhány ajtót, talán kidönt néhány falat. Bár az talán mégse olyan valószínű, mert túl gyenge. De persze a saját hülyesége miatt gyenge, szóval Edward még sajnálni se tudta.
Inkább ajtókat fog csapkodni. Jó sokat.
- Hogy micsoda? - kérdezte Bella Carlisle felé fordulva.
- Aro kérte, hogy állatokkal táplálkozz, Bella – mondta Carlisle teljes nyugalommal. A felszín alatt mégis ott volt az a feszült várakozás, amit csak ilyenkor lehet észlelni.
A tudatlan bizonytalanság és talán egy kis félelem is. Mert hiába tudjuk a biztosat, ha nem tudjuk mikor jön el. Ez a legnehezebb, várni és elviselni a köztes időt, ami igazából... felesleges és feszültséggel teli.
Csak várták mikor érkezik el az a pillanat, amikor Bella egyszerűen felrobban, és mindent kiad magából. Talán még az sem meglepő, hogy mindenki csendben, várakozva nézte a lányt, egyedül Edward nézte a padlót. Ő már tudtam ilyen egy volturis hiszti, így sokkal inkább fáradtan állt hozzá a helyzethez, mint kíváncsian.

Bella továbbra is meredten állt, és Carlisle arcát kémlelte. Talán még remélte, hogy hazudik. De miért is hazudna? Ő a becsületes, és tökéletes Cullen család feje, minek is hazudna?
Hát igaz lett. Bebizonyosodott az egyetlen dolog, amitől tartott, rettegett, és talán egy kicsit félt is.
Mindig eljön egy pillanat, amikor itt az ideje változtatni. Egy perc, amikor választani kell. Talán ott a jó, a rossz, és te megválasztod az egyiket, ki tudja melyiket. És csak hónapok, vagy évek múlva jössz rá, hogy az most melyik út is volt. Aro; bár kicsit sem nevezhető kedvesnek, sem atyáskodónak, de Bellának mégis olyan volt, mint az apja. Mivel az igazit soha nem is ismerte, ezért főleg. És Aro mindig azt mondta, hogy az élet egy vasútvonal. Csatlakozásokra lép mindig, ami a jó vagy rossz döntés is lehet. És van, amikor kitér a jó útról a kocsi. Akkor meg kell keresni a csatlakozást, ahol eltértél, és ott egy másik utat folytatni.
Eddig Bella teljesen tudatában volt a helyes útnak. Tudta, mikor, mit kel tennie. Tudta, és azt tette, mert az volt a helyes.
És most úgy érezte, élete legnagyobb kitérőjét teszi, és fogalma sem volt róla, hogy lesz-e valamikor ideje és energiája visszatérni oda, ahol ezt az egészet elrontották. Jelen esetben a Cullen családdal való rokoni kapcsolat kezdete volt a rossz út.
Általában hagyják dönteni. Persze előbb meg kell beszélnie Aróval, de hagyják dönteni. És ő választ! Utálta, hogy most; méghozzá egy ilyen fontos dologban nem ő döntött. Nem választott, hanem rákényszerítették a dolgot. És tudta, ha nem teszi meg, akkor Arótól tartania kell.

- Akkor ennyit erről – mondta beletörődve, de egyáltalán nem engedelmesen.
Mert rákényszerítheti Aro arra, hogy azt tegye, amit ő akar, de akkor sem fogja teljesíteni. Minden erejével azon lesz, hogy ezt megakadályozza.
- Melyik szobába mehetek? - kérdezte és Edward felé fordult, aki most csak felhúzott szemöldökkel nézte.
Nem erre számított. Egyáltalán nem! Úgy nézett ki, Bella most gondolkodott is, mielőtt valamit kimondott. Talán elkezdett haladni a fejlődés rögös útján. De csak talán.
- Második emelet jobbra – mondta és a lépcső felé intett. Csak követte tekintetével a lassan mozgó lányt, ahogy a beletörődés némaságával megy felfelé. Meglepte. Ismeretségük óta először érezte azt, hogy Bella logikusan cselekedett valamiben. Hogy végre jól választott, és nem hamarkodta el a kitörését.
De még örülni sem mert, hiszen tudta milyen Bella. Legalábbis abból amit eddig tapasztalt, nem számított tartós sikerre. Bella nem ilyen szokott lenni!
A család többi tagja Edwardra meredt, többen értetlenül. Senki nem értette, hogy akkor most mi is történt tulajdonképpen. Most akkor Bella állatokkal fog táplálkozni? Vagy csak pillanatnyi győzelemre lehet számítani?
Esme kérdőn nézett Edwardra, majd a fejével a lépcső felé intett, hogy menjen Bella után.
Edward egy sóhaj után el is indult felfelé, kettesével szedve a fokokat.

Az ajtaját bezárva találta, de ő megszokottan kopogás nélkül nyitott be.
Bella az erkélyajtót kinyitotta, és törökülésben kifelé bámult. Majdnem szépnek találta a feleségét, ahogy csak nézte az erdőt, csöndben, egyáltalán nem lélegezve. Betolakodónak érezte magát, ahogy megzavarta ezt a pillanatot. Mintha ez Bella sajátja lenne...
- Szeretem a természetet – szólalt meg a lány percek múltán, pedig az elejétől tisztában volt vele, hogy Edward belépett.
Edward csak felsóhajtott, majd közelebb lépett Bellához. Valami furcsa érzés kezdett el benne növekedni, ami elég erősen hasonlított az együttérzésre. Pedig nem érdemelte meg, most mégis annyira normálisan viselkedett a felesége, hogy szinte el tudta képzelni, ahogy itt élnek a családjával.
- Elvigyelek vadászni? - kérdezte végül Edward, de nem nézett Bellára.
Bella lassan felállt, és férjére nézett. Furcsa, hogy magában a férjének nevezte, és hivatalosan is az volt, de nem érezte annak. Messze állt az igazi férjtől.
- Nem fogok vadászni – jelentett ki, és összefonta a karját a mellkasán. - Megnyugodhattok nem fogok embereket ölni. De állatokkal sem vagyok hajlandó táplálkozni.
Edward felhúzta a szemöldökét, majd lassan kisimultak a vonásai.
- Az elég idióta döntés lenne!
- Neked nem sok beleszólásod van a döntéseimbe! És menj ki a szobámból!

Edward erre lehajtotta a fejét és vigyorogni kezdett.
- Ez a mi szobánk, egyetlenem! - mondta mézédesen, majd feleségére nézett.
- Micsoda? - kérdezte Bella, és ha lehet, akkor még jobban megrémült.
Elvettek tőle mindent, amit csak lehetséges, semmit nem kapott. Nem ehhez volt szokva, és úgy látszik mindent megtagadnak tőle, amit csak lehet. Már a saját szobát se kapja meg!?
- Nincsen saját szobám? - kérdezte természetellenesen vékony hangon.
- Ez az én szobám, de már közös – magyarázta Edward olyan lassan, mintha egy gyerekhez beszélne.
- De nekem kell egy szoba! - mondta megint Bella, és már sokkal inkább kiabált, mint beletörődve beszélt.
- De nincsen!
- Nem igaz, hogy még ennyit se tudtok megtenni értem! - kiáltott megint.
- Semmit nem akarunk megtenni érted – mondta Edward, és megint érezte azt, amit eddig is... A felesége egy hisztis kislány, és semmit nem ért meg. Miért is gondolta akár csak egy percre is, hogy talán normális?
Ugyan! Ez csak egy volturis elkényeztetett liba.
- Minek húzod fel magad egy szobán? - kérdezte és Bellára nézett. - A szeretőiddel már úgyse találkozhatsz!
- Remek, megint témánál vagyunk – kiáltott Bella, és hadonászni kezdett a kezével. - Semmi közöd a nemi életemhez!
- A férjed vagyok!
- De semmi esetre sem óhajtom teljesíteni a házastársi kötelezettségeket!
- Még rémálmomba se kérek ilyenre egy kurvát!
- Nem vagyok kurva! - kiáltotta Bella, és megindult Edward felé.
A férfi meg csak mereven állt, mozdulni nem volt kedve. Most az a félmosoly se volt az ajkain, ami általában a veszekedéseik alkalmával. Most sokkal inkább sértettnek érezte magát, mint eddig bármikor.
- Az én időmben még elvárták, hogy egy lány tisztán menjen férjhez! Ami rólad egyértelműen nem mondható el!
- Üdvözöllek a XXI. században, te hímsoviniszta őskövület!

Egyiküknek se tűnt fel, de egymás előtt álltak, talán húsz centi volt köztük. Bella felemelt fejjel dacosan nézett férjére, és ezerszer elátkozta őt. Az életfelfogását, és filozófiáját, őt magát.
Nem tudja megérteni Edward mozgatórugóját. Nem bírja felfogni ez elveit, és ha meg is hallgatja, annyira nem ért vele egyet, hogy nem képes még csak tolerálni sem. Nem bírja.
- Bocsáss meg azért, hogy elvárnám a feleségemtől a tiszteletet! De tőled semmit nem lehet elvárni!
- Nem szabad akaratomból lettem a feleséged!
- Én meg nem azért vettelek el! Aro meg akarta ölni a családom!
- Amihez én soha nem akartam tartozni!
- Egy kurva soha nem is fog! - mondta Edward szinte ijesztően higgadtan.

Bella még egy pillanatig néma csendben nézett Edwardra. Legyőzöttnek és megalázottnak érezte magát. Olyat mondott ki a férfi, amit talán soha nem kellett volna. Olyannak mondta, ami soha nem volt.
Elítélte, pedig nem is ismerte, megalkotott egy olyan képet, ami nem ő volt, és ebből nem engedett. Még csak nem is akarta megismerni, nem is próbált változtatni rajta! Pedig nem ilyen volt. Bella tudta magáról, hogy nem ilyen volt... Amióta átváltozott nem volt senkivel. És előtte is csak azért volt bárkivel is, mert kellett. Nem ismerte, és nem akart elhinni róla semmit.
Megfordult, majd kiugrott a nyitott erkélyajtón. Ő maga sem tudta, hogy hova fut, csak futott. Rombolnia kellett azonnal, és rögtön. Mielőtt valami nagyobb baj lesz.

Edward szinte elégtétellel nézte, ahogy a lány kiugrik az ajtón. Közelebb lépett, és látta, ahogy Bella egyre messzebb halad, néhol megrázkódott egy fa, jeléül adva, hogy történt vele valami. Általában, ha egy vámpír egy fának esik, akkor az kidől... De most csak megrázkódott.
Akaratlanul jutott eszébe, hogy Bella már több hete nem táplálkozott, és most a megmaradt energiáját is erre pazarolja.
Dühös lett, csak azt nem tudta megmondni, hogy most saját magára dühös, amiért felidegesítette a lányt; vagy Bellára haragszik, amiért gyenge és nem hajlandó enni.

Szabályosan lecsörtetett a lépcsőn, majd levágódott a kanapéra Emmett mellé. Kivette bátyja kezéből a távirányítót, és eszeveszett tempóban kezdte váltani a csatornákat. Semmit nem látott belőle, nem is érdekelte, csak valamit csinálnia kellett.
Amikor már harmadszorra nézte át mindet, alig egy perc alatt, és még mindig idegesnek érezte magát, ledobta a készüléket, és felpattant. Csak azért, hogy újra leülhessen.
Csak tudná, hogy miért csinálja ezt a lány! Csak ennyit szeretne tudni! Miért nem képes enni, és miért nem tud néha csöndben maradni?
Ő nem hímsoviniszta! Három nővel él együtt, és Rose meg Alice mellett megtanulta, hogy a nőknek többször kell engedni, mint amennyiszer igazuk van. Ő nem hímsoviniszta!

- Ez azért nem semmi... - szólalt meg Emmett Edwardot nézve.
- Mi nem semmi? - kérdezett vissza Edward még mindig feszülten.
- Hogy mit ki nem hoz belőled a kiscsaj – mondta álmélkodva, és kifelé intett. - Nekem ötven év alatt nem sikerült ezt elérnem, neki három perc se kellett...
- Te nem vagy ennyire idegesítő, és makacs, és akaratos...
- És szexi!
- ...és szexi! Mi? Nem! Bella még csak meg sem közelíti azt, ami nekem megfelelne!
- Valamilyen rejtélyes okból – kezdte Emmett, és úgy tett, mintha nem tudná mi az a rejtélyes ok; pedig nagyon is tisztában volt vele -, mégis olyan érzelmeket hoz ki belőled a feleséged, amire eddig senki nem volt képes. Vajon ez miért van?
- Mert ti normálisak vagytok, ő meg nem az!
- Vagy azért, mert egyáltalán nem olyan közömbös az a hölgy, mint amilyennek mondod!
- Hogy lenne közömbös, amikor mindennél jobban utálom?
- Az utálatot és a szerelmet csak egy hajszál választja el, tudod?
- Hogy szeretném azt a lány, Emmett!? Ne idegesíts fel te is!

Emmett mosolya leolvadt az arcáról, és öccse felé nézett. Igazából nagyon is zavarta a tény, hogy Edward ennyire ellenséges. Legalább megpróbálhatná szeretni a feleségét.
- Egyébként nincs igazad – mondta Emmett és felállt a kanapéról.
- Miben nincs igazam, ó nagy Emmett, kérlek áruld el – gúnyolódott Edward, és dühösen nézte a bátyját.
- Az a nő ott kint – intett megint kifelé arra sejtve Bellát – a feleséged, ha tetszik, ha nem. Elveszítette a családját, a barátait, és a megszokott életmódját! Rákényszerítik valamire, amit nem akar, de muszáj elfogadnia! Ő se akarja ezt jobban, mint te! Ugyanazt érzitek, csak nem láttok előrébb, mert mind a ketten el vagytok foglalva a fene nagy sértettségetekkel, és egótokkal! Igen, Bella nem szűz, de nőj fel öcsi, a mai világban ez nem újdonság! De attól még ugyanúgy a feleséged! Ideállítasz vele, hirtelen hét másik vámpírhoz kell majd alkalmazkodnia, amikor eddig valószínű egyedül volt, és úgy élt, ahogy neki tetszett! Közöljük vele, hogy nem táplálkozhat többé úgy, ahogy eddig megszokta, és még egy nyolc négyzetméteres szobán is osztoznia kell veled együtt. És most ahelyett, hogy utána mennél és megpróbálnád megmutatni, hogy nem vagy olyan idióta, mint eddig, itt állsz, és azt várod, hogy megértsünk téged! Edward, te nem vagy komplett!
Emmett merev, haragos arccal nézett Edwardra, aki meg csak döbbenten nézett. Egy évig tűnő pillanatig egymás szemébe néztek, míg Edward legyőzöttként elfordította tekintetét.
- Oké – mondta csendesen, majd felállt – utána megyek.
Igaza van Emmettnek. De ez még akkor sem magyarázza Bella eddigi viselkedését.
Lassan megindult kifelé, és keresni kezdte Bellát.


Bella maga sem tudta, hogy hol van. Egy tó partján állt meg, ahol magasra nőttek a fák. A lány körül, egy szabályos csatatér volt. Faágak égtek, vagy épp repültek a magasba, hamut fújt a szél, és párolgott a víz a belevágott tűzgolyóktól.
Lebénította a tudat, hogy kurvának tartják. Őt sok mindennek nevezték már a léte során. Annyi minden volt! De még kurvának soha nem hívták.
Mert ő nem az. Ne mondja rá senki, hogy ő egy eszkort. Senkinek nincs joga így nevezni. Nem lehet! Nem engedheti, hogy bárki ezt mondja!
Edward... Ő csak egy vámpír a sok közül. Nem ismeri! Semmit nem tud róla! Nincs joga ezt mondani!
Újra rántotta a kezét, és csak szálltak a lángok, mintha tűzijáték lenne. Egy egész rakás fa gyúlt meg, és pillanatok alatt alakult át máglyává. Bella önfeledten emelte magasabbra a kezét, és csaptak a lángok feljebb, egyre feljebb. Csak nőttek, megállíthatatlanul.
Becsukta a szemét, és hallgatta a tűz ropogását, amit ő idézett elő. Most csak hallani akart. Valahogy nem akarta érezni azt a bénító ürességet, ami rászállt volna, ha nem tesz valamit. Menekült előle, és csak remélni merte, hogy ki is tudja kerülni.
Bella még mindig csukva tartotta a szemét, de még így is átszűrődött valamennyi fényesség. És a tűz csak ropogott egyre hevesebben, és nagyobb intenzitással.
Messzebbről meg valaki közeledett.
Nem akarta kinyitni a szemét tudta ki az, és azt is hogy mit akar. Pedig most csak vele nem akart beszélni! Igazából senkivel nem akart beszélni! Megint az lesz a téma, hogy mennyire heves, és mennyire... volturis. Mindig ezt vágja a fejéhez! Mindig!
Az alak lassan odaért, majd Bella érzékelte, hogy megtorpan vagy ötven méterre.
- Most hagyj békén! - kiáltotta az alak felé csukott szemmel, és felé rántotta a kezét. Pont Edward előtt egy vonal égett fel, majd aludt ki szinte abban a pillanatban.
- Most menj el! - mondta, és újra a máglya felé fordította minden figyelmét, hogy még magasabbra emelje.
- Takarodj! - kiáltotta, amikor már egészen közelről érezte Edwardot. Felé kapta a kezét, hogy megégesse, hogy sebet okozzon, hogy fájjon neki, csak egy kicsit!
De nem történt semmi.
Kinyitotta a szemét, hogy végre lássa mi történik, mert nem tudta. Zavartan vonta össze a szemöldökét, majd a nagy rakás felé emelte a tekintetét. Már korántsem izzott olyan intenzitással, mint eddig. Pánikolva emelte magasabbra a kezét, és még jobban megijedt, amikor semmi nem történt a rakással, ugyanúgy égett, mint eddig. Nem csaptak a magasba a lángok, ahogy eddig megszokta, és nem pattogtak a szikrák. Csak égett, úgy, mintha egy egyszerű gyújtogatás lett volna, és semmi természetfeletti.
Újra megpróbált tűzgolyót dobni, de nem sikerült. Semmi...
- Mi történt? - kérdezte pánikolva, és kérdőn nézett Edwardra, mintha ő tehetne erről. - MI TÖRTÉNT? - üvöltötte megint, és újra meg újra megpróbálta előidézni a tűzlabdát.
Edward csak nézett Bellára, már majdnem megsajnálta őt, de számára ez annyira logikus volt, hogy csak semleges hangon annyit mondott.

- Elvesztetted az erődet.


Kedves Olvasók!

Nos lehet, hogy hihetetlen, mégis igaz, ez ugyanis egy fejezet.:)
Tudom, hogy sokat kellett várni rá, elnézést is érte, de azt hiszem rájöttem, mi hiányzott eddig az életemből. És az nem más, mint az írás. És mivel hiányzott, ezért folytatni fogom, remélem még vannak olyanok, akik ennek örülnek.:)
Friss belátható időn belül!;)

Puszil mindenkit: Nee^^ (aki nem tűnik el többet...)