Mosolyogva feküdtünk mind a ketten Edward kanapéján, és már sokadszor állapítottuk meg, hogy roppant keskeny eme bútordarab.
Az elmúlt két napban tulajdonképpen mást se csináltunk, csak hangoztattuk ezt a megállapítást. Persze csak magunk között. Mert mi, a többiek szerint pakoltunk.
Igen. Még mindig pakoltunk. Ugyanis holnap költöznénk, de a szoba ugyanolyan állapotban volt, mint két nappal ezelőtt. A ruhák a szekrényben voltak ugyanolyan sorrendben. Edward személyes tárgyai és könyvei a polcokon voltak. Még egy CD-t se raktunk el.
Egyébként a szándék megvolt, csak sajnos mindig a rajtunk lévő ruhákkal kezdtük el a csomagolást, és akkor már egyáltalán nem pakolás lett belőle.
De teljesen őszintén, én aztán nem bántam.
Mosolyogva fordultam Edwardra. Így most rajta feküdtem, a fejemet a mellkasán nyugtattam és a légzését hallgattam. Éreztem, hogy a kezét a hátamra teszi, és játékosan cirógat.
Pár perc némaság után felkönyököltem és Edwardra néztem. A szeme csukva volt, és egy halvány mosoly volt a szája sarkában. Úgy igazán őszintén, Edward boldognak tűnt. És én örültem, hogy az volt, mert én is az voltam.
- Edward – szólítottam meg, és ő mosolyogva kinyitotta a szemét.
- Igen?
- Pakolni kéne – adtam hangot sejtésemnek. Bár ez nem sejtés volt, mert tudtam, hogy pakolni kell.
- Már két napja mást se csinálunk, Bella – mondta mosolyogva és felkönyökölt. Közben láttam, hogy a tekintete nem a szememet nézi, hanem egyéb testrészeimet fixírozza. - Szerintem jól haladunk – mondta majd maga alá fordított.
Én nevettem, és élveztem a helyzetet. Nevetésem azonban pár pillanat múlva már nem nevetés volt, mert Edward a kulcscsontomat csókolgatta. Élvezettel sóhajtottam fel, és egy pillanatig hagytam magamat. De tudtam, hogy nem szabad. Minden nélkül fogunk költözni, ha nem csomagolunk el de rögtön. Lefordítottam magamról Edwardot, és ő a padlón kötött ki. És kijelentésünk, miszerint a kanapé túl keskeny ismét igaznak bizonyult.
Röhögve néztem le Edwardra, aki a heverő mellett feküdt teljes nyugalommal, és úgy tett, mint akinek semmi nem tűnik fel. Ő is mosolygott, és olyan természetesen viselkedett, mint aki minden nap leesik a kanapéról.
- Ez így nem jó – mondta, majd felült, megragadta a derekam és magára húzott. Én örömmel ültem az ölébe, és készségesen simultam a karjaiba.
Megcsókoltuk egymást. Nem vadul, hanem gyengéden és minden szerelemmel. Éreztem, hogy Edward keze a körém csavart lepedő felé halad.
Örömmel folytattam volna ténykedésünket, de mégis elszakadtam tőle, és felálltam.
- Pakolni kell – mondtam újra, és rádobtam a lepedőt. Ismét a ruhadarabjaim keresésére indultam, és fel is vettem azt, amelyiket megtaláltam.
Közben Edward néma harcot vívott a lepedővel, mert nem találta a szegélyét és nem látott ki alóla. Én nevetve fordultam felé. Végül Edward sikerrel járt és magára borította a lepedőt, mint egy köpenyt. Csak a feje látszott ki. Pont olyan volt, mint egy gyerek, aki Halloweenkor szellemnek öltözik.
És én rögtön tudtam, hogy bajban vagyok. Edward nem dühösen nézett rám. Rosszabb volt. Ördögi mosollyal közelített felém, és tudtam, hogy bosszút akar. Vagy valami mást…
- Edward! Pakolni kell – mondtam megint. A mai nap már vagy ötödször. Közben hátrálni kezdtem a fal felé. - Edward térj észhez! Semmit nem fogunk majd magunkkal vinni! – Edward még ördögibben mosolygott, és még mindig felém közelített. Én elértem a falat. - Edward! Itt fognak maradni a CD-id! Mindened itt marad!
De nagyon úgy tűnt, hogy ez egy kicsit se érdekli, mert Edward szorosan hozzám simult, és vigyorogva rám nézett.
- Nem érdekel. Te velem jössz. És te vagy a mindenem – mondta majd megcsókolt.
És ha szégyen, ha nem legyőzött. Már megint ő nyert a ki-tud-nagyobb-hatást-gyakorolni-a-másikra nevű játékban. Örömmel csókoltam vissza, és szorosan hozzásimultam.
Vajon meddig fog ez az egész tartani? Mikor fogom azt mondani, hogy most nem? Reményeim szerint soha. Edwardból soha nem elég.
Egyre vadabbul csókoltuk egymást. Szorosan Edwardhoz simultam, és ő is erősen szorított magához a derekamnál fogva. Kedves ismerősként köszöntöttem a rám törő éréseket, és örömmel tapasztaltam, hogy már megint eszeveszett módon vágyom Edwardra.
Úgy simultam hozzá, mintha ettől függne az életem… És már sajnáltam, hogy felvettem a felsőmet.
Mert rövid úton már megint a földön kötött ki.
Kár, hogy nem mondhatom azt, hogy álmosan, de megállapítottam, hogy már megint a kanapén fekszünk. Én a fejemet Edward mellkasán nyugtattam és az egyik lábamat átvetettem rajta. Ő meg a derekamnál fogva szorított magához. Ennek nincs értelme…
- És mi lesz a CD-iddel? – kérdeztem Edwardot félig elmerengve, félig érdeklődőn.
- Hát… - kezdte tétován -, azt hiszem itt maradnak. Vagy itt maradunk összecsomagolni – mondta és hatalmas vigyor került a szájára.
Jah, persze! Csomagolni… Epés gondolataimnak hangot is akartam adni, de a nappaliból Alice sikoltása hallatszott fel.
Mind a ketten döbbenten ültünk fel, majd rekord sebességgel kaptuk magunkra a ruháinkat. Lefutottunk a nappaliba, ahol egy félig sokk alatt álló Alice-t láttunk, egy megdöbbent Cullen család társaságában. Ez eddigi napok se lehettek túl kellemesek Alice-nek. Mesélte, hogy két dolog van, amit úgy igazán utál: a költözést és a festést… Mert akkor mindent össze kell pakolni.
Azt hiszem a legmegdöbbentebb Jasper volt. Szerintem el se tudta képzelni, hogy mi a baj. És, hogy aggódhat érte.
Megdöbbentő milyen rosszul érezheti magát. A torka összeszorul, és vagy egy fazéknyi gombócot érez benne. Olyan, mintha a gyomra liftezne a mellkasától a hasa aljáig. Hihetetlen módon aggódik, és félti Alice-t, és még jobban fáj a tudat, hogy nem tud rajta segíteni, mert nem külső hatás miatt van rosszul.
- Mi a baj? – kérdezte Edward félénken. Ilyen se nagyon volt még… Hogy Edward félénk.
- Bella – mondta Alice és rám nézett. Már megint én!? - Bella nem jön velünk! Itt marad! – kiáltott fel teljes hangerejével a pöttöm Alice.
- Jah… Csak ennyi? – kérdezte Edward, megrándította a vállát és mint akinek épp nincs jobb dolga levetette magát a fóliával befedett kanapéra. Én a lépcső alján maradtam és gondolkoztam, hogy miért is maradnék itt…
- Csak ennyi? – kérdezte Alice és meredten bámult a bátyjára.
- Úgy döntöttünk, hogy itt maradunk… csomagolni… a CD-ket.
- Úgy, mint eddig, öcsi? Most is úgy fogtok csomagolni? – kérdezte Emmett és hatalmas vigyorát még röhögéssel is megfűszerezte.
És nekem be kell ismernem, hogy most tényleg van min nevetni. Mert ez azért lassan már tényleg abszurd. Vagyis. Hát, hogy is fejezzem ki magam? A furcsa az, hogy én újszülött vagyok. És mégis úgy érzem, hogy Edwardon kívül senki és semmi nem kell nekem. Ez a száz százalékos boldogság lassan ijesztő. Azt hiszem félek, hogy valami megtöri ezt az idillikus álmot… De semmi nem fogja. Mi is törné meg?
Edward itt van. Van egy szuper családom. A legjobb a világon. Túl vagyok a problémás újszülött koron, ha ezt problémásnak lehetett nézni, és remélhetőleg a következő házunkban franciaágyat kapunk. Kell ennél több?
Hát persze, hogy nem.
Alice arca közben teljesen megváltozott, és inkább már düh volt rajta, mint félelem.
- Még nem pakoltátok össze? – kérdezte Alice vészjóslóan halkan.
- De… haladunk vele – mondta Edward és segélykérően nézett rám. Két napja ki se robbantottak a szobából, és most így simán kijelenti, hogy a CD-ket – ami a fél szobát elfoglalja – még nem pakoltuk el. - Lassan, de biztosan. Ugye, Bella?
És bár tudtam, hogy mondani kéne valamit és továbbra is csak álltam és néztem a jelenetet. Valami olyasmire számítottam, hogy Alice ráugrik Edwardra, vagy neki esik, vagy valami ilyesmi. Valami jelenetre. De rá kellett jönnöm, hogy ha ez megtörténne, akkor Alice nem Alice lenne. Ez a nekimegyek-hátha-akkor-minden-jobb-lesz hozzáállás inkább Emmettre vall.
Jobban megfigyelve Alice is mosolygott. Szinte láttam, hogy ördögi bosszún töri a fejét.
- Akkor – kezdte Alice és már kis ördögi mosoly húzódott a szája szélén -, bepakolom én helyetted!
És, amit kimondta már rohant is föl a szobába. És hallottuk, hogy eszeveszett sebességgel a CD-k rendezetlenül dobozokba kerülnek.
Szinte vicces volt Edward fintora. Most azért sajnálkozik, mert a CD-ket majd megint katalogizálnia kell, vagy azért mert úgy tűnik most már tényleg pakolni kell? Nem tudtam volna megmondani.
- A bútorokat is szeretnétek hozni? – kérdezte Esme és felénk fordult. - Ha igen, akkor azokat is le kell még hozni.
- A polc az jöhet – mondta Edward és elindult felém. – A kanapé viszont nem kell. Itt maradhat.
- Miért nem kell? - kérdezte Esme értetlenül.
- Keskeny – mondtuk Edwarddal egyszerre. És csak a szeretett személyre néztem. Edward arcán hatalmas mosoly volt, és ez engem is mosolygásra késztetett.
Erre Esme zavarában elfordult, Emmett megint hahotában tört ki, Edward meg megfogta a kezem és elkezdett felfelé húzni.
Valahol a lépcsőknél megálltunk és Edward egy szekrényből jókora bőröndöket vett ki. Én meg rögtön megállapítottam, hogy hiába az övé az a bőrönd tuti, hogy nem ő vette. Egy komplett szett volt! Ilyet csak nők vásárolnak.
A szobába lépve a földön jó pár már megtöltött doboz hevert. Edward polca már félig üres volt. Alice vigyorogva ránk nézett, és véleményem szerint hatalmas élvezettel a dobozba vágta a következő adag CD-t. Bár nem vágta, inkább csak szórta, hogy jól összekeveredjenek.
Hát igen Edward! Ezt kapjuk, amiért egyéb tevékenységet neveztünk pakolásnak.
Edward egy sóhajjal a kanapéra vágta a bőröndöket és elkezdte kiüríteni a szekrényeit.
Több odafigyeléssel bár egy csepp lelkesedéssel sem rakta a pólókat és a nadrágokat takaros kis tornyokba.
Egy ideig néztem őket. Érdekes volt a két ellentét. A szinte haragos és bosszúálló pakolás és a lemondó csomagolás. Végül én is kinyitottam az egyik bőröndöt és besegítettem Edward vállfás ruháinál.
Jó pár óra telt el néma pakolással. Közben tulajdonképpen rettegtem. Egy elég egyszerű és be kell vallanom, hogy indokolatlan dolog miatt…
Alice nekem is ruhákat akar venni. Nekem is több bőröndnyi ruhám lesz? Nekem az egy is sok! Soha nem vágytam gardróbnyi ruhákra… De most úgy tűnt, hogy mégis lesz annyi, és még csak bele se szólhatok majd. Szerintem Edward se vágyott soha ötbőröndnyi ruhára… És mégis. Az említett öt bőrönd kint állt a szobája előtt nyolc dobozzal együtt. A szoba teljesen hideg volt így. Semmi nem volt a helyén. Vagyis semmi nem volt sehol. Mert minden be volt pakolva.
Alice elégedett mosollyal kimasírozott a szobából.
- Egy óra múlva indulunk – kiáltott még vissza a lépcső aljáról -, csak olyan dolgot csináljatok, ami belefér az időbe!
Amire szerintem mind a ketten gondoltunk simán belefért volna az időbe, de Emmett megjelent Jasper társaságába, hogy a polcot kivigyék. Így inkább elmentünk vadászni.
Futva mentünk az erdő belseje felé. Egy tisztáson álltunk meg. Edward mosolygott és valami olyasmi volt az arcára írva, amit nem tudtam azonosítani.
Valami furcsa bizonyság…
- Van valami, amit már elég rég meg akarok kérdezni – mondta és szorosan mellém állt. Komoly volt. Mosolygósan komoly.
- Akkor ki vele – mondtam és reméltem, hogy a komolyság némi viccelődéssel elszáll.
- Bella én elég régen születtem, és még élnek bennem a hagyományok – mondta és megdöbbenésemre letérdelt. Vagyis fél térdre ereszkedett. Ez nem igaz!
Most ezt komolyan csinálja. Döbbeneten néztem rá, de ő csak mosolygott. Körül akartam nézni, hogy hova menekülhetnék, de nem tudtam elszakítani a tekintetem Edward szemétől. Reménykedés, bizalom és rengeteg szerelem volt benne. Én csak döbbenetet éreztem. Én soha nem akartam megházasodni úgy igazán. Vagyis most kinek fogjuk elmondani? Mert, hogy a családom nem fogja megtudni az biztos. Mármint Renée meg Charlie nem. Egy barátnak se lehet majd elmondani. Akkor miért? Nem értettem, hogy miért ragaszkodik hozzá. De azt is értettem, hogy Edward tényleg régimódi. De a lehető legjobb értelemben. És ő csak azt akarja, hogy hozzá tartozzak. Csak hozzá és senki máshoz. Bár már senki nem tudna tőle elszakítani... Reményeim szerint nem is akar.
Az ő kedvéért maradtam és hagytam, hogy kezébe vegye a kezem.
- Isabella Marie Swan – kezdte szertartásosan és mosolyogva rám nézett -, megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel?
Én csak álltam, és egy pillanatig nem tudtam mit mondani. Nem olyan volt, mint a nagy filmekben, ahol a barátnő csak erre a kérdésre vár. Talán, mert én tényleg nem erre vártam. De meglepett, hogy milyen örömet okoz ez a kérdés. Talán mégis élnek bennem – valahol mélyen eltemetve, ami nagyon mélyen van - menyasszony gének.
- Igen – mondtam végül és mosolygásra késztetett az ő mosolya.
Nem sírtam el magam, és nem ugrottam a nyakába. De tényleg örültem neki. Mert őt boldoggá teszi.
Edward felállt és megölelt. Én meg odabújtam hozzá és a fejem a vállgödrébe fúrtam. Élvezettel szívtam magamba az illatát.
A vőlegényem illatát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése