Elveszített szerelem - 11. fejezet Alku

Csönd van.

Némaságban fekszünk egymás mellett mozdulatlanul és szótlanul, mert még arra sincs erőnk, hogy a fejünket elfordítsuk vagy, hogy egy szót kiejtsünk a szánkon.
A padló még az én hideg bőrömhöz képest is jeges. Nyirkos, és kemény. De nincs erőm felállni. Nincs erőm megmozdítani az ajkamat, akkor, hogy lenne erőm az egész testemet mozgásra bírni?

- Hogy vagy? – kérdezte Jasper, és megpróbálta megérinteni az arcom, de félúton leejtette a kezét és inkább felhagyott a próbálkozással. Megértem, mert már nekem is nehezemre esik a mozgás. Egyre gyengébb vagyok, pedig még csak egy hónapja vagyunk itt.
- Nem annyira rosszul. Te?
- Egész tűrhető – mondta Jasper, és láttam, hogy megbillenti a fejét.
Ez alatt az idő alatt hozzászoktunk a sötétséghez, és már tisztán láttunk. Legalábbis tisztábban, mint az elején.
- Tudod, hogy mi a bajom az élettel? – kérdeztem komolyan.
- Az, hogy túl rövid – vágta rá Jasper, és elmosolyodott. Hát ez nekünk nem probléma…
- Nem. Az, hogy ha bármikor megszeretek valamit, akkor elragadja mellőlem a sors. Mindegy, hogy szerelemmel vagy szeretettel szeretem. Biztos, hogy nem lesz ott, mert az élet kegyetlen – mondtam, és éreztem, hogy rám tör a szomorúság.
- Láttam régen egy sorozatot, amiben volt egy nagyon jó idézet: „Ha a sors egyszer összehozott minket, akkor össze is tart.” – Jasper bizakodó volt, és éreztem, hogy lelket próbál belém önteni… Szerintem most túlságosan magam alatt vagyok, hogy bármivel is meggyőzzön.
- De én azt akarom, hogy akit szeretek az mindig ott legyen! Mint egy kép a falon, ami ott lóg, és állandó. Vagy mint egy könyv, amit bármikor elővehetek, és nem veszi el senki. – Egyre szenvedélyesebben beszéltem, és még jobban elragadott a hév.
- De bízni kell, hogy ezek az emberek csak pillanatnyilag vannak távol, és nem örökké mentek el.
- És mi van, ha én jobban megszeretem ezeket az embereket, mint ők engem?
- Ha te a szívedbe zártad őket, akkor ők is téged! Az élet egy viharos hajóutazás. Egyszer rád ragyog a nap, máskor a sziklákhoz csapódsz. De lehet akár egy hullámvasút is.
- Tudod, hogy mi a baj a hullámvasúttal? – kérdeztem komolyan. - Az, hogy a csúcson vagy élvezed, de ez
egy nagyon rövid és gyorsan elmúló állapot. Ezzel szemben nagyon gyorsan haladsz lefelé. És az újbóli felfelé vezető út túlságosan lassú. Ha megint a csúcson vagy, akkor nem tudod élvezni a kilátást, mert még észbe se kapsz, és már megint lefelé haladsz. És amikor már épp megszoknád ezt a fel-le zuhanást, vége a menetnek.
- Akkor miközben haladsz felfelé vagy lefelé nézz magad mellé, és nézz a hátad mögé! És lásd meg, hogy kik is vannak veled a hullámvasút közben. Lásd az arcukban a boldogságot, és lásd a jövőd is az arcukban, Bella! – Jasper is már eltért a viccelődő meggyőzéstől, és komoly érveket próbált felhozni. Ez a beszélgetés már rég nem csevegés volt.
Erre nem tudtam mit mondani. Ez tényleg eléggé érthető dolog. Figyelj az emberekre, és velük együtt légy boldog, ne csak magaddal törődj!

Persze mennyire jobb volt még az elején, amikor Jasperrel beszélgettük! Ha nem is teljesen, de elvonta a figyelmem azoktól az érzelmekről, amiket nem akartam érezni, de mégis ott voltak, és nem hagytak békén. A szomjúság, a vágy, hogy lássam a családot, és Edwardot! Hogy csak egy pillanatra a karjai között legyek! Hogy csak a nevemet mondja ki, és én boldog legyek egy jó ideig.
Ha jól emlékszem már lassan hat év meg sem szólaltunk, de ez nem kínos csönd volt, mert tudjuk, hogy mit is érez a másik. Ugyanazt.
Egyszerűen ugyanazt.

- Szerinted mi a boldogság Jasper? – kérdeztem, rekedt hanggal. Hiába beszélgetünk sokat, a szárazság lassan teljesen eltorzítja. Bár a beszélgetések az elmúlt hetekben csökkentek. Hat hónap után ez nem is csoda…
- A boldogság az, ami határtalanul nagy örömmel tölt el. – Jasper hangja is rekedt volt, és neki is egyre mélyebb lett. A selymességét lassan, de biztosan elveszíti, és olyan érdes lesz, mint egy boszorkánynak. - Ami személyre szabott, és csak a tiéd.
- Szerinted mindenkinek az életében van egy boldogság nevű csomag, amit meg kell találni? Vagy olyan, mint egy finom süti a cukrászdában? Ha túl későn érkezel már elfogy, és neked nem jut…
- A boldogságot nem mérőkanállal mérik, és nem osztogatják fejenként. Nem egy totemoszlop, ami messziről integet, hogy vegyél már légyszíves észre, mert itt vagyok. A boldogság lepkeszárny finom, és képlékeny, ezért nyitottnak kell rá lenni! És épp ezért mindenkinek más a boldogság. Míg Carlisle-nak az, hogy embereket gyógyít, Emmettnek az, hogy szétszedheti és összerakhatja a kocsiját vagy százszor. Ez olyan, hogy Emmett a medvét szereti, Edward az oroszlánt. Mindenki mást szeret, ezért más teszi boldoggá.
Jaspert Alice teszi boldoggá, engem meg Edward. Értem én.

Nem mintha számoltam volna, de azt hiszem, hogy lassan letelt a hét év. Akkor még Aro annyit mondott. Vagyis értünk kéne jönniük. Közben… hát gondolkodtam. Volt is elég időm, még ha ez ironikus is.
Aro nem fog elengedni, mert kell neki a képességünk. Bármennyit könyöröghetünk, bármennyit kérlelhetjük. Soha nem enged el mind a kettőnket… De nekem megvan Jasper képessége. Akkor eléggé logikus lenne, hogy Jaspert elengedje, és csak én maradjak itt a Volturiban. Akkor legalább ő szabad lenne… Ha már én nem lehetek az.
Sokban segítettek a jövőképek is. Hogy elküldtem Jaspert… És ez most valóságosabbnak tűnik, mint eddig bármikor. Ezeknek a gondolatok fényében, szinte láttam, hogy elküldöm Jaspert. De nem azokkal a szavakkal akarok tőle megválni… De legalább ő szabad lenne…
Nem tudom, hogy mit fog hozzá szólni Jasper, de még egyelőre nem is akarom tudni. Bár lassan el kéne neki mondani. Már egy jó pár hónappal ezelőtt rájöttem erre, csak még nem mondtam el neki. Talán az is benne volt, hogy alig bírtam kinyitni a számat.
De azt hiszem, nem halogathatom tovább…
- Jasper – szólaltam meg, de ez nem így hangzott. Sokkal inkább „jhasss-pehr”.
Nem válaszolt, csak nyöszörgött. Talán ez azt jelenti, hogy mondjam, amit akarok. Nyilván neki is nehéz megszólalni.
- Azt hiszem van egy megoldás… - elakadt a hangom, de nem is csodálkoztam. Megint erőt vettem magamon, és folytattam, amit elkezdtem. - Én… itt maradok, te meg menj haza – mondtam, és próbáltam olyan határozott lenni, amennyire csak lehetett.
- Nem – mondta Jasper gondolkodás nélkül és határozottan. Tudtam, hogy nehéz dolgom lesz. Egy egész sor érvet tudnék felsorakoztatni, ha meg bírnék szólalni.
- Nekem megvan a képességed. Te szólsz a többieknek… - Most egyszerűen elfúlt a hangom. Hirtelen magas lett, és eltűnt, mintha nem is lenne. Hiába tátogtam, nem jött ki a hang.
Megint erőt gyűjtöttem, amennyit csak lehetett, és folytattam.
- Megmondod, hogy itt vagyok, és értem jöttök.
Jasper nem felelt. Talán ő is elgondolkodik rajta. Végül is ez az egyetlen járható út, hogy valaha szabadok legyünk, és megint lássuk a többieket.
- Nem – mondta megint határozottam. Honnan szerez annyi energiát, hogy ennyire fellebbezhetetlen legyen a hangja? Mert tényleg olyan volt. Mintha nem lenne más választás, csak ez. – Nem tudod milyen embervéren élni…
- Biztos jobb lesz, mint ez...
És vége volt a beszélgetésnek. Nem tudom, hogy meggyőztem-e, vagy még mindig hangoztatni kéne, hogy ez így lesz a legjobb. De nem bírtam többet beszélni.

Továbbra is némán feküdtünk. És végre megtörtént az, amire hét éve vártunk!
Cipő kopogását hallottuk odakintről. Éreztem, hogy Jasper megérinti a kezem, néma utalásként, hogy ő is hallja. Izgatott lettem. Attól, hogy végre idejött valaki. Hogy Arónak is előadhassam a nézetemet. Attól, hogy mit fog mondani, és attól is, hogy lehet, hogy vége az örökös rabságnak… Bár az is lehet, hogy csak most kezdődik.
Egyre közelebb ért a személy az ajtóhoz. Én már most elővigyázatosságból becsuktam a szemem. Hét éve nem láttam fényt!
És mennyire jól tettem. Még csukott szemhéjamon keresztül is égetett a világosság, ami hirtelen beömlött a nyitott ajtón. Nem ültünk fel, mert nem volt erőnk.
Azt hittem megint bezáródik az ajtó, és Aróval megint bájcsevegést folytatunk. De nem. Két erős kar fogott meg, és egy tenyér ért a felkaromhoz. A tenyér puha volt, és kicsi. Biztos, hogy női kéz.
Meg akartam nézni, hogy Jaspert is hozzák-e, de nem voltam rá képes. Csak feküdtem egy idegen karjaiban, és hálát adtam, hogy innen legalább kivisznek. Már nem a börtönben vagyunk!
Évek óta először éreztem valami örömfélét. Már nem kell sötétben tapogatózni, és mást is látunk, mint a cella falát! El is mosolyodtam volna… Ha ment volna.

Tíz perc múlva egy kemény székre lenyomtak, és hallottam, hogy csukódik az ajtó. A női kezet még mindig éreztem a vállamon. Mintha nem lenne képes elszakadni tőlem!
Kinyitottam a szemem, és egy kivilágított csarnokot láttam. De ahelyett, hogy örültem volna, megint komor lettem… Ez a csarnok túlságosan hasonlít a látomásaimban szereplő teremhez.
Magamban búcsúztam már Jaspertől. Reméltem, hogy amiket nem sokára mondok neki nem veszi teljesen komolyan. Hálát adtam, hogy volt nekem, és mindent megköszöntem. Bárcsak ezt személyesen is elmondhatnám neki, és nem úgy válnánk el, ahogy el fogunk!
Egy poharat emeltek a számhoz, és én mohón ittam ki az utolsó cseppig a vörös folyadékot.

A torkom nem volt száraz. Mintha ezer éve nem vettem volna rendesen levegőt! Mázsás súly tűnt el a mellkasomról, és olyan volt, mintha újra megszületett volna minden egyes porcikám. A ujjaimat is könnyebb volt megmozdítani!
- Így azért rögtön kellemesebb, nem de bár? – kérdezte egy szadista hang a terem másik végéből.
Felkaptam a fejem, és Aróval néztem farkasszemet. Az egyetlen személlyel, akit teljes szívemből gyűlölök, és megvetek. Elfordítottam a fejem, és Jaspert láttam magam mellett, ugyanúgy egy székre lenyomva, a vállán egy ismeretlen nő kezével. Ő a poharat nézte, ami most már mellettem hevert egy asztalon… A tekintete sóvárgó volt.
Ezer szitkot akartam Aróhoz vágni, és úgy bántani, ahogy még senkit nem bántottam!
De higgadtságra és türelemre is szert tettem hét év alatt. Most én akarok tőle kérni valamit, így jobb, ha nem dühítem fel. De nem bírtam rá úgy nézni, ahogy akartam. Kérlelőn, és viszonylag kedvesen. Csak dühöt éreztem és gyűlöletet iránta, így a tekintetem is biztos olyan.
Lehajtottam a fejem, és próbáltam minden meggyőző érvemet egy mondatba belesűríteni.
Éreztem, hogy egy kéz érinti meg a kézfejem. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga!
Aro állt előttem, és végtelen nyugalommal érintette a kezem. Gyűlölöm!
Még öt percen át fogott. Az arca hol meglepődött volt, hol dühös, néhol gúnyos mosolyra húzta a száját. A végére viszont kicsit meglepődött.
- Önfeláldozni támadt kedvünk, kedves Bella? – kérdezte és a hangja megint cinikus volt. De volt valami a szemébe, ami erősen hasonlított a győzelmi mámorra.
És én megértettem, hogy miért szorongatta a kezem annyi ideig. Pedig annyira egyértelmű volt, nem értem, miért nem fogtam fel rögtön!

Nem akartam, hogy Jasper minden egyes szót halljon. Így is nehezebb lesz tőle elválni, mint szeretném. Felemeltem a kezem, és hagytam, hogy a gondolatok átadják a mondanivalómat.
Mindent így mondtam el, amit szóban akartam. Hogy minek neki Jasper, amikor nekem megvan a képessége? Hogy mi értelme lenne őt is itt tartani, csak egy fölösleges személy lenne… Bár ez ellen a szívem mennyire tiltakozott!
Nem tudom, hogy sikerült-e meggyőznöm Arót, de nagyon reméltem. Reménykedtem abban, hogy csak pár hónapig tart már a rémálom! Hogy legalább Jasper haza tud menni.
Aro körbe-körbe járkált a teremben, én meg Jaspert néztem. Próbáltam mindent érzelmekkel elmondani, amit szavakkal nem tudtam. Hogy szeretem és, hogy hálás vagyok neki. A reménykedést, hogy még látom őt, és minden bizonyosságomat, hogy ez az egyetlen járható út. Biztos voltam benne, hogy a veszekedés, ami a látomásaimban volt nem sokára bekövetkezik. És annyira reméltem, hogy Jasper nem hiszi el minden szavát, és megérti, hogy miért csinálom ezt!
Végül Aro megállt. Intett az egyik őrnek, aki erre fogta Jaspert és kivitte a teremből. Intett a nőnek is, és kettesben maradtam a rémálmommal…

De nem szólalt meg. Továbbra is feszülten gondolkodott. Nem hallottam tisztán a gondolatait. Túlságosan régen használtam ezt a képességet, és úgy elkopott, hogy alig hallottam valamit.
Csak mondatrészek voltak. Hogy „akkor” meg, hogy „talán így” és, hogy „ez így jó.” Semmi lényeges, és fontos nem volt benne.
- Azt hiszem érdemes szóban is tisztázni azokat a dolgokat, amiket olyan szépen elmondtál nekem gondolatban! – És már megint cinikus volt a hangja! Semmilyen más hangnemet nem ismer, csak a cinikust, és a szadistát?
- Jaspert elengeded, én meg itt maradok. Ezen nem kell többet cifrázni – mondtam keményen, és fölálltam a székből. A lábam még gyenge volt, de sikerült megtartanom magam.
- Mi hasznom van nekem abból, ha Jasper elmegy?
- Mi hasznod van, ha itt marad? Nekem megvan az ereje, és használni is tudom! – Valamikor Charlie azt mondta, a legjobb védekezés a támadás. Akkor most támadok, ahogy csak tudok!
- Csak egy fölösleges plusz! Nem szeretnél egy szenvedő arccal többet látni a családodban. Elég leszek én! – Ez legalább igaz volt. Mert, hogy itt mindig szenvedni fogok, az biztos! És, hogy soha nem leszek boldog, az még biztosabb.
Elindultam felé. Talán ha tudnám a hangulatát befolyásolni, könnyebben belemenne ebbe az egészbe! Megértést közvetítettem felé, bár nem tudom mennyi sikerrel.
Aro megint elhallgatott, és a gondolataiba merült. Mivel most a hangulatának a befolyásolásával voltam elfoglalva megint nem hallottam semmit.
Végül felemelte a fejét, és szadista mosolyával rám nézett.
- Rendben! – Rögtön elfordult és kiment a csarnokból. Én meg összeroskadtam a saját súlyomtól.

Térdre vágódtam, majd engedtem a kísértésnek, és teljesen elterültem a padlón. Hát ennyi volt…
Viszlát család! Viszlát szabad élet!
Mert itt rab leszek örökké hiába nem börtönbe vagyok zárva. Egy aranykalitka, amiből soha nem tudok kijutni, pedig annyira szeretnék!
Reménykedtem, hogy Jaspert még visszahozzák, és el tudok tőle rendesen köszönni. De húsz perc múlva, még mindig a padlón fekve megértettem, hogy Aro már akkor beleegyezett ebbe az egészbe, amikor először hallotta. Csak úgy tett, mintha nem értene egyet. De ennek mi értelme lenne? Miért tetette, hogy nem érdekli az ajánlat, és nem is foglalkozik vele?
Nem találtam rá megfejtést, és nem értettem. Gondolataimból kiszakított egy ajtó kicsapódása. Rengetegen jöttek be rajta. Volt ott egy alacsony, barna nő, aki rögtön a vállamra tette a kezét. Nekem meg eszembe jutott egy réges-régi emlék egy Rita nevű vámpírról…
Ő lenne az? És azért csinálják ezt, hogy ne tudjam átvenni a tagok erejét?
Aro…
Voltak ismerős arcok is. Caius, Marcus, Félix és Gianna is ott volt. A régi titkárnő… kreol bőrével és zöld szemével. Furcsa volt, hogy Gianna mosolygott. Talán reménykedett valamiben… De volt ott egy teljesen ismeretlen nő is. Olyan volt, mintha gumiszalaggal húzták volna, mert a kezei, lábai és az arca nyúlt volt, és hosszú. A haja fekete fonatba volt fogva és a szemeiben mélységes szomorúság volt. Rajta is köpeny volt, amit időnként undorodva eltartott magától… Nem nagyon szerethette…
De minek jött ide ez a társaság? Sajnos kérdésemre nem kaphattam választ, mert Félix megfogott, és kivezetett a csarnokból.

Mégse úgy lett, ahogy láttam. Nem veszekedtem Jasperrel. Nem sértettem vérig, és még csak győzködni se kellett. De… Akkor ő már nincs is itt? Az volt életünk utolsó beszélgetése?
Jasper már az is lehet, hogy kint van Volterrából és soha többet nem látom se őt, se a családot.

Se… Edwardot.