Rongybaba - 9. fejezet

9. fejezet

Bella igazából csak egy valamit nem értett.

Hogy ez hogy történhetett? Mert ő ezt nem akarta, gusztusa se volt hozzá, és mégis itt volt a tény, hogy megtette, és nem is akármilyen élvezettel.
Alig pár órával ezelőtt elveszítette az erejét, és alig bírt mozogni, most meg három szarvas felett állt. És hazudott volna, ha azt mondja nem élvezte az egészet. Úgy érezte tele van, hogy aktív, és erős. Most jól volt.
Nem tudta, hogy ez ennyire jó is lehet. Volt valami természetes az egész levadászásban, és az állatfogyasztásban. És ha a Cullen családba teremtődött volna teljesen megértette volna, hogy miért csinálják ezt. De ő a Volturi család tagja volt, így tudta, hogy az ember természetes energiaforrás. Nem kell ellenállni, ez is egyszerű... törzsfejlődés, vagy láncreakció. Vagy Bella nem is tudta, hogy gondoljon rá. Ez is normális.
De most valami furcsa történt.
Valami megmagyarázhatatlan okból jólesett neki az állatvér. És még nem is tagadta, hogy ízlett volna neki, a legelső pillanattól, ahogy Edward az ajkához érintette az üveget. Finom volt. Bár tudott ugyanazon a szinte gondolni a két táplálékforrásra. De ha elfelejtette, hogy volturis, akkor egészen jól esett az egész.
De talán csak sokat magyaráz bele abba a ténybe, hogy olyan szomjas volt, mint még soha. Hogy annyira kellett neki a táplálék, hogy annyira vágyott bármire, hogy még ezzel is megelégedett.
Felsóhajtott, majd elfordult a tetemektől.
Vajon a Cullen család is itt hagyja, vagy csinálnak vele valamit? Megkérdezi, ha majd visszaér.

Egyenletes lassú tempóban indult meg visszafelé.
Talán most tényleg hagyják a fiúk lefürödni. Újra lejátszódott előtte a jelent, ahogy betörnek hozzá a fürdőszobába, és hálát adott bárkinek, hogy nem volt épp meztelen. Nem biztos, hogy örömmel vette volna, ha ruha nélkül látja a családja. De valami más, groteszk módon viccesnek találta az egészet.
Csak azért betörnek hozzá, hogy megetessék. Még le is fogják, és mint egy kisgyerekbe, aki túl makacs, hogy megegye a kelbimbót, beletömik az állatvért. Érdekes volt.
Talán az idióta Emmett-féle humor ragályos és kezd rá is átterjedni valamennyi. Nem volt más ötlete. Ellenkezni meg nem is akart, hisz egy bizonyos oldalról nézve tényleg vicces volt a történet!
Ruganyosan lépkedett, és élvezte, hogy megint képes rá. Hogy nem kell húznia magát, mint eddig, nem olyan, mint egy vénasszony. És ha ennyire jól van, akkor az erejének is vissza kellett erősödnie. Megállt egy pillanatra, majd a tenyerét figyelte. Biztos van ereje! Hisz muszáj lennie!
Egy hirtelen mozdulattal csavart a csuklóján, és a tenyerében ott termett az apró tűzgolyó. Bella erre elmosolyodott, majd játszani kezdett a labdával. Átdobta az egyik kezébe, majd a másikba, és egyszerűen csak élvezte, hogy megint van ereje. Mert megint van!
Újra az lehet, akinek hitte magát! Nem kevesebb, nem gyengébb, csak... vegetáriánus.

Gondolatai megint elterelődtek, és a család jutott eszébe. Hogy a Volturi mennyire megvetné, ha ez látná. Mennyire nem tisztelné, hogy hirtelen megelégszik a kisebb jóval. Ajkairól a mosoly eltűnt, és egy újabb csukófordulattal kioltotta a tűzgolyót.
És a Cullen család! Ők mennyire lesznek elégedettek, és önteltek, ha elmondja, igen evett, ráadásul még ízlett is neki! Akkor mennyire kapják majd fel a vizet? Mennyire fogják mondani, hogy „mi megmondtuk!”
Nem akarta hallani egyiket sem. Nem akarta a Volturi megvetését, de a család támogatását sem. Ha ezt támogatásnak lehet nevezni. Vagy érdekelni fogja őket egyáltalán, hogy evett, és már egyáltalán nincs rosszul? Azért ez érdekelni fogja őket. Ha nem foglalkoznának vele, akkor aligha törtek volna rá a fürdőszobában.
Megint elmosolyodott a gondolatra, majd furcsán felvonta a szemöldökét. Vajon mi okból érez késztetés az iránt, hogy mosolyogjon? Ő nem szokott! Legalábbis a családdal, a családon nem. Csak a Volturival. És csak bizonyos vámpírokkal.
Aztán úgy döntött, hogy nem érdekli. Megvonta a vállát, majd folytatta az útját vissza a ház felé.

Lassan érkezett meg a hátsó udvarba, és megállt egy pillanatra. Eddig meg se nézte a házat, ami elvileg az otthona. A három emeletes üveg és fa luxus óriás. Valahogy otthonosabbnak tűnt, mint a Volturi palota. És be kellett vallania, hogy ha nem is szereti a Cullen családot, azért ízlésük az van. Tetszett neki a ház, és érdekelte volna a többi része is.
Belülről is csak Edwarddal közös szobájukat meg a nappalit ismeri. De mivel ilyen hatalmas, biztos nem ennyiből áll az egész.
Ha jól hallotta valami pletykából, akkor az egyik Cullen építész. Biztos ő tervezte.
Felért a verandára, és felsóhajtott. Tudta, hogy most majd jönnek a kedvesnek nem nevezhető beszólogatások, és ugratások, meg a fanyar mosolyok. Egy élmény lesz végighallgatni, és nézni.
Mégis belépett a házba, aztán érezte, hogy a tekintetek rá szegeződnek. Volt, aki mosolygott, valaki megdöbbent, Edward meg csak lemondósan sóhajtott egyet.
- Üdv a vegáknál, húgi! - mondta Emmett, majd mint, aki jól végezte dolgát hátradőlt a fotelben, és a kezével megtámasztotta a fejét.
- Továbbra sem vagyok a húgod! - mondtam, majd keresztbe fontam a karom.
- Szerintem igen – mondta, majd több figyelmet Bellára se szánva a tévét kezdte nézni.
- Visszatért az erőd? - kérdezte Carlisle, majd kicsit Bella felé lépett.
A lány csak most nézte meg igazából a családfőt. És, amit látott, az egyáltalán nem volt visszataszító. De ezen nem lepődött meg, minden vámpír úgy néz ki, mint egy színész, vagy egy manöken. Igazából Carlisle szeme tetszett neki. És nem a színe miatt.
Amiatt a megnyugvás és öröm miatt, amit benne látott. Vajon minek örül? És miért nyugodott meg? Azért, mert nem éhezik? És ha ez tényleg így van, akkor hogy szorulhat egy vámpírba ennyi kedvesség?
- Igen – mondta Bella, és csak a vicc kedvéért elővarázsolt egy golyót, majd azzal a lendülettel ki is oltotta.
- Örülök, hogy jobban vagy – mondta, majd visszafordult a feleségéhez.
Esme Bellára mosolygott, aki ezt elég ügyetlenül viszonzott. Valami különös megnyugvás hatotta át, és mintha mindenki békésebb lett volna. Lassan minden szempár elfordult tőle, egyedül Edward nézett még rá valami megmagyarázhatatlan tekintettel. Volt benne zavar, kétség, kérdések tömkelege. De ő is nyugodtabb volt. Bella legalábbis erre következtetett, amikor nem kezdett el vele veszekedni.
És most, hogy véget ért a cirkuszi látványosság elindult fölfelé, hogy végre megfürödjön.

Nem is volt annyira rémes az egész. Vagyis kellemesebb volt, mint amilyenre számított.
A fürdőbe érve rögtön az álló tükörre esett a pillantása. Határozottan szebb volt. És ennek elmondhatatlanul örült. Örült, hogy végre úgy néz ki, ahogy megszokta. Karcsú volt, egészséges, csinos, és szép.
Minden úgy volt, ahogy megszokta.
Vagyis nem teljesen minden. Közelebb ment a tükörhöz, hogy jobban lássa az arcát. A sima volt, és hibátlan, a karikák eltűntek, és már beesett se volt a szeme. Ami furcsa volt az a színe.
Nem a megszokott bordó nézett vissza rá, hanem valami meghatározhatatlan színű szempár. Ha morbid akart lenni, akkor azt mondta volna, hogy narancssárga. De attól sötétebb volt. Olyan volt, mint a méz. De nem, attól vörösebb volt. Vagy, mint a borostyán, de attól meg világosabb volt. Nem tudta megmondani, hogy milyen színű a szeme. Egyértelmű volt, hogy a régi volturis Bella szeme eltűnt. A bordó keveredett a vegetáriánusok aranyszemével. Így egy meghatározhatatlan színt kapott.
És volt egy olyan sejtése, ha tovább is állatvéren él, akkor az ő szeme is barna lesz egy idő után.
Igazából nem tudta megmondani, hogy most ennek örül-e. Hogy fel legyen-e háborodva amiatt, hogy megváltoztatják tetőtől, talpig. Hogy már a gondolatai sem ugyanazok, mint eddig voltak. De ott volt a tény, az emlék, amit még ő sem tudott kitörölni, hogy mennyire örült a vérnek. Hogy mennyire élvezettel fogyasztotta el az állatokat. És nem bánta meg, bár ezt a Volturi előtt szó nélkül letagadta volna.
És ott volt a legyőzöttség, hogy igaza volt a családnak. Nem is olyan rémes ez az egész. Nyertek egy olyan csatában, amiben neki kellett volna győznie. Megverték, leküzdötték, veszített.
A kérdés csak annyi volt, hogy bánja-e? De erre még ő maga sem tudott válaszolni.

- Mi megmondtuk, Bella – jött egy hang kintről.
Bella csak oldalra nézett, és Edwardot látta meg, ahogy a fürdő előtt áll, és őt nézi.
- Mit mondtatok meg? - kérdezett vissza a nő, majd a kezét keresztbe fonta.
- Hogy nem fogsz belehalni ebbe az egészbe – mondta Edward, majd egy pár lépéssel beljebb jött. - És igazad van, még pár ilyen, és a szemed is barna lesz – mondta, felesége szemébe nézve.
Honnan tudja, hogy ezen gondolkodott? Ugye nem tette meg megint?
- Megígérted, hogy békén hagyod a gondolatimat! - közölte Bella ellenségesen, és dühösen nézett Edwardra a tükrön keresztül.
- Nehéz volt nem odafigyelni, amikor üvöltöttek. A kedvencem az volt, hogy Gyönyörű vagyok!
Bella felvonta a szemöldökét, majd újra lejátszott a gondolatait, de semmi ilyesmire nem emlékezett.
- Én ilyet nem is gondoltam! - vádolta meg Edwardot, majd szembe fordult vele.
- Ennyi volt a lényege – mondta Edward, majd elmosolyodott. Vagy fintorgott?
- Szóval így csináljátok ti Cullenek! Hallotok valamit, aztán a saját szátok íze szerint átírjátok a dolgokat!
- Bella, ezen nem kéne ennyire fennakadni!
- De igazából tudod mit, nem is a Cullenek csinálják ezt! Egyedül te! Neked van valami olyan hihetetlen képességed, hogy pillanat alatt fel bírsz idegesíteni! Tudod mit? A többiekkel nincs is bajom, de te egyszerűen kiállhatatlan vagy, Edward!
- Nem ismersz, Bella!
- És ha rajtam múlik, ez így is marad!
- Én se akarok ezen változtatni!

- És már megint veszekedtek! - jött egy megszokott mély hang a szoba ajtajából.
Mind a ketten odakapták a fejüket, és meg se lepődtek, amikor Emmett nézett vissza rájuk. Emmett meg csak csóválta a fejét, és egyszerűen nem bírta megérteni, hogy már megint min tudtak ennyire kiakadni!
Ismerte Edwardot. Tudta mi tetszik neki, és mi lenne neki megfelelő. És bár még nem ismerte Bellát egészen megfelelően. Tudta, hogy jó lenne Edwardnak.
De akkor min veszekednek állandóan.
- Most épp mi a téma? Eltűnt a gyantád, húgi? - kérdezte, majd beljebb jött a fürdőbe.
- Nem – mondta Bella, és értetlenül nézett Emmettre. Mindig ilyen szokott lenni?
- Állandóan – morogta Edward, csak úgy, de közben ő is Emmettet nézte.
- Már megint a fejembe másztál! - csattant fel Bella, és Edward felé kapta a fejét.
- Lehetetlen téged nem meghallani, annyira sipítozol, Bella! - mondta védekezően, és ő is a feleségére nézett.
- Egyáltalán nem sipítozok!
- Megint kezded!
- Mi van?
- Már megint hisztizni fogsz, ugye?
- Nem hisztizek!
Feszülten nézte egymásra, és olyan energia vibrált kettejük között, amit nehezen lehetett volna leírni. Olyan ellentétesek voltak, mint a mágnes két oldala, és mint az a kicsit tárgy sem, ők se bírtak meg meglenni egymás mellett. De ahelyett, hogy ők taszították volna a másikat, ők robbantak. Pillanatok alatt.

- Elképesztőek vagytok! - szólalt meg megint Emmett eltátott szájjal.
A két veszekedő meg megint felé kapta a fejét. El is felejtették, hogy a szobában van, hiába volt ilyen rövid a vitájuk.
- Mégis, hogy bírtok összeveszni a semmin? - kérdezte Emmett, és a fejét megtámasztotta az egyik kezével, mintha tényleg nagyon gondolkodna.
- Tehetség kell hozzá – mondta Edward gúnyosan.
- Nem, csak egy olyan elviselhetetlen idióta, mint te! - nyomta meg a mondat végét Bella, majd elindult kifelé a fürdőből.
- Állj csak meg, húgom! - szólt utána Emmett, majd követte őt. - Így nem hagyhatod itt a férjed!
- Ó, csak nézd végig! - mondta Bella, és már épp nyúlt volna a kilincs után, amikor Emmett megragadta a karját.
- Tudod sokféle egyetemet elvégeztem az éveim során – mondta, majd megfogta Bella vállát és irányítani kezdte őt, mint egy babát.
Bella meg csak rémülten és dermedten követte a mozdulatsort. Hisz... hozzáértek!
- Egyiket se végezted el – hallotta tompán, de fel sem fogta az értelmét.
A Volturiban nem nagyon szoktak érintkezni, senki nem érint meg csak úgy senkit. Amikor utoljára hozzá értek az is csak az esküvőn volt, és ott tudta, hogy meg fogják érinteni. Felkészült rá, és számított is, de most erre nem számított. Így a döbbenettel vegyes meghökkenéssel csak csinálta azt, amit Emmett akart. Jelen esetben a kanapéra vezette, és leültette őt. Bella meg csak hagyta.
Alig pár pillanat múlva már Edward mellette ült, és mire feleszmélt Emmett már velük szemben volt.

- Nos ez itt Emmett doktor párkapcsolati klinikája! Miben segíthetek? - kérdezte Emmett és hol Bellára hol Edwardra nézett olyan szuggesztíven, ahogy csak egy igazán idióta tud.
- Mi van? - ocsúdott fel első döbbenetéből Bella, és hangot is adott nemtetszésének.
- Beszéljünk róla! - mondta megint Emmett, és egy huncut mosolyra húzta az ajkát. - Mondd el, mit érzel! - tette hozzá és élvezettel figyelte, ahogy Bella eltátja a száját, és arckifejezése teljes döbbenetről árulkodott.
- Emmett! Hagyd abba! Te nem vagy pszichológus! - pattant fel Edward, és dühösen nézett bátyjára.
- Öt félévet végeztem el a szakon, szóval majdnem az vagyok – mondta Emmett, és ő is felállt. - És most ülj le! - tette hozzá parancsoló hangon. Bella meg csak nézte, hogy Edward egy hangos, lemondó sóhaj kíséretében visszaül a helyére.
- Na szóval! Mi a vita tárgya? - kérdezte és újra felvette azt az arckifejezését, amin Bella legszívesebben elnevette volna magát. De túlságosan meg volt döbbenve ahhoz, hogy valami más is látszódjon az arcán.
- Senki? - kérdezett vissza megint.
A házaspár, akik nem is tekintettek úgy magukra, meg csak ültek némán, döbbenettel, és meg se szólaltak.
- Tudjátok ez olyan, mint valami régi, idióta olasz film. A két család haragszik egymásra, és a másikhoz se szól, de nem tudják, hogy miért. Csak itt nem családokról van szó, hanem rólatok. És nem vagytok olaszok. Szóval mindegy – legyintett egyet, és a kettesükre nézett.
- Az már régen rossz ha csak azért veszekedtek egymással, mert megszoktátok! Mert könnyebb ez, mint megismerni a másikat igaz? Mi van, ha véletlenül kedvelnétek egymást, de ti még esélyt se adtok ennek az egésznek, a fenébe! - Emmett arckifejezése megváltozott. Valami érdekes harag költözött a szemébe, amit eddig még Bella nem látott tőle, és jelen helyzetben igen furcsának és indokolatlannak tűnt.
- Bella! Te tudtad, hogy Edward évekig élt embervéren? - kérdezte egyenesen a lány szemébe nézve, és Edward felé intve. Edward erre felmordult, és elfordította a fejét mint, aki szégyelli magát.
- Edward, te meg tudtad, hogy Bellának egyetlen egy ágyasa sem volt a Volturinál, amióta átváltozott? - kérdezte, és Edward felé fordult. - Bocs, húgi! De ott bizony elég sokan pletykálnak – tette hozzá, és Bella felé fordult.
A nő meg csak nézte őt kikerekedett szemmel. Na ezt lehet, nem kellett volna elmondania.
- Csak meg kéne próbálnotok megismerni egymást! Csak próbáljátok meg! - mondta, majd idegesen felpattant a helyéről és otthagyta a kanapén a két döbbent fiatalt.


Edward azt a kifejezést akarta használni az állapotára, hogy leforrázott. De ezt mégsem mondhatta. Végtelenül döbbent? Meghökkent? Alapjaiban megrengetett?
Mert ha ez a nő mellette tényleg olyan volt, ahogy Emmett mondta, akkor lehet, hogy nem is olyan, amilyennek elképzelte. Nem a megszokott volturis.
Talán több bennük a közös, mint amennyit hitt, és akkor lehetnének valami barát félék. Többet abszolút nem akart képzelni, mert túl sokáig veszekedtek, és azt nem felejti el olyan könnyen. De ha igaz róla, amiket Emmett mondott, akkor egy része más lehet.
Az eddig megalkotott képének egy darabkája hirtelen eltűnt, és most valami olyannal kellett pótolnia, ami túlságosan is hasonlított az ő egyik darabkájára. Nem teljesen, de egy kicsit.
Akkor van bennük közös...

- Tényleg egy szeretőd se volt? - kérdezte halkan, még csak véletlenül se nézve Bella felé.
- Jellemző, hogy a pasik ezen akadnak fel először – mondta Bella keserűen, nem egyértelműen válaszolva a feltett kérdésre. Nem volt tejesen igaz, amit Emmett mondott, mert egyetlen szeretője volt, de azóta tényleg senki.
- Akkor elnézésedet kell kérnem az elhangzott szidalmakért.
- Elnézem – mondta Bella, majd felkelt a kanapéról. - Furcsa, hogy te prédikáltál nekem az embervér bűnös mivoltáról – mondta cinikusan, és férjével szembe fordult.
- Egyszeri lázadás – mondta Edward kicsit megsértődve -, nem egy életforma.
- Akkor érted, miért nehéz róla lemondani! - mondat Bella, és keresztbe fonta a karját. Valami kis mosolyféle volt az ajkai körül. Egészen olyan volt, mint aki jól mulat a dolgon. Hát a tökéletes Edward, mégse tökéletes!
Edward tudta, hogy miért nehéz. De akkor se értette a feleségét. Változni kezdett a róla alkotott képe, de még egyáltalán nem formálódott át eléggé.
Bella egy hisztérikus kislány volt a szemében nehéz lesz rá nőként, pláne a feleségeként tekinteni. De talán, ha beszélgetnének... Akaratlanul fintorodott el, hiába a berögzült mozdulatok, és gesztusok nem tűnnek el egyhamar.

- Miért nem volt szeretőd? - kérdezte, és Bella szemébe nézett.
- Edward! Ezt hagyjuk! - sóhajtott fel Bella, és elfordult a férjétől.
- Az első találkozásunk előtt Aro emlékei nem egészen ilyen irányúak voltak!
- Te láttad, ahogy én Aróval... - Bella szemei kikerekedtek. A Volturiban nyílt titok volt, hogy ágyasként kezdte vámpír életét. De soha senki nem emlegette fel, és senki nem látta...
- Igen, de ez most nem fontos, nem ez volt a kérdés!
- Te láttad!? - Bella akaratlanul túrt bele a hajába, mintha nem fogná meg a fejét, akkor el se hinné, hogy a nyakán van.
- Aro gondolataiban igen – mondta Edward, és zsebre vágta a kezeit. Nem értette, hogy ez miért olyan kiakasztó. Sok mindent látott, és hallott, amit nem akart.
- Miért nem volt szeretőd?
- Fogd be, Edward! - kiáltotta Bella, és feltépte Edward szobájának ajtaját, hogy elinduljon lefelé.
- Miért nem válaszolsz? - indult meg utána Edward. Tisztában volt vele, hogy talán gyerekes a viselkedése, és megy Bella után, mint egy óvodás. De ezt tudni szeretné. Teljesen megváltoztathatja a képét a feleségéről, ha erre választ kap. Akkor talán még az emmettes tévképzet is lehetségessé válhatna, hogy barátok lesznek, egyszer valamikor.
Bella megindult a lefelé, Edward meg követte.
- Csak egy percre hagyj békén, jó?! - kiáltott Bella dühösen. A haja zilált volt, és úgy érezte menten felrobban.
Tudomást se vett a közönségről. Hogy mindenki odalent van, és hogy már megint veszekednek. Most nem érdekelte.
- Csak egy kérdés volt, Bella! - mondta Edward, és követte a feleségét a nappaliba.
- Nem akarok rá válaszolni! - ordította a lány, majd hirtelen fordult szembe Edwarddal. Szemében valami megmagyarázhatatlan tűz égett, valami elszánt akarás, amit Edward még soha nem látott.
- Ennyit is mondhatnál! - Edward megtorpant, majd keresztbe fonta a karját.
Edward csak nézte a feleségét, és nem tudta elhinni, hogy ebbe belekezdtek. És, hogy még mindig nincs vége. Már megint vitáztak, így a tévképzet, amit Emmett alkotott még teljes sem volt, amikor eltűnt, mintha nem is lett volna. Nem hitte, hogy valaha képesek lesznek úgy beszélgetni, hogy az egyikük ne kaja fel a vizet. Egyáltalán nem volt igaza Emmettnek. Ez kész rémálom! És az is marad, ha folyton vitáznak majd.

- Takarjátok a képet, gyerekek! Veszekedni két méterrel arrébb is tökéletesen lehet! - nyögött fel Emmett, majd elhajolt Edward mellett, hogy lássa a képernyőt.
- És ha már nem jött be Emmett párkapcsolati klinikája, akkor hívjátok fel az Alice telejósdát, hogy mikor hagyjátok már végre abba ezt az egészet! - tette hozzá dühösen.
A két fiatal megállt, és végignéztek a tömegen, akik megint őket szemlélte.
Jasper feszülten állt, és zavartan nézett hol egyikükre, hol másikukra. Állkapcsa megfeszült, és olyan merev tartással állt, amilyennel még Edward se látta. Rose és Alice lemondóan nézték a párost. Carlisle meg Esme inkább csalódott volt, de főleg értetlen.
- Nem nagyon látom a végét – mondta Alice, majd felsóhajtott.
- Muszáj ezt állandóan? - kérdezte Rose, és csípőre tette a kezét.
- Megőrülök tőletek – kontrázta Jasper, és elindult kifelé a nappaliból. Alice meg követte, hogy legalább egy kicsit tudjon neki segíteni.
- Klassz! Legyetek csak mind ellenem, úgyis olyan sokan támogatnak! - mondta hisztérikusan, és lemondóan Bella, majd visszaindult az emeletre.

Akkor is elküldi Arónak a levelet. Hagy tudja meg mi folyik itt!





U.I.:

Ezt sok szeretettel ajánlom Pancsának, akit megvárattam; Mnek, aki kiállt mellettem; dodónak, aki felhívta a figyelmet arra, hogy én is ember vagyok és Gininek, aki friset akar.:);)

Köszönöm nektek, és elnézést attól, aki megint csalódott.
Egyszerűen elment a net tegnap, szerelőt kellett hívni, tönkre ment a kábelünk, így nem tudtalak titeket értesíteni.
Tudjátok mindig meglepődöm rajtatok. De annyira, és olyan kellemesen! Azt hittem már azt tervezitek, hogy leszúrtok, felnégyeltek és a biztonság kedvéért még meg is fojtogattok egy kicsit; erre meg itt... védtek engem. Köszönöm a kedvességeteket!:)

Szeretettel: Nee^^