Egy órával és egy fájdalmas zokogással később, már jobban éreztem magam… Valamennyire.
Tudtam, hogy semmit nem tudok csinálni, amivel újra egy lenne a család. De van valami, amit már régen meg kellett volna tennem.
Megálltam Félix ajtaja előtt, és kopogás nélkül benyitottam. Ezt a jó szokásomat megtartottam. Félix egy fotelben ült és egy könyvet olvasott. Milyen hihetetlen, hogy vele voltam közel húsz évig. Annyira felfoghatatlan. És így visszaemlékezve, nem is tudom, hogy annak idején miért engedtem neki. Csak fájdalomból? Vagy dacból, dühből? Vagy csak azért, mert ő ezt akarta, és én nem nagyon állok ki amellett, amit én akarok. Ezért engedtem neki.
Talán ez a legelfogadhatóbb magyarázat. Ha csak egy kicsit akaratosabb vagyok, mint egyébként, akkor nem így lenne… Akkor Edward…
- Bella – intett felém udvariasan Félix, és becsukta a könyvet. - Mi járatban?
- Beszélnünk kell – mondtam és egy másik fotel felé vettem az irányt. Leültem és vártam, hogy Félix minden figyelmét nekem szentelje. Mikor végre ez megtörtént belekezdtem abba, amibe már régen bele kellett volna.
- Félix. Mi miért is vagyunk együtt? – kérdeztem, és vártam, hogy válaszoljon.
Az arca teljesen közömbös volt. Láttam, hogy már várta ezt a beszélgetést, és olyan volt, mintha megkönnyebbült volna, hogy én mondom ki, és nem ő.
- Mert így kényelmesebb – mondta és hátradőlt a székén. - Jobb ketten lenni, mint egyedül – egészítette még ki, és rám nézett. Szinte bíztatóan tekintett rám, hogy mondjam végre ki, és utána legyünk egymás iránt teljesen közömbösek.
- Félix. Inkább legyünk egyedül, jó?
Ennyi volt. Felálltam és kimentem a szobából. Jó volt a tudat, hogy soha többet nem úgy lépek be a szobájába, mint a barátnője. Hanem, mint ismerőse. És nagyon remélem, hogy kedves ismerőse, és nem utálatos.
~°(o)°~
A vacsorateremben voltunk. És most vámpírlétem óta először majd felfordult a gyomrom még a gondolattól is. Tudtam, hogy a szemem bordó, és már vagy két hete is volt, hogy utoljára ettem, de ezt nem tudom még egyszer végigcsinálni. A fejemben Carlisle és Esme csalódott hangjával nem fog menni. Hiába próbálták leplezni, hogy mennyire meg voltak lepődve, tudom, hogy csalódtak bennem. Hogyne csalódtak volna, amikor szörnyeteg lettem?
Az ajtó kinyílt, vagy harminc ember jött be, és Aro belekezdett szokásos szövegébe. Amikor az utolsó ember is bejött az ajtó bezárult és a mészárlás elkezdődött.
Égett a torkom, és minden egyes porcikám az ellen küzdött, hogy mereven álljak, és semmit ne tegyek. De küzdöttem. A sikolyok és kiáltások még soha nem hatottak így rám. Eddig csak egy szükséges mellékes dolog volt. De most valami olyasmit tett velem, amit még nem. Szívemből sajnáltam ezeket az embereket. Nem tudom még egyszer végigcsinálni ugyanezt. Nem fog menni.
És tudtam, hogy van más lehetőségem, így a jobbik utat fogom választani ehelyett.
Egy rejtett ajtón kimentem a teremből, és felmentem a szobámba.
Nem bírok tovább itt maradni. Menekülni akarok az elől, ami vagyok, és az elől, ami voltam. Nem bírom. Összecsomagoltam, és vártam, hogy befejezzék a vacsorát.
Hallottam, hogy a szobákba lassan visszatérnek tulajdonosaik. Én Aro keresésére indultam. Tudnia kell, és el kell engednie. Ha máshogy nem megy, hát elszökök.
Aro még mindig a vacsoraterembe volt. A földön mindenütt kihűlt emberek voltak. Már egyikük se élt. Engem megint elfogott a bűntudat, hogy régen bizony én is ezt tettem. Nem bírom még egyszer. Nem.
- Mi járatban, kedves Bella? – kérdezte Aro mosolyogva.
Én teljesen merev arccal léptem elé. Nem tudom, hogy hogy mondjam el neki.
- Aro. A család, akik itt voltak a minap sok mindenben megváltoztattak – kezdtem bele a legelejéről. Talán így lesz a legkönnyebb megértenie, és így fog elengedni. Először értetlenséget láttam Arón, majd megdöbbenést.
- Őket már régebben ismerem, de ezt tudod. És… Nem tudom szebben mondani…
- Most búcsúzol, Bella? – kérdezte Aro élesen, és haragot láttam a szemébe.
- Nem búcsúzok, hanem elköszönök. Nem tudom ezt tovább csinálni. Ártatlan embereket ölünk meg!
- A természetes táplálékforrásaink! Húsz éven át elégedett voltál vele! – Aro hangja úgy csattant, mint egy ostor.
- De jött Carlisle… és Esme. És én nem tudom megint ezt megcsinálni. – A meghalt emberek felé intettem, és biztos voltam benne, hogy megérti ezt az egészet. Elvégre ő a legértelmesebb vámpír mind közül.
Aro leült egy székbe, és csak nézett maga elé. Nem tudom, hogy láttam-e már ilyen állapotba. Mintha nagyon civódna magában.
- Most erre mit mondjak, Bella? – kérdezte végül és felállt a székéből.
- Mondd, hogy „Menj, Bella!”, és egy életre hálás leszek neked. – Aro szemébe néztem, és reméltem, hogy teljesíti a kérésemet.
- Menj, Bella! – mondta végül és elfordult tőlem. - De bármikor visszajöhetsz, amikor csak akarsz. Téged szívesen látunk az őrségben.
- Rendben – mondtam Aro hátának. Persze tisztában voltam vele, hogy inkább a képességemet sajnálja, mint azt, hogy én, mint személy megyek el. - És… köszönöm.
Indulni készültem kifelé. Szinte szárnyaltam, hogy ennyire könnyen ment az egész. Már csak el kell köszönnöm Heiditől, és itt se vagyok. A lehető legjobb úton haladok úgy éreztem.
- Bella! Még egy pillanat – Aro utánam szólt és elindult felém. – Ha megengeded – mondta és kinyújtotta a kezét.
Tudtam mit akar. A beszélgetést Cullenékkal. Hát már nem mehetek el méltósággal?
Kinyújtottam a kezem, eltaszítottam a burkom, és engedtem, hogy lássa az egész beszélgetést. Ha ez az ára annak, hogy végleg itt hagyjak mindent, akkor rendben!
Újra átéltem, ahogy elmeséltem mi is történt velem. Megint éreztem a megkönnyebbülést, amikor megtudtam, hogy Edward szeret, csak jól titkolja. Megint felébredt bennem a lelkiismeret furdalás, és végül a hatalmas fájdalom, hogy tönkretettem egy családot.
Miután Esme és Carlisle gondolataimban újra elbúcsúztak tőlem Aro megszakította a kapcsolatot.
- Akkor viszlát, Bella – mondta és valami mosolyfélét próbált összehozni, ami nem nagyon sikerült neki.
- Viszlát!
Kiléptem a teremből, és úgy éreztem most először lélegzem rendesen. Minden nyomás és elvárás nélkül. A szívem, mintha újra dobogott volna, és hevesen verne a boldogságtól. Szabad voltam!
~°(o)°~
A szobámba mentem a bőröndjeimért, hogy végleg itt hagyjam az aranykalitkát. A szobámba viszont Heidi ült az ágyamon.
- Elmész? – kérdezte és a bőröndök felé intett. A hangja furcsa volt. Nem tudtam megállapítani, hogy milyen. Talán reményvesztett és kicsit szomorú.
- Elmegyek – mondtam és leültem mellé az ágyra. – Ne ítélj el, Heidi! Esme és Carlisle felébresztette a lelkiismeretem. Nem tudom tovább csinálni ezt az egészet… Nem megy.
- Tudtam, hogy ez lesz – motyogta barátnőm nagyon is halkan. – De tisztellek, amiért megpróbálod. Tudod, régen én is próbálkoztam vele – Heidi hangja újra csacsogós lett. Mintha épp a tévéműsorról beszélgetnénk -, de nekem nem ment. Szörnyűek az álltatok. Tiszta büdösek – mondta és elnevette magát.
Én nem nevettem, csak elmosolyogtam magam. Hát ez vár rám. Büdös állatok. De jobb ember, vagyis vámpír leszek, ha nem fogok gyilkolni a túlélésért.
- Köszönök mindent, Heidi – mondtam hálálkodva. Ideje búcsúzni… Vagyis elköszönni. - Nélküled nem ment volna minden ennyire könnyen.
- Hát nincs mit köszönnöd, Bella. De ha már itt vagyunk, ezt neked akartam adni. Azért jöttem tulajdonképpen, hogy ezt odaadjam, de megláttam a bőröndöket. Így még nagyobb hasznát veszed majd – mondta és egy pénztárcát nyújtott át nekem. Nem értettem, hogy egy pénztárca mit is segítene nekem.
- Új iratok – mondta Heidi értetlen arckifejezésem láttán -, és bankkártyák is – tette hozzá mosolyogva.
Hát igen. Elég rég viselkedtem már némileg emberileg. Nem is gondoltam iratokra. Hálás mosollyal megöleltem Heidit. A bankkártya is jó olyan szempontból, hogy már biztos, hogy egy fillér sincs a régi számlámon. Kíváncsi voltam, hogy a személyimen Bella Volturi van, vagy Swan. De meglepetésemre Swan volt. Örültem ennek is. Hisz akkor tényleg lehetek ember. Vagyis tehetek úgy, mintha az lennék.
Elszakadtam Heiditől, fogtam a bőröndjeimet és kisétáltam abból a házból, amit eddig az otthonomnak neveztem. De ez a nagy komplexum soha nem volt az otthonom. Csak egy ház, ahol éltem, mert élnem kellett.
Elköszöntem magamban mindentől és mindenkitől. A jó és szép emlékeket elraktároztam örökre, a fölösleget meg próbáltam elfelejteni.
Egy régi élet folytatódik. Egy új élet kezdődik…
Bella Swanként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése