Elveszített szerelem - 14. fejezet Búgócsiga

Nem mondom, hogy könnyű volt.

Eddig nem hazudtam, nem most fogom elkezdeni. Egyáltalán nem volt könnyű tudomásul venni, vagy egyáltalán csak elhinni, a család azt hiszi, hogy halott vagyok. De nem is tagadtam Zafrina állításának a valóságát. Csak egyszerűen fel sem fogtam. Úgy igazából fel se akartam fogni, hogy ez lehetséges. Ez olyan… abszurd.
Az ágyamon feküdtem kezemet szétvetve, és egyáltalán nem érdekelt semmi. De így már minden világos volt. Aro persze, hogy beleegyezett az alkuba, mert végig ezt akarta. Csak azon gondolkodott, hogy is kéne megoldani, hogy a család ne is keressen engem. Be kell vallanom, zseniális terv. Ha nem én lennék az alanya, talán még tapsolnék is, meg gratulálnék. De tulajdonképpen az egész tervnek az volt a lényege, hogy örökké idekössön, és soha ne menjek el. Gratulálok, Aro! Neked jól megy a játék!
Zafrina persze már rég kiment. Nem tudta fenntartani a víziót, így muszáj volt távoznia. Sajnáltam, mert szívesen beszélgettem volna. Többet szerettem volna tudni az egészről. Hogy hogyan csinálták az egészet. Hogy Zafrina mit is keres itt tulajdonképpen? Miért nincs a testvéreivel, és miért volturis? De mennie kellett.
Utálatos dolog az idő. Mindent megszab, és mindig ott van. Nem lehet megváltoztatni, leállítani, felgyorsítani vagy megfordítani. Csak megy folyamatosan, és egy percig se pihen. Hányszor akartam felgyorsítani az időt, és hányszor kívántam, hogy álljon meg? Most gyorsítani akartam, de, hogy miért én se tudom. Talán, hogy túl legyek az egészen, hogy felfogjam az egészet, és ne legyek sokk alatt.
Úgy igazából most bármelyik variáció jó lenne, csak ne telne ennyire lassan! Mintha egy perc egy óra lenne.
Éreztem valamit, ami erősen hasonlított a sóvárgásra. Akartam az elveszített életemet, amit otthagytam valahol Finnországban a családdal együtt. A nyugalmat akartam, amit bár itt is megkaptam, nem volt ugyanaz.
Itt a nyugalom inkább valami baljós dolognak tűnt, mint ott. Ott tényleg olyan volt, amilyennek lennie kellett… nyugtató volt. De ez inkább csak még jobban idegesített.

Lépteket hallottam, de ezek egyáltalán nem óvatosak vagy halkak voltak. Határozott léptekkel jött felém két alak. Azért érdekelne, ha Aro ilyen hamar hivat, akkor miért küldött fel? Ha továbbra is így fog menni minden, akkor a léptekről is meg tudom majd különböztetni a „család” tagjait.
Ez nagyon idegesítő! Legszívesebben mindent itt hagynék, és vissza se néznék. Vagy valami ilyesmi! Bárcsak ezek nem csak szavak lennének a levegőben, hanem határozott elképzelések. Hogy visszamehessek, és tényleg éljek úgy, ahogy akarok, és ne úgy, ahogy megszabják!
Rita és Félix megint levezettek egy terembe. Ez most nem az a nagy kivilágított csarnok volt, ahová akkor vittek, amikor kiengedtek a börtönből, de nem is a barlangszerű szoba. Ez egy kicsi, viszonylag világos szoba volt. Kár, hogy a lakója a legutáltabb személy a világon!
Aro bájvigyorral tekintett rám, és mézédes hangon szólt hozzám.
- Bella, kedves! Azt hiszem itt az ideje, hogy valami hasznodat is vegyük, ugye? – a mondat végén még egy kicsit kuncogott is, mintha ez nagyon vicces lenne. Én személy szerint semmi poénosat nem találtam benne.
- Tudni akarom, Benjamin a család tagja lesz-e – mondta nemes egyszerűséggel, és várakozóan nézett rám.
Most mégis mit vár tőlem? Nyilván, hogy rögtön válaszoljak a kérdésre. De ez… nem így működik!
- Nem tudom ki az a Benjamin – mondtam határozottan, és erősen azon voltam, hogy a hangom egyáltalán ne remegjen. Hiába beszél most kedvesen Aro, egy kegyetlen szörnyeteg. És Félix is itt van… - És Rita nem engedi, hogy használjam az erőmet – tettem még hozzá.
Láttam, hogy Aro elgondolkodott. Hát igen… Ha Rita elenged, akkor fennáll a veszélye annak, hogy elszívom az erejüket, de ha nem, akkor meg egyáltalán nem tudom használni a képességeimet. Lehet, hogy nem is olyan zseniális ez a terv, mint képzelte? Hát nagyon úgy néz ki. Gúnyos mosolyra húztam a számat, és tapsolni szerettem volna. De Aro meglátta, hogy mosolygok.
Az egész pillanatok alatt történt.
Aro intett Félixnek, Rita elengedett, és én már éreztem, hogy a hátam erősen ütközik a padlóval. Fájt. Az egész gerincen hasogatott, és a fejem is nagyot koppant a márványpadlón. Mint egy rongybabát, olyan könnyen dobált ide-oda.
Még feleszmélni se volt időm, amikor éreztem, hogy Félix megragadja a köpenyem szegélyét, és hatalmas lendülettel a falnak vág…
Kidőlt a márványoszlop…

Bár tudtam, hogy csak percek teltek el, óráknak tűnt az egész.
Most nem azt akartam, hogy aludjak, vagy, hogy meghaljak. Most inkább el akartam ájulni. Hogy fel se tűnjön ez az egész, és hamarabb vége legyen, mint amennyire érzékelem.
A köpenyem nem egy helyen elszakadt, és lelógott rólam. Bántam, hogy még lehetőségem se volt, hogy visszaüssek, vagy legalább védekezzek. De Félix többszörös fölényben volt… értelmetlen lett volna.
Rita végül megint megérintett, és Aro folytatta a beszélgetést, mintha semmi nem is történt volna.
- Benjamin egy tehetséges kezdő. Irányítani tudja az elemeket. Igazán szeretném, ha a családunk tagja lenne. Tudni akarom, az lesz-e! – Aro mézédes hangja már egyáltalán nem volt olyan. Megint kegyetlen volt, és kíméletlen. Az utolsó mondatot már jóval hangosabban mondta.
Én teljes nyugalommal próbáltam rá nézni, de belül ordítottam. Jelentőségteljesen megint Ritára néztem. Mégis, hogy várja el a látomásokat, ha blokkolva vagyok? Ezt ő se gondolhatja komolyan! Megint láttam az arcán, hogy gondolkodik. De most nem nevettem el magam…
Aro nem döntött, és egy intésével én megint a szobámhoz vezető folyosón lépkedtem. Bizony van mit megfontolnia! Rita és Félix némán, és szenvtelenül löktek be a szobámba, és zárták rám az ajtót. Hosszú lesz ez a két hét!
Tudtam, hogy nincsenek rajtam sebek, mert lehetetlen. Mégis mindenem fájt. Nem egyszer estem a kezemre, a gerincem többször is eltörhetett volna. Ha most ember lennék tetőtől talpig mindenem véraláfutásos lenne. Bár nem, mert valószínűleg már rég meghaltam volna.
Csöndesen vettem le a köpenyt, ami egyszerre volt börtön, és örök elkötelezettség. A szekrényből egy másikat vettem ki, és becsaptam a szekrény ajtaját.
Meglepetésemre hatalmas reccsenést hallottam. Gyorsan visszafordultam, mert nem értettem mi is történt. A szekrény ajtaja leszakadt, és darabokra tört. De… én csak becsaptam! Ennyire nem lehetek… erős.
Átvettem Félix erejét.

A következő napok nem voltak könnyűek, mert minden természetes mozdulatommal valami hatalmas kárt okoztam. Már megértem milyen szörnyű lehetett Edwardnak… akkor régen.
De hamar megtanultam mindenhez finoman hozzányúlni, és nem összetörni semmit.
Szerettem volna látni Edwardot. Ha csak egy látomásban is. Hogy hogy reagált, amikor megtudta, hogy meghaltam… Vagyis, amikor Jasper azt hazudta neki, tudatán kívül. Csak egy kis részletet akartam látni a család életéből, és akkor lehet, hogy megnyugodtam volna. De a látomások csak nem jöttek, és én komolyan aggódtam érte, hogy ez a képességem elveszett, és vele együtt az érzelmek befolyása is. De valószínűbbnek tartottam, hogy Rita folyamatosan rajtam tartja a blokkolást. Félix ereje meg mivel nem különleges képesség, hanem egy viszonylag természetes dolog, azt azért tudom használni.
És be kell vallanom, örültem neki. Mert biztos voltam benne, hogy még egyszer nem fog úgy megverni, ahogy akkor, és ott. Mert simán visszaüthetek, probléma nélkül. És még fájni is fog neki. Persze csak akkor fogom ezt tenni, ha meg kell védenem magam. Én soha nem voltam az erőszakosság híve.
Az ablakom mellett álltam, ami nem nézett semerre. Bár nem ez a jó kifejezés, mert nézni nézett valamerre, de a kilátást még jóindulattal sem lehet szépnek nevezni.
Annyira szívesen kimentem volna a szabadba! Hisz már több éve nem voltam kint, és annyira szívesen szívtam volna egy kis friss levegőt. Jól esett volna. Tovább néztem ki az ablakon a nagy semmibe, és csak voltam.
Az egészet nem akarom, de nem tudok nem Edwardra és a családra gondolni. Nem akartam emlékezni, mert az fájt. De felejteni sem akartam, mert akkor mi szép marad meg nekem ebben a helyzetben? Két annyira ellentétes dolog, és nem tudok közte egyensúlyt teremteni.
Mintha kívánságom meghallgatásra talált volna, hallottam, hogy a kulcs fordul a zárban. Biztos voltam benne, hogy nem Rita meg Félix, mert az ő léptüket már felismerem.
Pillanatokon belül Zafrina dugta be a fejét az ajtón. Akaratlanul mosolyodtam el, hisz ő volt az egyetlen ebben az egész „családban”, akit szívesen láttam. Az egyetlen, akivel beszélni szerettem volna. Sok mindent meg szerettem volna kérdezni.
A „halálom” pontos részleteit. Hogy ő miért van itt. Hogy mivel kényszeríti Aro. És minderre csak ő tud felelni. Örültem neki.
- Van kedved sétálni? – kérdezte komolyan, és cinkosan.
- Nem tudtam, hogy nekem szabad – mondtam, de mégis habozás nélkül indultam az ajtón felé. Túl régen nem voltam kint, hogy most erre nemet mondjak.
- Hát nem is lehet – mondta Zafrina, és megint mosolygott -, de a szabályok azért vannak, hogy megszegjük. Főleg, ha azokat Aro állított fel – mondta, és a mondat végére már majdnem nevetett. - Majd azt a képet kapják, hogy itt ülsz – tette még hozzá, és teljes nyugalommal zárta megint kulcsra a szobám, és vezetett lefelé egy ismeretlen lépcsőn.

Éreztem a levegőt az arcomon, többféle illatot éreztem egyszerre. Fákat láttam, színeket, és ez hihetetlen volt. Mintha életemben először látnék, és nem csak néznék. Jó volt. Nem volt minden új, mert mindenre emlékeztem. Tudtam, hogy mi, hogy néz ki, de mégis gyönyörű volt. Régi volt, és mégis új.
Zafrina mosolyogva jött mellettem, és a múltkori rosszkedvhez képest nem tudtam, hogy most mi ez a boldogság. Mégse szűnt meg a mosoly az ajkáról egy pillanatra sem.
Nem akartam megzavarni az idillt, de éreztem, hogy kérdeznem kell. Kérdeznem kell, mert akarok, és mert tudnom kell egyszerűen, hogy mi is történt pontosan.
- Zafrina – szólítottam meg óvatosan. Ő rám nézett teljes érdeklődésével, és szinte biztatóan nézett, hogy kérdezzek nyugodtan, ha akarok. – Mi történt pontosan akkor, amikor… meghaltam? – kérdeztem, és bántam a kifejezést, mert Zafrina mosolya rögtön lehervadt.
Én ezt nem szerettem volna. De nem tudom finomabban kifejezni az egészet. Mert akkor tényleg meghalt egy részem. Egy olyan részem, ami talán soha nem lesz megint Bella.
De Zafrina elmesélte az egészet. Aro azzal fenyegette, hogy megöli Sennát és Kachirit. Így nem volt mit tennie. Azt is elmondta, hogy direkt úgy lett megrendezve az egész, mintha Jasper véletlenül látná meg a halálom. Egy ajtó résén nézte végig az egészet, és elhitte, hogy én vagyok. Sajnáltam.
Sajnáltam Zafrinát, aki erre lett kényszerítve, sajnáltam Jaspert, hogy ezt látnia kellett. Sajnáltam Edwardot, hogy azt hiszi meghaltam, pedig nem. Nem mondom, hogy tudom, mit érez, mert tényleg nem tudom. Csak azt, hogy milyen, amikor azt hiszed, meghalhat a szerelemed. Amikor megvan a bizonyságod, hiba hamis, de akkor is, az a tény már biztos. Megváltoztathatatlan. És tényleg azt hiszi, hogy meghaltam, és soha többet nem megyek vissza hozzájuk. Talán még magamat is sajnáltam egy kicsit, amiért pont én kerültem ilyen helyzetbe. Nem kívántam, hogy más legyen helyettem, de azt se akartam, hogy én így legyek.
- És miért vagy itt Zafrina? – kérdeztem, mert ez is érdekelt.
- Tartozom. Vagyis más csak tartoztam Arónak – mondta, és láttam, hogy egy halvány mosoly megint megjelenik az ajkain. – Az őserdőben járvány tört ki, és egy másik vámpír úgy mentette meg a halandókat, hogy átváltoztatta őket, és magukra hagyta. Nem csak felnőtteket, hanem gyermekeket is. Aróék beavatkoztak, és mivel a mi területünkön történt, nekünk kellett fizetnünk. Hét év szolgálatot kértek. Egy hónap múlva lejár – mondta és megint mosolygott.
Akkor ezért vidámabb, mint eddig. Mert tudja, hogy nemsokára újra otthon lesz. Mert megadta a tartozását, és már nem tartozik senkinek. Megint láthatja a családját, és megint élhet boldogan.

És már nem sajnáltam, hanem irigyeltem Zafrinát. Engem valaha el fognak engedni, vagy örökké ide leszek bezárva? Irigyeltem azért a boldogságért. És én akartam azt a boldogságot.
De nem csak irigyeltem, hanem meg is ijedtem egy kicsit. Akkor elmegy az egyetlen valaki, akit még szimpatikusnak találtam. Itt hagy, és megint olyan leszek, mint a börtönben. Hiába leszek egy nagy családban. Senki nem fog velem foglalkozni, és egyedül leszek.
De… ez így van rendjén. Zafrinának vissza kell mennie a családjához, mert ő oda tartozik.
Zafrina visszavezetett a szobámba, és rám zárta az ajtót.
Megint fogoly lettem.

Megint hivattak, és én megint mentem, mert menni kellett. Rita és Félix jött értem, mint mindig. De ez megint valami külön találkozó lesz, mert még nem telt le a két hét. Abba a szobába vezettek, ahol a legutóbb voltunk.
Az oszlop még mindig ki volt dőlve.
Aro állt velem szemben teljesen nyugodtan, és kimérten. De a szemei egészen másról tanúskodtak. Harag, düh és gyűlölet volt benne. Csak tudnám mit tettem, amiért gyűlölni kell! Elvégre ő tart bezárva! Engedjen el, és megszűnik a gyűlölet tárgya.
A teremben még Marcus, Caius és Jane is ott voltak. Kíváncsi lennék mit akarnak tőlem ezek négyen. Ha most ironikus akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy rájöttek, hogy semmi hasznom nincs, ezért elengednek. Álom, álom!
Aro intett Félixnek, és ő rögtön kiment. Ennyit arról, hogy legközelebb megvédem magam. Jane ellen semmire nem megyek a testi erővel.
- Válaszolj a kérdéseinkre! – kiáltotta Aro teljesen szívtelenül és türelmetlenül. Bár nem értem, hogy miért türelmetlen, amikor még egy kérdést se tettek fel. Csak ültek velem szemben, és vizsgálgattak.
- Mi a kérdés? – kérdeztem szerintem teljesen logikusan, de amint kimondtam rögtön láttam Aro intő fejét.
A következő pillanatban már a padlón fekve vonaglottam a fájdalomtól. Szétszakad mindenem! Megőrülök! Ennél még a halál is százszor kellemesebb! Úgy éreztem millió tű szurkál mindenhol, ez ezer tőr vagdossa a bőröm. A fejem szétrobban, a mellkasom felszakad, és csak nem akar abbamaradni. Tovább nőtt a fájdalom, és egyre elviselhetetlenebb lett.
Kinyitottam a szám, és idegenként hangzott fel a sikolyom. Ennél bármi jobb lenne! Ennek soha nem lesz vége!

Mégis vége lett. Éreztem, hogy a fájdalom bár megszűnt az emléke örökre ott lesz, és mindig fájni fog, Mintha valami olyat vettek volna el tőlem, amit nem tudok visszakapni. Mintha komolyan bántottak volna. Már rég nem érdekelt hányszor fognak testileg bántani.
Már elvették a lelkemet, ellopták a szívemet, akkor nem mindegy mit tesznek a testemmel?
Csináljanak, amit akarnak, engem nem érdekel.
Aro intett, és én már megint a szobámba találtam magam. A padlón elterülve meg se mozdulva csak feküdtem, és még felállni se bírtam.

Most nem hivattak a rémséges vérvacsorára.
Úgy látszik, most ezt a változatot választották a kínzásnak. De úgy látszik elfelejtették, hogy hét éven át kínzott a szomjúság. És a hetekig tartó szomjat már alig érzem meg.
Nem érdekel. Megalázhatnak, megkínozhatnak, elvehetik tőlem a szerelmet, az életemet is. Bár mondhatnám, hogy akkor is én maradok örökre!
De nem tudok én lenni, mert már emberi vérhez ért az ajkam, mert én is a családjukhoz tartozom. Magamat ostorozom azért, amiről tudtam, hogy nem az én hibám. Mert tudtam, hogy nem én tehetek róla, és mégis hibásnak éreztem magam.

- Szóval akkor úgy gondolod nem fog megtörni soha. – Aro arca ideges volt, és félelem látszott rajta. Furcsa volt, hogy nem csak láttam, és hallottam, de éreztem is. Valahol a lelke mélyén rettegett. Rettegett attól, hogy erősebb leszek, mint ők harmincan.
- Nem. Egyszerűen lehetetlen lesz őt kezelni. – Caius teljes nyugalommal ejtette ki a szavakat. És ő teljesen közömbös volt. Nem értette Arónak ez miért ennyire fontos, és, hogy mi értelme van ennek. De rögtön a mondata után kéjes élvezettel gondolt vissza arra, ahogy a földön vergődtem. Hallottam és láttam a gondolatait.
- De már itt van! – kiáltott fel Aro, és egyre nyugtalanabb lett.
- De ellenáll. És kétlem, ha valaha is teljes tag lenne – Caius lassan artikulálta a szavakat, és remélte, hogy Aro megérti, hogy más megoldást kell találniuk… ellenem.

Mégse tűnt el sem a jövőbe látás, se a gondolatolvasás, és még az érzéseket is felismerem! Azért jó, hogy végre történt valami, mert már elvezettnek hittem mindegyik erőt. Azt viszont sajnáltam, hogy nem a családról volt látomásom. Annak sokkal jobban örültem volna.
Új tudásom fényében jó néhány dolgot át kell gondolnom. Én soha nem gondoltam volna, hogy Aro fél tőlem. Elvégre ő a legnagyobb vámpírcsalád feje. Vagyis egyik feje. És mégis fél tőlem, az egyszerű Cullentől?
De ha gonosz akarok lenni, akkor azt mondom, hogy ő kereste a bajt. Senki nem kérte, hogy hozzon ide, és még több erőt vegyek át, mint amennyi eddig is van. Azért remélem, valaha ki tudom majd kapcsolni ezt az egészet, mert ezentúl bárkivel találkozom rögtön elveszek tőle valamit? Képességet vagy tulajdonságot esetleg tudást? Nem lesz vége soha?

Szoba, Aro, Jane, Rita.
Még mindig. Már megint ismerősként tört rám minden fájdalmas érzés, és már meg se lepődtem, azon, hogy csuklok össze, görnyedek ketté, és kapkodom levegő után egyre gyorsabban.
Bárcsak azt látnák, hogy tényleg szenvedek, de igazából semmi bajom nem lenne!
Nem tudom mi történt, de éreztem, hogy a fájdalom szűnni kezd, és én felálltam. Jane továbbra is mosolygott, és valahova a lábamra szegezte a tekintetét. Aro is oda figyelt. Nagyon úgy nézett ki, senki nem vette észre, hogy semmi bajom nincs. Vagy senki nem vette észre, hogy felálltam, és már nem vonaglok a padlón, mert továbbra is oda néztek.
Törj már meg! Add fel!
Aro folyamatosan kiáltott gondolatban, és engem szuggerált a nézésével. Csak azt nem értettem mit is várnak tőlem. Semmit nem mondanak, csak felszólítanak, hogy válaszoljak a ki nem mondott kérdésre. Elvárják, hogy teljesítsek valamit, amiről egyáltalán nem is tudok. És most itt van ez a bizonyos törjek meg kívánság. Már rég megtörtem, nem vették észre? Már egyáltalán nem vagyok az, aki vagyok, és már réges-rég megtörtem. Bár lehet, hogy nem úgy, ahogy ők várják el.
Pár perc múlva Jane abbahagyta a mosolygást, és én úgy tettem, mintha nagyon is fájna mindenem. Ha rájönnek, hogy már Zafrina ereje is az enyém, akkor kétlem, hogy dicséretben részesülnék. Inkább még jobban büntetnének, azért, ami nem is az én hibám.
Az egészről Aro tehet. Ha nem lenne a rögeszméje ez az egész, akkor nem lennék itt. Csak van ez a gyűjtés mániája.
Felvezettek a szobámba, ahova megint bedobtak, és rám zárták az ajtót.

Van értelme ennek az egésznek? A folyamatos ellenállásnak? Úgyse engednek el soha. Ellenállok egyáltalán? Egyértelműen, nem. Akkor miért hiszi azt Aro, hogy ellenállok? Hát van itt logika? Egyértelműen nincs. Semmi értelme nincs az egésznek!
Örökké ide leszek bezárva, úgy, hogy nem tudják meg, hogy itt voltam. Bár, ha Jasper elmondaná, hogy itt voltam, akkor értem jönnének?
De azt hiszik, hogy meghaltam. Még Jasper is. És Aro tökéletes tervében hirtelen nem is egy hibát találtam.
Ha az erőnk miatt akartak itt tartani, akkor miért is öltek meg engem a család változata szerint? Nem takargatták, hogy volturis az egész társaság, így bármikor idetalálhatnak. Idejöhetnek, és…
Vajon van bátorsága a családnak kérdőre vonni a Volturit? Vagy hagyják az egészet, és úgy fogják fel, mint egy hét éven át tartó rémálmot?
Egy rémálom, amiből Alice felébred, Edward meg örökké benne ragad.
Vagy lehet, hogy tovább lép, és találnak mást a helyemre. Valakit, aki szereti őt, és be tudja gyógyítani az általam okozott sebeket. De a sebek nem direkt lettek okozva! Véletlen volt! És nem is az én hibám!
Vár, vagy elfelejt?
És most, hogy már azt hiszi, nincs is mire várni, megmarad a reménye?

Vagy örökké gyászol, pedig meg se haltam. Gyászol egy olyan szerelmet, ami még él?

Van ennek értelme?