100 év a boldogságig : 1. fejezet Letarolt Éden

Elment.

Tényleg elment.

És engem itt hagyott. Elment és nem fog visszajönni, mert azt mondta, hogy olyan lesz, mintha nem is ismertem volna. De én tudom, hogy ez lehetetlen. Hogy éljek az életem nélkül? Hogy létezzem nélküle? Nem tudom. Minden egyes gondolatomban ott lesz. Mindenről ő fog eszembe jutni. Soha nem lesz egy nyugodt percem sem. És úgy fog fájni, mint még soha semmi. Mindennél jobban…

Nem sírtam. Nem futottam utána. Nem fogtam fel teljesen, hogy tényleg elment. Bár tudtam még nem akartam elhinni. Nem akarom elhinni. Hisz olyan sokszor mondta, hogy szeret. Akkor hogy lehet az, hogy most nem kellek neki? Ez lehetetlen. Ez nem lehet igaz. Nem értem.
Némán meredtem a sötét fákra, és csak néztem magam elé. Megpróbáltam nem gondolkodni, de nem sikerült. Egyre csak eszembe jutott ő. De most nem vidám képek jöttek elő, hanem az előbbi beszélgetésünk… És az, ahogy elmegy. Mert elment. Fájt a mellkasom. Nagyon fájt. Tudtam, hogy magával viszi. Elvitte és nem is fogja visszaadni, mert az övé mindörökké. És én a szívem nélkül fogok tovább létezni. Fogok, mert kell.
Lerogytam a nedves talajra. Hallottam, hogy valaki kapkodva veszi a levegőt és zokog. Nem tudtam ki az. Körül akartam nézni, de minden homályos volt.
Én zokogok. Zihálásom szabálytalan volt, és alig kaptam levegőt. Tudtam, hogy, amit elmém még nem akarta felfogni, azt a testem már megértette. Tudtam, hogy soha nem jön vissza. A testem meggyászolja őt. De vajon meddig fog tartani? Egy, esetleg két évig? Nem.
Örökké. Mert nekem csak ő kell. Senki más. Nélküle én nem Bella vagyok. Nélküle csak egy lány.
Letöröltem az arcom a kézfejemmel. Csupa nedvesség volt.

Már felfogtam, hogy úgy sírok, mint, aki soha nem tudná abbahagyni. A könnyeim csak úgy ömlöttek, és nem akartak megállni. Szúrt az oldalam, mert nem kaptam elég levegőt, de jobban fájt a mellkasom. Tényleg kiszakították a szívem. Tényleg elvitte magával.
Nem tudom meddig feküdtem ott. Csak feküdtem és megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Mint egy soha ki nem apadó folyó.
- Eddd… Edward – suttogtam a levegőbe, hátha ezzel mégis visszajön. De csak még jobban fáj a mellkasom, és még jobban zokogni kezdtem.
- EDWARD!!! – ordítottam a semmibe, bár én is tudtam, hogy fölösleges. Nem jön vissza soha többet. - GYERE VISSZA!
Azt mondtad a kórházban, hogy soha nem hagysz el. És most mégis megtetted. Hazudtál nekem. Bár sok mindenki hazudott már nekem, ez mégis jobban fáj, mint bármi más. Mert benne jobban bíztam, mint bárkiben. Neki adtam az életem, neki adtam a lelkem. Vagyis csak akartam. De neki nem kell. Nem akar velem lenni. Nem akar látni. Nem kellek neki.
- Bella. – Egy férfi hangja szólalt meg valahol. Felismertem ki az. Charlie.
- Bella. Hol vagy? – Hallottam, hogy egyre közelebb ér. Nem akartam, hogy így lásson. Senki ne lássa, hogy össze vagyok törve. Még ő se. Próbáltam elfojtani könnyeimet, de nem jártam túl sok sikerrel. Ugyanúgy ömlöttek, mint pár perccel ezelőtt.
- Bella. – Charlie hangja tele volt aggódással. Már felettem állt, és döbbenten nézett engem. Nem tudja, hogy mi bajom van. Azonnal a karjába vett és a ház felé tartott.
Én nem akartam látni a házat. Ő járt ott is… Mindenről ő fog az eszembe jutni. A kanapéról, az ágyról még a könyveimről is őrá fogok gondolni. Nem akartam látni. Még nem vagyok erre felkészülve. Szorosan összecsuktam a szemeim, de a könnyeim még mindig ömlöttek. Éreztem, hogy Charlie lerak egy ágyra.
- Bells! Szólalj meg kérlek. – Apa hangja, ha lehet még jobban aggódó volt. El tudtam képzelni milyen lehet egy roncsot látni a lánya helyett. Egy roncsot, aki nem tud megszólalni, annyira rázza a zokogás. – Bella, mi történt?
És bár semmi kedvem nem volt válaszolni szinte önmaguktól kicsúsztak a számból a szavak. A zokogás többször is megtörte a mondanivalóm, de Charlie megértette.
- Elment. Elment és engem itt hagyott. Elment és soha többé nem jön vissza. Elment, mert nem akar többet látni. Elment, mert nem akar engem. Elment…
Nem kérdezte meg ki ment el. Tudta. Talán már előbb, mint én. Hisz a kórház szomszédos az őrssel. Biztos látta búcsúzni Carlisle-t.
A könnyeim egyre kevésbé folytak. Talán már elfogytak. Lehet, hogy soha többet nem sírok, annyit zokogtam most. Egyszerűen elfogytak a könnyeim. Kinyitottam a szemem. Charlie a konyhában volt, és meg a nappaliban feküdtem. Apa egy pohár vizet hozott nekem.
Nem mondtam, hogy nem vagyok szomjas, nem mondtam, hogy köszönöm. Egyszerűen megittam, és felálltam.
- Jó éjt, apa – mondtam és a hangom számomra is idegen volt. Rekedt, mélyebb és durvább.

Némán mentem fel a lépcsőn. Charlie nem jött utánam. Kikészítik a könnyek. Jobb, hogy nem jött. Megálltam a szobám előtt. Nem akartam bemenni. Mindenhol ő volt. Ült a székben. Feküdt az ágyamon. Ült a számítógép előtt. Csukott szemmel mentem be a szobámba. Az ágyam előtt lerúgtam a cipőm és ruhával együtt lefeküdtem.
Tudtam, hogy még sokáig fogom gyászolni. Mindörökké. Nem akartam rá gondolni, de másra nem tudtam. Elaludni sem tudtam, pedig mindennél jobban vágytam egy álomtalan álomra. Hogy az öntudatlansága süllyedve elfelejtsem ezt az egészet. Vagy, hogy felébredjek, és kiderüljön, hogy az egész csak álom volt. Egy rémálom. Végül feladtam a küzdelmet a szemhéjammal.
Felültem és kinyitottam a szemem. Velem szemben volt a számítógép. Megrohamoztak az emlékek. Szinte láttam magam előtt a pár nappal ezelőtti jelenetet. Mint egy vízió úgy kelt életre. Hirtelen két Bella volt a szobában.

Edward a gép előtt ült, egy Bella az ágy végében, én meg a fejtámlánál. De az ágy végén ülő Bella vidám volt. Sokkal vidámabb. Mosolygott a szeme és a szája is. Ahogy a vízió-Bella Edwardra nézett olyan volt, mintha kisütött volna a Nap.
- Hogy lehet ilyen lassú egy gép? – kérdezte Edward, és morogva próbálta leküzdeni a rengeteg hirdetést a monitoron. - Veszek neked egy másikat.
- Sajnos, ha szuper minőségre vágysz, akkor máshol kell keresned – mondta vízió-Bella, és felállt az ágyról. – Úgy hallottam Angela most vett újat. Talán vele jobban kijönnél. – Vízió-Bella megindult Edward felé, Edward meg megfordult.
- Buta Bella – mondta Edward és ő is felállt.
Így állt egymással szemben a fiú és a lány. Edward gyönyörűen és tökéletesen. Bella meg átlagosan. Edward megfogta Bella derekát és mosolyogva a szemébe nézett.
Tudtam, hogy mi következik, de nem tudtam abbahagyni a csodálatos vízió bámulását.
Emlék-Bella átfogta Edward nyakát és mosolyogva rá nézett. Mind a ketten boldogok voltak. El se tudtam képzelni, hogy sugározhat két emberről ennyire a boldogság. Minden egyes mozdulatban csak szeretet volt.
A lány és a fiú arca egyre közelebb ért egymáshoz, majd összeért az ajkuk.

Szinte én is éreztem a csókot a számon. Odakaptam, és megint felfedeztem, hogy nedves az arcom. Nem tudom mióta könnyeztem. Ez már nem zokogás volt. Csak folytak a könnyeim, mintha a víztől megint erőre kaptak volna.
Edwardra gondoltam. Még a vízió se tudta teljesen visszaadni szépségét és hangja csodálatosságát. Nem olyan volt, de mégis ő volt. Furcsa volt megint látni az egész jelenetet. Annyira egyszerűnek tűnt minden. Olyan szépnek.
És ez a szépség talán soha nem jön vissza. Sőt. Valószínű, hogy soha nem jön vissza. Nem tudom miért, de az ajkam mosolyra húzódott. Egy beletörődő mosolyra.

Tudtam, hogy igazam van. Soha nem jön vissza, és én ezekből az emlékekből fogok élni. Ezekkel talán nem halok meg. Éreztem, hogy fáj a mellkasom. A kezeimet magam köré fontam és próbáltam nem Edwardra gondolni. Az előző emléket kényelmes volt nézni. Újra éreztem azt, amit akkor. És ez örömmel töltött el. Éreztem az akkori boldogságom. És ezek a boldogságmorzsák fognak életben tartani. Biztos voltam benne, hogy soha nem fogom elfelejteni. Semmit nem fogok elfelejteni. A legapróbb kis butaságot is fel fogom idézni.

Nem értettem, hogy miért fáj, ha rá gondolok, és miért nem, ha lejátszom újra az eseményeket. Idővel biztos minden megoldódik. Ő is azt mondta, hogy majd elfelejtek mindent. De nem akarom. Teszek róla, hogy semmit nem felejtsek el. Minden nap minden órájában ezekkel a víziókkal fogok élni.

Talán így túlélem…