Új hely, de egy régi ház.
Egyszer már itt is laktunk valamikor régen. Nem emlékszem mikor. A saját kocsimban ültem, és a visszapillantó tükörben néztem, ahogy Alice a hátsó ülésen fekszik. Olyan apró volt, hogy gond nélkül ki tudta nyújtani a lábát. A szeme be volt csukva, és volt egy olyan sejtésem, hogy most alvásért fohászkodik…
A szerelem hiába csodálatos dolog nagyon meg tud kínozni. Bella is ezt érezte, amikor én elhagytam? Nem… Az az eset gyökeresen más volt, és akkor tudta, hogy élek… az elején.
Néztem, ahogy az előttem haladó négy kocsi leparkol szépen egymás mellé, és én is leállítottam a motort.
A házunk mellett volt egy másik ház.
Ki épít ide lakást? Sokkal kisebb volt, mint a miénk, de az is fényűzőnek hatott. És nem csak drágának, de ízlésesnek is. És én nem értettem. Miért épít ide valaki lakást, ha csak nem akar messze lenni az emberektől? És miért pont a mi lakásunk mellé? Ha itt vett valaki telket, akkor az a valaki elég egyértelműen vámpír. Vagy csak egy magányra vágyó ember.
A feltételezett szomszéd érdekében remélem, hogy nem ember.
Alice nehezen kelt föl a rögtönzött ágyáról és ő is kikerekedett szemmel nézte az újabb lakást. Mind a ketten kiszálltunk és a többiek mellé álltunk, akik szintén meg voltak döbbenve a ház láttán.
- Valaki mondja, hogy csak a szemem káprázik! – kiáltott fel hirtelen Rose, és megdörzsölte a szemét, mintha ember lenne.
De a ház még sokadszori pislogás után se tűnt el. Krémszínű és fa homlokzata továbbra is kiemelkedett a földből. Olyan volt, mintha a mi házunk egy melléképülete lenne.
- Nyilván senki nincs bent, mert akkor már rég kijöttek volna a zajra. – Carlisle továbbra is tárgyilagos maradt, és próbált úgy tenni, mintha nem lepődött volna meg annyira, amennyire igen. - Azt mondom költözzünk be – mondta majd el is indult a csomagokért.
Végül is, valamit csinálni hasznosabb, mint nézni egy semmiből kiemelkedő háznak a homlokzatát. Alice és én is fogtuk a csomagokat, és a szobánk felé mentünk.
Azt hiszem ez nem lesz egy túl kellemes dolog. Mármint megint kicsomagolni. Annyira biztos vagyok benne, hogy eszembe fog jutni, hogy a legutóbb hogyan is csomagoltam… és, hogy kivel. Nem akartam remeteként létezni, de társaságot se akartam. Érti valaki ezt az ellentmondást? Ez logikátlan! Ha már én magam se értem meg magam, akkor miért várom el másoktól, hogy toleránsak legyenek? Nem akartam csomagolni. Se kedvem nem volt hozzá, se energiám.
Alice szobája felé mentem. Nyilván ő sincs most túlságosan jól, de Alice hat és fél éve nincs jól. A szoba néma volt. A húgom a szoba közepén állt csomagokkal és dobozokkal körülvéve. Nem csinált semmit csak állt, és nézett a semmibe.
Alice mellé álltam, és megfogtam a kezét. Erre ő, mintha csak erre várt volna a nyakamba borult. Kaphat egy vámpír sokkot? Lehet idegösszeomlása? Alice-t az ölembe vettem, és a kanapé felé sétáltam vele. Leültem és úgy ringattam Alice-t, mint egy kisgyereket. Mérhetetlenül sajnáltam őt. Úgy szerettem volna, ha megint nevet, és mosolyog. De akárhova fogunk menni a házban addig nem lesz boldogság, amíg meg nem találtuk Bellát és Jaspert. Mert ők is a család része, és szükség van rájuk.
Annyira nagyon.
- Sírni akarok, Edward – mondta Alice halk hangján. - Hogy legalább egy kis megnyugvásom legyen. Zokogni, és nem abbahagyni, hogy végre ne érezzem magam ennyire szörnyűnek. Hogy legalább valamit csináljak!
- Tudom, Alice. Én is szeretnék végre valamit csinálni.
De nem tudunk semmit se tenni, annak érdekében, hogy csak egy kicsivel is jobban érezzük magunkat. Nem vagyunk emberek, mert ha megszúrnak, nem vérzünk. Ha elfáradtunk, nem alszunk. Ha valami nagyon fáj, nem tudjuk könnyekkel kifejezni.
Én nem sokszor akartam létemben ember lenni… és most mégis. A röpke megnyugvásért, vagy csak azért, hogy aludjak.
- Nem értem, hogy miért nem látom őket – mondta Alice még mindig halkan. - Ha legalább egy kép villanna be, akkor már nyugodtabb lennék, mert tudnánk róluk valamit. De ez a bizonytalanság egyenesen felemészt, Edward.
- Megjöttek a szomszédok! – kiáltott fel hirtelen Emmett dörgő hangon. Alice lehajtotta a fejét, és felállt az ölemből. Én is felálltam, de még Alice szomorúságtól elhomályosult szemében néztem. És abban az egy pillantásban ezer szót tudott elmondani, amit rögtön megértettem. A fájdalom, ami évek óta kínozta, a tehetetlenség, a megnyugvás utáni vágy, és a hála, hogy meghallgattam mind ott volt.
Némán mentünk le a lépcsőn, majd ki a teraszra, ahol a család többi része volt. A távolból tényleg két alak közelített. Az egyik egy nő volt, a másik egy férfi.
Más se hiányzik, csak, hogy csöpögős szerelmeseket lássak! Ha már csak így ideköltöztek, akkor legalább normálisak legyenek.
Pillanatokon belül nyilvánvalóvá vált, hogy bizony nem emberek a szomszédaink, mert elkezdtek futni. Azzal a gyorsasággal, amire csak vámpír képes. Másodperceken belül ideértek…
Amint megláttam őket, biztos lettem benne, hogy nem leszek szerelmes jelenetek fül- és szemtanúja, mert a két vámpír nagyon hasonlított egymásra. Hiába volt az egyik lány, a másik meg fiú le sem tagadhatták volna, hogy testvérek. Mind a ketten magasak voltak, és a szemük karamellszínűen csillogott. A férfi izmos volt, és csak egy farmernadrágot viselt. Barna haja volt, és olyan arckifejezése, amit egyszerűen lehetetlen megfejteni.
A nő mosolygott, a haja vörös volt, alakja karcsú és nyúlánk.
- Sziasztok! Emily vagyok – mondta és a hangja úgy csilingelt, mint egykor Alice-é. - Emily Miller. Ő az öcsém Chris. Nem nagyon szeret beszélni.
Szertartásos bemutatkozás következett, aminek mindenki az alanya volt. Egyszerűen nem értettem mi értelme az egésznek. Úgyse fogunk sokat találkozni, akkor meg minek?
Tulajdonképpen Emily bájos volt és kedves, Chris még mindig semmilyen arcot vágott. És ami végképp fölösleges volt, hogy Carlisle behívta őket beszélgetni! Valaki mondja meg, hogy minek?
A nappaliban ültem, és átkoztam magam, hogy nem vonultam el Alice-szel együtt. Mert ő már a beszélgetés elején fogta magát, és udvariasságát félre téve felvonult a szobájába. Én meg még mindig itt ültem, és a kérdezz-felelek nevű műsort hallgattam.
Megtudtam, hogy két éve laknak itt mellettünk, azt is, hogy miért pont itt laknak, és egy rakat felesleges információt, ami inkább csak Carlisle-nak volt érdekes. Nekem meg fölösleges. Nem is figyeltem az egész beszélgetésre, és megint gondolataimba merültem.
Kínoztam magam egy szebb jövőképpel, ami lehetett volna, ha nem tűnnek el Belláék. Vajon milyen lett volna az esküvőnk? És utána boldogan éltünk volna örökre? Bella arcát láttam az emlékeimben. Mosolygósan és kedvesen mint mindig.
- Min mosolyogsz, Edward? – kérdezte hirtelen egy női hang. Amikor kinyitottam a szeme, akkor láttam, hogy Emily tette fel a kérdést, és, hogy rajtunk kívül nincs más a nappaliban.
Vajon ez a pasi hülye vagy csak tetteti a bolondot?
- Nem vagyok bolond – mondtam a ki nem mondott kérdésre a választ. Emily meglepetten dőlt hátra és kikerekedett szemmel nézett rám. És szidtam saját magamat, hogy ezt most minek kellett? Most akkor kezdődhet a magyarázkodás…
- Gondolatolvasó vagy? – kérdezte könnyedén, és már úgy nézett ki túltette magát a megrázkódtatáson.
- Valami olyasmi…
- Chris-nek is van valami képessége, de az övé elég… hát használhatatlan. Nem olyan értelmes, mint ez a gondolatolvasás. Ő a negatív érzelmeket tudja irányítani.
Miért volt ez nekem eléggé ismerős? Majdnem olyan… mint Jasper képessége. Talán jobb lenne, ha Alice nem tudná meg, hogy milyen képessége van legújabb szomszédunknak. Nem biztos, hogy nyugodtan fogadná a hírt.
De mielőtt akár csak gondolkodni is kezdhettem volna rajta, hogy hogyan tartom távol Alice-t Chris-től, a húgom jelent meg a lépcső tetején.
- Mi? – kérdezte, és reméltem, hogy a hangjában rejlő minimális hisztériát csak én hallottam ki.
- Oh, szia! Alice, ugye?
- Chris befolyásolni tudja az érzelmeinket? – Alice hangja már tényleg nagyon közel volt az összeomláshoz. Azt hiszem már tényleg nem hiányzott neki más csak egy hasonló képességekkel megáldott vámpír… Ráadásul pont a szomszédban. Még véletlenül se tudja feledni Jaspert egy percre sem… Bár nem hinném, hogy felejteni akarja…
- Hát… majdnem. – Emily hangja is megváltozott. A könnyed csevegő hangból egy kicsit rémült lett. – Chris csak a negatív érzelmeket tudja közvetíteni. Ha csak valami ilyenre gondol, akkor a körülötte lévők máris azt érzik. Chris emiatt nem is nagyon tud szeretni, mert egyszerűen képtelen rá. Engem is csak azért szeret, mert tudja, hogy szeret. Nem azért, mert ténylegesen ezt érzi…
Ez… érdekes. Vajon ezt elmondta Carlisle-nak is? Mert őt biztos, hogy érdekelné a dolog. Eleve Jasper képességét érdekesnek találta. De Jasper azért tud érzelmeket befolyásolni, mert karizmatikus egyéniség volt emberként. Chris miért csak a negatív érzések befolyásolására képes? Be kell vallanom, hogy ez elég érdekes.
- Sokáig gondolkodtunk rajta, hogy akkor nekem miért nincs ez pozitív érzésekkel… Mert ugye az ikertestvére vagyok… de nem jöttünk rá. Jól vagy, Alice? – kérdezte Emily és hangjában még nagyobb zavar volt, mint eddig.
Én is húgomra néztem, és az arcán megint az évek fájdalma volt látható. Szép arcát eltorzította a kín, és nem kellett a gondolataiban olvasnom, hogy tudjam kire gondol. Bár tudnák segíteni!
- Nagyon érdekes, és mond csak… - Carlisle hangja a bejárati ajtó felől jött, és mindenki jött utána. Lakásnéző túrán voltak… Bár ki tudja milyen volt Chris társaságában, aki meg se szólalt…
Az egész pillanatok alatt történt. Alice Chris-re emelte a tekintetét. Hallottam, amit a férfi egyetlen rövid szóra gondol, majd Alice kitört magából.
- MIÉRT NEM MÁST VITTEK EL??? MIÉRT PONT JASPERT? MIT VÉTETTEM, HOGY EZT ÉRDEMLEM? AZ EGÉSZ MIATTAD VAN! – Alice megindult felém, és a szemében most csak egyetlen érzelem volt látható… Végtelen düh… - HA BELLA NINCS JASPER MÉG MINDIG ITT LENNE! TE VAGY AZ OKA MINDENNEK, EDWARD! ÉRTED? MINDENNEK!!!
- Alice… Én… - Nem tudtam megszólalni. Talán attól, hogy Alice épp a legnagyobb félelmeimet mondja ki. Lehet, hogy ez egésznek én vagyok az oka. Ha akkor régen el tudok menni Forks-ból, akkor most nem tartanánk itt. Akkor Alice-nek nem kéne szenvednie Jasper nélkül
- Chris! – Emily hangja kétségbeesett lett.
Én a lányra emeltem a tekintetem. Még az arckifejezése is szörnyű volt. Fájdalom volt benne, és ijedség. A következő pillanatban Chris-t néztem. A férfi Alice-t nézte, és nem tudta róla elszakítani a tekintetét, az arca eltorzult, és az övé is dühöt mutatott.
- TE VAGY AZ OKA, EDWARD! MERT GYENGE VAGY! AZÉRT…
Emily azonnal öccse felé szaladt, és amint odaért a karjánál fogva ráncigálni kezdte kifelé.
- Chris… - megpróbálta Chris figyelmét elvonni Alice-ről, de nem nagyon sikerült. - Chris! Gyerünk már! – Továbbra sem sikerült elhúzni őt onnan, ahol állt. Továbbra is Alice-t nézte, és az arca egyre dühösebb lett.
- HA TE NEM VAGY EDWARD, AKKOR MÉG MINDIG ITT LENNE! TE VAGY A HIBÁS! – Alice az utolsó szónál ugrásra kész helyzetet vett fel, mintha rám akarna támadni. Alice vicsorgott, és szinte fújtatott.
- CHRIS! – Emily üvöltésére Chris becsukta a szemét és elfordította a fejét. Erre Alice megnyugodott, és úgy esett a földre, mint egy eldobott tárgy. Gyorsan és magatehetetlenül. - Bocsássatok meg – mondta Emily és maga után húzva kimentek Chris-szel együtt.
- Alice… - tétován szólítottam meg húgomat, de ő továbbra is csak ült a földön. Emmett odament, felemelte, mint egy gyereket és a kanapéra fektette. Mindannyian mellette voltunk és őt néztük, ahogy szorosan csukva tartja a szemét. Nem akart megszólalni, és nem akart gondolkodni sem.
- Ne haragudj, Edward – suttogta hihetetlenül halkan, majd felállt, és felment a szobájába.
- Nem kéne utána menni? – kérdezte Esme, és kérdően nézett rám.
Én se tudtam. Kétségtelen, hogy most már értem Chris képességét. De attól, hogy Alice mérhetetlenül dühös lett, nem veszítette el az öntudatát, és nem hazudott. Én vagyok a hibás…? Lehet. Mert gyenge vagyok, és nem sikerül semmit megcsinálnom, amit akarok. Még megtalálni sem tudom őket! Egyszerűen képtelen vagyok a helyes dologra, és annyira önző vagyok, hogy csak a saját érdekemet tartom szem előtt? Ez vagyok én?
- Edward! Nem gondolta komolyan – szólt hirtelen Emmett, és megveregette a hátam, ahogy fölfelé haladt a lépcsőn. – Hidd el! Ha valaki dühös sok olyan dolgot mond ki, ami nem is valós.
Nem válaszoltam. Fölösleges lenne… Csak bólintottam, bár magam se hittem el. Én vagyok a hibás…
Kimentem a szabadba. Talán a friss levegő egy kicsit megnyugtat. Amint kiértem a lábam magától kezdett egyre gyorsabban mozogni, és nemsokára már a megszokott gyorsasággal futottam keresztül az erdőn, nem törődve semmivel és senkivel.
Nem akartam gondolkodni. Nem akartam azt hinni, hogy Alice miattam lett olyan, amilyen. Hogy miattam tűntek el mind a ketten. Hogy Bella az én hibám miatt szenved…
Nem akarom ezeket elhinni. De a rossz dolgokat könnyebb elhinni, mint a jót. A jót ezért akarjuk többször hallani, a rosszat meg ha lehet egyszer sem. Mert azt rögtön elhisszük, és még csak ellenérveket se támasztunk vele szemben. De a jót…
Bellának hányszor mondtam, hogy szeretem, mégis, amikor először mondtam, hogy nem, rögtön elhitte. Nem vonta kétségbe, nem próbálta megcáfolni. Elhitte és kész.
Hát én is elhittem. Miattam van minden. Én vagyok a hibás…
Futottam tovább és nem akartam gondolkodni. Hagytam, hogy minden gondolat kirepüljön a fejemből, és lehetőleg ne jusson eszembe többet. Csak futottam, és futottam…
Két óra múlva értem vissza a házhoz, de nem mentem be. Megfelelő távolságból az erdő talaján ültem, és vártam, hogy történjen valami. Akármi és bármi. Megint társaságot szerettem volna. És megint nem értettem saját magam…
Falevelek hullottak le az avarra, és lassan sötétedett a táj. Vihart akartam. Vihart, ami legalább egy kicsit hasonlít a lelkemben dúló káoszhoz. Itt minden olyan nyugodt, csendes és szép. Akár le is lehetne festeni…
Messze a távolban egy vörös hajkorona tűnt föl és egyenesen felém jött. Nem, nem felém jött! Csak az erdőbe megy. Senki nem tudja, hogy már itt vagyok, se azt, hogy elmentem… Csak ment valahova. Ahogy egyre közelebb ért a lány, annál jobban kirajzolódtak arcának és alakjának vonalai.
Messziről is tudtam, hogy Emily, de most már biztos vagyok benne. Tulajdonképpen nagyon szép lány volt. Tipikus modellfajta a karcsú alakjával és szív lakú, hibátlan arcával. De Emily mégse az erdőbe ment, hanem felém jött. Egyenesen felém… Hát mégis tudta, hogy itt vagyok. Becsuktam a szemem, és lehajtottam a fejem.
- Szia, Edward – szólított meg, de a hangja nem volt túl magabiztos.
Tudtam, hogy mit akar. Valahogy elnézést akar kérni amiatt, ami bent történt Chris-szel.
- Semmi baj, Emily – mondtam, mert nem akartam végighallgatni a begyakorolt szöveget. Arra számítottam, hogy fogja magát és elmegy. Elmegy, mert egyáltalán nem vagyok kellemes társaság. Tudom magamról, nem kell mondani. De nem ment el. Hallottam, hogy leült a földre mellém törökülésben. Felemeltem a fejem, és a házat néztem. Azt a házat, amit régen olyan szívesen neveztem otthonomnak. De most csak egy hely volt, ahol lakom.
- Ki az a Jasper? – kérdezte Emily pár percnyi hallgatás után. A hangja megint kedves volt, és már nem volt bizonytalan. – Alice elég sokszor említette… - Rámeredtem. De nem tudom miért. Számítani kellene rá, hogy ennyire nyíltan megkérdez mindent, amit nem tud. Megszoktam, hogy tudnak az emberek a veszteségről, és nem kell róla mesélnem… Most mégis itt van Emily, és várja, hogy elmondjak neki mindent…
- Jasper Alice szerelme – mondtam, és én is éreztem, hogy a szerelme szónál elcsuklik egy kicsit a hangom. Évek óta nem ejtettem ki ezt a szót a számon… Furcsa volt.
- És Bella? – kérdezte tovább, de már jóval halkabban. Talán ő is megérezte, hogy veszélyes vizeken evezünk…
- Ő az én… - menyasszonyom. Nem. Nem tudom kimondani. Egyszerűen a szemébe néztem, majd elfordítottam a tekintetemet.
- És… - Most megkérdezzem, vagy ne? De ha nem akar rá válaszolni, akkor úgyse fog. - Hol vannak? – kérdezte végül.
- Eltűntek – mondtam egyszerűen, az igazsághoz híven.
- Oh…
Hallgattunk. Csak ültünk és a lakást néztük. Teltek a percek, és furcsa volt, mert Emily társasága nem volt annyira nyomasztó.
- Nekünk is eltűnt a nővérünk – mondta hirtelen, és én felé kaptam a fejem. Ő továbbra is a házat nézte. - Már több évtizede. Tulajdonképpen miatta vagyunk azok, amik. Ő változtatott át. Nem önszántából persze.
Rám nézett, de biztató dolgot láthatott az arcomon, mert tovább mesélt.
- Elizabeht-nek hívták. Megharapták, de próbált a közelünkben maradni… Szeretett minket… - Emily arcán halvány mosoly tűnt fel, ami meglepően könnyed és őszinte volt. - Ez valamennyire sikerült is, de egyszer elveszítette a fejét, és rátámadott az anyukánkra. Mi ketten próbáltuk védeni, és… Hát kaptunk egy pár harapást. Az édesanyánk meghalt, mi meg vámpírok lettünk. – Emily arcán most szomorúság tükröződött. A mamája emléke biztos nem kellemes… - Nem mondom, hogy örültünk ennek az új fejleménynek, mert akkor hazudnék. És nem most fogok elkezdeni hazudgálni… Akkor döntöttük el, hogy mi nem fogunk vérrel táplálkozni, és más megoldást kerestünk. Találtunk is, szerencsére. Elizabeth, amikor rájött, hogy mit tett eltűnt. Rengetegszer kerestük a világ minden részén, de sehol nem találtuk. Megmutatnánk neki ezt az életformát… Hogy így is élhet. De nem találjuk. Így nekem is van egy eltűnt hozzátartozóm…
Nem lehetett kellemes három napig tartó fájdalom után arra ébredni, hogy az édesanyád meghalt, és te meg az öcséd nem egészen emberek vagytok. Ráadásul az édesanyja a nővére miatt halt meg. Hatalmas trauma lehetett.
- Bellát csak pár hónapja ismertem… - Nem tudom mi késztetett arra, hogy most én is meséljek. Talán az, hogy szerettem volna viszonozni azt, hogy valamilyen szinten a bizalmába fogadott. - Bella nekem la tua cantante, de beleszerettem. Egyszer vásárolni mentek a lányokkal, és autóbalesetük volt. Akkor változtattam át, mert különben meghalt volna. Persze a város lakóinak számára meghalt, és ezért költöztünk el. Hat és fél évvel ezelőtt eltűnt ő is, és Jasper is. És sehol, semmi nyomot nem találunk. Sehol nincsenek.
- Hát nem ironikus? – kiáltottam fel hirtelen. - Életemben, vagy létezésemben egyszer szeretek valakit, és eltűnik! – Valamiért hihetetlenül viccesnek találtam ezt az egészet. Kacagás tört elő a torkomból, de olyan, ami nem kedvderítő volt.
Emily fagyottan nézett rám, én meg tovább röhögtem. Görcsösen tört elő belőlem minden, ami eddig nem. Kacagtam, mert sírni nem tudtam. A nevetésemben egy szemernyi jókedv nem volt, és egyre hisztériásabban hangzott az egész.
Kacagásom valahol elakadt, majd zokogás lett belőle. Hisztériás, s könnyek nélküli zokogás a tehetetlenségtől, és a tudatlanságtól.
Felpattantam hirtelen és a legközelebbi fához mentem. Zokogva csaptam ököllel a törzsébe, és néztem végig, ahogy a fa kidől.
- Ezzel semmi nem lesz jobb, Edward – mondta Emily halkan és együtt érzően. Ráemeltem a tekintetem és karamella szemeibe néztem. Megértés volt benne, és tehetetlenség.
Egyszer minden megoldódik, Edward!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése