Megtörve.
Azt hiszem ez a szó alkalmazható a legjobban az állapotomra. De azt kívánom inkább a halott legyen ez a szó. Élni így, semmit nem ér. Csak lenni, és keresni azt a valakit, aki nincs, egyszerűen… szörnyű. És talán ez a legrosszabb. Hogy tudod, nem fog soha visszajönni, de csak azért is nézed az ajtót, és várod, hogy megjelenjen. Reménytelen.
- Edward! – Emmett hangja szinte tönkretette csöndet. Nemcsak szinte. Tényleg tönkretette. És nem csak ő jött egyenesen felém, hanem Emily és Rose is.
Nem akartam társaságot. Nem akartam senkivel beszélgetni, nem akartam, hogy azzal foglalkozzanak, ami velem történt. Egyszerűen csak hagyjanak békén!
- Edward, kérlek! Gyere elő! Már két napja itt vagy! – Most Emily próbált meg meggyőzni a lehetetlenről. Még nem bírok visszamenni. Leugrottam a fáról, és eléjük sétáltam.
- Edward! – Rose hangját talán még soha nem hallottam ilyennek. Megkönnyebbült és talán boldog is egy kicsit. – Gyere, menjünk! – Kedvesen szólt hozzám és megpróbált megérinteni, de én csak megráztam a fejem.
- Nem jössz vissza? – kérdezte Emily, akinek sokkal inkább lemondó volt a hangja, mint egyébként. Megint megráztam a fejem. Nem azért, mert nem tudtam beszélni, hanem azért, mert nem akartam. Nehezemre esett kinyitni a számat, és mondani valamit.
- Soha nem jössz vissza? – kérdezősködött tovább Emily.
Szívem szerint megint intettem volna. Meghalni könnyű, és békés. Legalább ott lennék, ahol Bella van. Legalább nem lenne ez az elviselhetetlen tehetetlenség.
De azt is tudtam, hogy mielőtt eltűnök, mert kétség sem fér hozzá, hogy elmegyek a Volturihoz, előtte mindenkitől el kell búcsúznom. Vagy ha nem is búcsúzok el, de Jaspert meg kell valahogy… vigasztalnom. Vagy nyugtatnom, hogy nem ő a hibás. Ahogy ismerem biztos, hogy magát hibáztatja.
Most bólintottam.
- Nem fogsz már soha beszélni? – kérdezte Rose. Hármuk közül őt idegesítette a legjobban, hogy nem szólalok meg.
És megint intettem a fejemmel.
Nem akartam a „Sajnáljuk, Edward!” meg az ehhez hasonló mondatokat. Nem akartam hallani. De Jaspert valahogy meg kellett nyugtatnom. A nagy nappaliba belépve egyenesen Jasperre néztem. Ő is rám nézett, és felállt. Sétálni mentünk, mert nem akartam, hogy bárki hallja, amit mondok neki. Az erdő szélén szembe fordultam vele. Kinyitottam a szám, hogy mondjak… valamit. Valamit, ami biztosítja arról, nem hibáztatom. Valamit, amitől nyugodtabb lesz.
De nem bírtam megszólalni. A szám nyitva maradt. Megint megpróbáltam, de a hang a torkomon akadt. Egyszerűen lehetetlen volt, hogy megszólaljak. Egyszerűen rá néztem, és próbáltam minden érzelmekkel és a szememmel elmondani. Remélem, hogy megértette.
- Sajnálom Edward! – szólalt meg jó pár perc elteltével Jasper. - Annyira sajnálom!
Tudtam, hogy sajnálja. És nem azért, mert hallottam, hogy a lehető legkomolyabban gondolja, hanem azért, mert a hangja tényleg részvéttel volt tele.
Én csak bólintottam és lehajtottam a fejem. Már nem kellett semmit elmondanom. Már nyugodt volt a lelkiismeretem, hogy nem hagyok itt semmit. Semmi olyat, ami fájna bárkinek is. Elfordultam, és szaladni kezdtem.
Már nyugodtan mehettem a Volturihoz, semmi nem akadályozhat meg. Már csak pár óra, és Bellával lehetek.
Futottam be az erdő mélyére. Gyorsan futottam, ahogy csak tudtam. Ki akartam élvezni az utolsó futást. Teljes erőmből, ahogy csak bírtam raktam a lábaimat egymás után, és nem törődtem semmivel, csak a csodás képpel, hogy mindjárt Bellával leszek.
Szinte láttam magam előtt az arcát, ahogy mosolyog rám. Szerettem a mosolyát.
Megyek Bella! Megyek!
Oldalról, hirtelen csapódott nekem valami vagy valaki. Mind a ketten a fűre estünk, és úgy éreztem le vagyok fogva.
- Észnél vagy, Edward? – kérdezte egy dühös hang, majd felrángatott, és vele szembe állított.
Chris nézett rám dühösen és vádlón. Pillanatokon belül Emmett, Carlisle és Alice is feltűnt a háta mögött.
Nem hagyom, Edward! Nem fogom hagyni, érted?
Alice gondolatai egyenesen sikítottak, és szinte hisztériásak voltak. Ez is az én hibám. Annyira boldog volt, hogy visszakapta Jaspert. És én tönkreteszem.
- Ne akard, hogy még egy családtagot elveszítsünk, fiam! – Carlisle komolyan beszélt, és annyira igaza volt. Tudom, hogy igaza van! De ez… semmi értelme az egésznek.
Üvölteni akartam. Ordítani, ahogy csak tudok. Ordítani, hogy mindenki tudja mennyire fáj.
Emmett karon ragadott, mint egy gyereket és elkezdtek visszafelé vezetni a házhoz.
- Edward! – Esme hangosan sóhajtott fel, amikor meglátta, hogy én is ott vagyok, Emmett mellett. Átölelte a nyakamat, de nem bírtam visszaölelni. Nem azért, mert nem szerettem, hanem, mert nem tudtam. Lebénultam, és csak álltam, ahogy Esme ölelt.
- Nem csinálj ilyet, Edward! Megígérted… - suttogta és elengedett.
Önkéntelenül emlékeztem vissza arra a napra, amikor megígértem, hogy nem csinálok többet ilyet. De akkor ott volt… ő. És szebb nem is lehetett volna az élet. Az ígéret elég lenne hozzá, hogy maradjak? Elég ok?
Bementünk a nappaliba. Engem leültettek a kanapéra. Ha eddig nem, de most már tényleg úgy éreztem magam, mint egy szobor. Nem csináltam semmit, csak néztem. A többiek körülöttem meg percenként rám néztek, hogy mikor kell megint ugrani. Hogy mikor akarok megint elszökni a Volturihoz. Talán az volt benne a legrosszabb, hogy biztos voltam abban, hogy el fogok szökni. Mert ez így nem élet. Rosalie néha türelmetlenül felsóhajtott. Azt várta mikor csinálok már valamit. Hogy mikor veszem a kezembe a könyvet, vagy mikor nézek a tévére. De én továbbra is csak mereven néztem előre. Talán ideragadok…
- Jaj Edward! Hagyd már abba! – kiáltott fel hirtelen. Mindenki rá nézett, és értetlenül néztek rá. Egyedül én maradtam mozdulatlan. - Azt hiszed csak neked fáj, hogy Bella meghalt? – ordította, és én erre rá emeltem a tekintetem.
Nem akartam semmit mondani. Semminek se lenne értelme. Felálltam, és felmentem a lépcsőn a szobámba. Lehunyt szemmel dőltem el az ágyon és azért könyörögtem, hogy szakadjon rám a plafon.
Bár lehet, hogy Rosalie-nak igaza van. Nem csak én vesztettem el a szerelmem. Hanem Alice is a barátnőjét, Jasper és a többiek a testvérüket. Carlisle és Esme a lányukat. Talán irigy vagyok, de azt hiszem és sérültem a legmélyebben. Nekem fáj a legjobban, és senki nem értheti meg igazán, hogy mit is érzek. De nem is kívántam, hogy megértsék. Mert ha megértik… Nem akartam, hogy valaha megértsék.
Sok nap múlva még mindig feküdtem és nem csináltam semmit. Nem akartam kimenni. Épp arra a döntésre jutottam, hogy itt maradok örökre, amikor kopogott valaki. Nem mondtam, hogy szabad. Ha igazán fontos a dolog, akkor majd bejön, ha nem akkor elmehet.
- Bejöhetek? – kérdezte Alice halkan. Nem intettem és nem is bólintottam. Bejön, ha fontos.
Alice halkan telepedett le a kanapé szélére. Nem akartam olvasni a gondolataiban, de még így is hallottam, hogy valamit nagyon erősen el akar titkolni. Folyamatosan rejtegette, és még csak véletlenül sem akart rá gondolni.
Nem kérdeztem meg, hogy mi is ez. Biztos valami… valami. Ha akarja majd elmondja.
- Én… nem akarlak bántani Edward – mondta halkan, és fájdalmas hangon -, de igaza van Rose-nak. Ne zárkózz el! Mi is elveszítettünk valakit – mondta majd a kezét a vállamra tette. Lehet, hogy kegyetlen vagyok, de erre se válaszoltam. És tudtam, hogy igaza van. Nem csak nekem hiányzik Bella, hanem nekik is. És mégse tudok úgy feléjük nézni.
Ha valaki meghal, akkor könnyebb a gyászt együtt elviselni, mert akkor érzed, hogy nem vagy egyedül. Tudod, hogy a másik is ezt érzi. Együtt viszitek a fájdalmat. De nem bírtam átadni a családnak egy keveset se belőle. Mintha csak az enyém lenne.
Öt év telt el némaságban és feszültségben.
Jasper öt éve volt megint a család tagja, és Bella öt éve nem a család tagja. A helyzet semmit nem változott. A többiek továbbra is próbáltak meggyőzni, hogy szólaljak meg, de nem sikerült nekik. Továbbra is néma maradtam.
Semmi fájdalmat nem adtam át nekik, és továbbra is úgy viselkedtem, mint egy szobor. Nem szándékosan.
De mást nem tudtam csinálni. Talán az én hibám. Nem volt hozzá kellő akaraterőm, elég bátorságom. Hagytam, hogy a fájdalom elemésszen és magával együtt lerántson a mélybe. Mert én már nem Edward voltam. Hanem valaki, aki úgy néz ki, mint Edward.
Az elmúlt öt évben a századik szökési kísérletemnél abbahagytam a számolást. És ez is három éve volt. Mert bármikor, amikor el akartam menni Alice meglátta, és riadóztatta a többieket, akik meg már rutinszerűen fogtak el, mint egy betörőt vagy visszaeső bűnözőt.
De nem lett jobb. Miért mondják azt, hogy az idő mindent meggyógyít? Rám ez miért nem érvényes? Ugyanúgy fáj, mintha tegnap mondta volna el Jasper, hogy Bella…
Bella…
Bella.
Megint mindenki a nappaliban ült. Én csak néztem előre a többiek meg valami cselekvéssel próbálták leplezni a feszült figyelmet, aminek megint én voltam a középpontja.
Az elmúlt öt évben egyedül Emily nem keresett meg azzal, hogy hagyjam abba a néma szenvedést. Sőt! Így visszagondolva az elmúlt öt évben nem is beszélgettünk.
Emilyre néztem, és megdöbbenve vettem észre a változást. Az arca meggyötört volt, a szemei bánatosak. Szomorú volt és valami nagyon bántotta. De nem tudtam mi.
Annyira el voltam foglalva saját magammal, hogy nem figyeltem a többiekre? Mindenki máson is végignéztem, de ők nem változtak. Beletörődtek abba, amibe én soha nem fogok tudni.
Alice zavartam mosolygott, amikor rá néztem. Megint titkolt valamit. Ez az öt év alatt annyiszor megtörtént, hogy már kérdezni se akartam mi ez a valami. Alice rögtön utána tovább lapozta a magazint, amiben olyan szívesen mélyedt el.
Egyedül Chris volt még másabb. Ő nem beletörődött arcot vágott, hanem…
Nem akarom itt látni! Menjen el innen! A düh hihetetlen gyorsasággal árasztotta el minden gondolatomat, és már nem is akartam mást, csak azt, hogy Chris is felfogja. Az egész túl gyorsan történt. Az egyik pillanatban még mind a ketten ülünk, a másikban meg felpattanva és vicsorogva állunk egymással szemben. Rá akartam támadni. Meg akartam sérteni, hogy fájjon neki is.
Szinte idegen hang jött elő mind a kettőnknek a torkából. Morogtunk, mint két felbőszült oroszlán.
- Gyerünk, Edward! Most légy nagyfiú – vicsorogta és megint morogni kezdett.
Nem gondolkodtam logikusan. Mert ha tudatában lettem volna a cselekedeteimnek, akkor nem guggolok le, és nem ugrom felé a következő pillanatban. De megtettem.
Az eddig néma szoba megtelt hangokkal. Chris és én folyamatosan morogtunk és vicsorogtunk.
- Hagyd már békén, Chris! – kiáltott Emily és megpróbált közelebb jönni hozzánk. De nem sikerült neki, mert a következő pillanatban Chris minden erejével ellökött magától, és én átrepültem a szoba másik végébe. Nekiestem egy szekrénynek, ami darabokra esett szét.
Rögtön felpattantam, és már megint Chrisnek akartam ugrani, de Carlisle és Jasper elém állt.
- Edward!
Carlisle-nak talán sikerült az, ami a többieknek nem: egyetlen szavával lecsillapított. Kitisztult az elmém, és meglepődve néztem, hogy épp mi történik.
Rose, Esme és Alice meredten néznek rám a szoba másik sarkából. Sajnálat és fájdalom van a szemükben, ami furcsa volt, mert meglepődöttségre számítottam. Talán várták, hogy mikor fog ez megtörténni…
Christ Emmett és Emily félig erőszakosan tolta kifelé a házból, aki még most is vicsorgott. Én meg hagytam, hogy Carlisle és Jasper kivigyenek a kertbe.
- Nem fogok bocsánatot kérni – jelentette ki Chris Emilynek pár órával később.
Én a ház tövében ültem, most már egyedül és véletlenül hallottam meg, hogy veszekednek a kis házban.
- De igenis bocsánatot kérsz! Miattad volt az egész. Lehet, hogy már irányítod a képességed, de egyáltalán nem jól. Mondd meg nekem, ennek mi értelme volt!?
Ez új volt. Chris mióta tudja irányítani a képességét?
- Öt éve nézem, ahogy szép lassan elemészt a bánat, húgi! Azt hiszed, nem tudom ki miatt? Szeretlek Emily, és nem fogom hagyni, hogy egy másik pasi miatt tönkre tedd magad! – kiáltotta Chris teljesen kikelve magából.
Chris mióta tud szeretni?
A házból most semmi nem hallatszott ki.
- Tudod, hogy most mondtad először, hogy szeretsz? – kérdezte Emily meghatottan. A következő pillanatban hallottam, ahogy megölelik egymást.
Én meg bementem a házba.
- Már megint azt látom, Jasper. Bella…
És azzal a lendülettel, amivel bejöttem azonnal ki is fordultam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése