3. fejezet: Ha nincs más lehetőség…
Nem akarom.
Komolyan mondom, hogy nem akarom ezt tenni veled, de muszáj, ha azt szeretném, hogy valaha felébredjél. Muszáj, ha újra látni szeretném a szemed. Nem akarom ellopni a lelked. Az a tiéd, és nincs annál szebb a világon. De mégis meg fogom tenni. Meg fogom tenni, és ezért egyedül én vagyok a hibás. Én, aki hagyta, hogy nélkülem menj el. Én, aki nem tudott egyszerűen elmenni, és többet nem gondolni rád. Annyira fáj, hogy meg kell tennem, de semmi más nincs, amivel meg lehetne téged menteni.
Carlisle szerint jobb lenne, ha nem itt a kórházban történne meg. Ez azzal jár együtt, hogy meg kell halnod a családod és barátaid számára. Te hogy döntenél? Annyiszor mondtad, hogy akarod, de nem ilyen körülmények között. Mondtad már azt is, hogy most akarod. Most is szeretnéd Bella? Ha felébredsz nem leszel dühös? Szeretni fogsz még egyáltalán, hogy ilyen dologra voltam képes?
Elloptam az életed. Elloptam a lelkedet. Elvettem tőled mindent.
Olyan jó lenne, ha válaszolnál. Annyira szeretném. De ha csak az az egy esély van, hogy va-laha az életben még válaszolj nekem, akkor megteszem. Én fogom megtenni, nem Carlisle. Te is azt szeretted volna, ha én teszem meg. Akkor én fogom. Ezt tiszteletben tartom. És az egész családom tiszteletben tartja.
Carlisle elhitette mindenkivel, hogy megállt a szíved. Nem tudom, hogy hogy csinálta, de nem is érdekel. Csak az a fontos, hogy te megint biztonságban legyél. Már amennyire bizton-ságba lehet helyezni egy kómában fekvő lányt. A halottas házba vittek téged. Annyira ironi-kus. Ide hoztak engem is, Emse-t is. És most te is itt vagy.
De Esme-t is, és engem is megmentettek. Most rajtam a sor,hogy megmentselek. Hogy tegyek érted valamit. Egyetlenegy valamit.
Most csak erre van szükséged. És én ezt fogom megadni neked.
Próbáltalak minél nagyobb védelemmel megfogni, hogy ne essen semmi bajod, és futottam veled a házunkhoz. Alice már mindent elrendezett. Már várnak ránk. Rögtön utána elköltö-zünk innen Bella. Csak ezen legyünk túl. Csak maradj életben.
Óvatosan fektettelek le a betegágyra. Az egész családom ott volt és csöndben néztek le rád. Minden annyira csöndes volt. Túl néma. Még levegőt se vett senki. Talán megrémültek. Talán féltettek. Most egyáltalán nem érdekelt, hogy ki mit gondol. Alice gondolata mégis átszakítot-ta a ködöd, ami most az elmémet borította.
Át kell változtatnod Edward. Siess!
Alice kétségbeesett hangja engem is megrémített. Mi van, ha nem sikerül? Mi van, ha rosszul csinálom? Látott valamit, ami ennyire szörnyű?
Ránéztem és bólintottam. Mindenki kiment. Csak én maradtam veled meg a hatalmas kétség-beesésem, félelmem, aggódásom, szerelmem.
Nem szabad várakoznom. Minden egyes pillanattal közelebb kerülsz a halálhoz. Még egyszer, utoljára megcsókoltalak. Ha tudom, hogy ott a garázsban az az utolsó csókunk soha nem en-gedlek el. Soha nem engedem, hogy elmenj mellőlem. Hideg volt az ajkad, de mégis édes. Olyan finom és tökéletes, mint te.
Hófehér nyakadhoz hajoltam és beléd mélyesztettem fogaimat.
Két napja fekszel teljesen mozdulatlanul, teljesen némán. Mindenki próbált vigasztalni, de senkinek nem sikerült. Senki nem győzött meg, hogy minden rendben lesz. El se mozdultam mellőled. Félek, hogy valami nem lesz jó. Még most is félek, hogy valami baj lesz, hogy va-lamit nem jól csináltam.
- Edward! Minden rendben lesz. Láttam!
Alice halk hangja kiszakított a gondolataimból. Látomására gondolt és engedte, hogy én is megnézzem. Fel fogsz ébredni. Magadhoz térsz. Kinyitod a szemed.
Élni fogsz!
- Köszönöm Alice! – Hálásan ránéztem és ő ismét kiment.
Az egész város azt hiszi, hogy halott vagy. Holnap lesz a temetésed. Csak a Cullen család tudja, hogy egy üres koporsót eresztenek a földbe. Csak mi tudjuk, hogy nincs semmi komoly bajod. Azon kívül, hogy nem ember leszel. Hogy vámpírrá válsz.
Charlie teljesen magába zuhant. Renée se tudja megvigasztalni. Se senki más. Annyira sajná-lom, hogy elveszem tőled a szüleidet, a barátaidat. Az életed.
Tényleg sajnálom.
Megfogtam a kezed. Hideg volt. Majdnem olyan hideg, mint az enyém. Csak néztem az arco-dat. Kábé tíz óra múlva az egész tested rázkódni kezdett. Mellkasod felemelkedett, mintha fuldokolnál, majd visszaestél. Újból rázkódni kezdtél két percen keresztül.
Egyre lassult a tested rángása. Lábaid és kezeid még megrándultak majd mozdulatlanná der-medtél.
Bizakodni kezdtem. Több hete ez az első nap, amikor mást is érzek, mint reménytelenséget. Néztem az arcod és te kinyitottad a szemedet. Több hete most először nyitod ki a szemed ön-szántadból. Határtalan öröm áradt szét bennem. Öröm, megkönnyebbülés és véget nem érő szerelem.
Vörös íriszedbe néztem, te meg az én szemembe. Hallottam, hogy az egész család az ajtóban van, és mindenki mosolyogva néz téged. Hallottam a gondolatokat. Ők is megkönnyebbültek, ők is örültek.
- Bella?
Szólalj meg Bella kérlek. Mondj valamit. Tudom, hogy minden új neked, de kérlek, szólalj meg.
Te csak néztél rám, úgy mintha soha nem láttál volna. Mintha idegen lennék neked. Az arcod meglepődött lett. Hirtelen felültél és a családom is szemügyre vetted. Mindenkin végigjártat-tad a tekinteted és az arcod egyre kétségbeesettebb lett. Mintha mindenki idegen lenne neked.
- Te meg ki vagy? – kérdezted és rám néztél. A megkönnyebbülés olyan gyorsan tűnt el, ahogy jött. Nem tudod, ki vagyok. Nem ismered fel a családom, aki már a tiéd is. Nem emlék-szel rám.
Elvesztetted az emlékezeted.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése