Azt hiszem, megdicsérhetem magam.
Persze csak képletesen és gondolatban. Tizenegy év Bella nélkül. Tizenegy év az életem nélkül. De azt hiszem, feladom a küzdelmet. Emmett meg Jasper is büszke lenne rám. Persze szintén csak képletesen.
Viszont azt hiszem, mindenki örülne neki. Esme mosolya a füléig érne. Emmett én megmondtam kijelentéseket tenne. Alice… Alice most is biztos látja, hogy mire készülök. Ha egyáltalán még figyeli a jövőm. Ha minden úgy megy, ahogy tervezem, akkor nem egészen két nap múlva a Cullen család újra család lesz. Hihetetlen, hogy mindennek a kulcsa Bella. Ha ő velem van, akkor én boldog vagyok, és a család is az. És akkor egészek vagyunk. De így… Nélküled…
Visszamegyek Forksba. Vissza hozzád. Nem bírom tovább az arcod nélkül. Nem bírom tovább az illatod nélkül. Szükségem van rád.
Már csak a gondolatra is, hogy megint látlak boldogság árad szét bennem. Önkéntelenül mosolyra húzódott a szám, és éreztem, hogy a tagjaim újra élnek. Mintha eddig nem is lettem volna.
Még három óra vezetés és Forksban vagyok. Már csak három óra, és megint a karjaimban tarthatlak. Ha egyáltalán még visszafogadsz. Ha tényleg továbbléptél, akkor nem tudom, hogy mit fogok csinálni. Azt hiszem, akkor egyszerűen elmegyek. Elmegyek, és hagylak élni. De ha mégsem… Még reménykedni is alig mertem, de mégis. Ha a sok hazugság ellenére vársz rám. Ha még mindig nincs senkid, akkor én leszek a Föld legboldogabb férfija. És ha egyáltalán még visszafogadsz… Annyi ha. Annyi lehetőség. Annyi eshetőség.
Még három óra bizonytalanság.
Csöndben száguldottam az utakon. Minél hamarabb oda akarok érni. Hogy örökre boldog legyek, vagy hogy végleg meghaljak. Nem kellene ennyire sietnem, mert már éjszaka volt. És kétlem, hogy este szívesen látnak. Vajon áll még a Cullen-ház?
Idióta kérdés. Hát persze, hogy áll. Még a bútorok is benne vannak, csak le vannak takarva, Akkor úgy látszik, hogy ma este a házunkban fogok aludni. Jó vicc. Én nem tudok aludni. Bár úgy beszélek, mintha a házhoz mennék. Az egyszer biztos, hogy az első utam hozzád vezet. Hogy nézzem, ahogy alszol. Hogy érezzem az illatod.
Két óra múlva már az utcátokban voltam. Már itt éreztem az illatod. Éreztem, hogy méreg gyűlik a számban, de ez se zavart. Túl régóta nem éreztem ezt a tüzet. Ezt az izzást. Édes illatod körüllengett, és csak te jártál a fejemben. A házatok előtt lefékeztem. Megrohamoztak az emlékek. Hányszor jártam nálatok, és hányszor öleltelek át?
Az ablakodon keresztül betörtem hozzátok. Itt még erősebb volt az illatod, és én még jobban elkábultam. De nem voltál ott. Nem feküdtél az ágyadban. Lehet, hogy másnál vagy? Lehet, hogy kiköltöztél? Hogy férjhez mentél?
A gondolatra féltékenység áradt szét bennem. Szét akartam tépni azt a férfit, aki hozzád ért. Aki valaha megérintett. Te csak az enyém vagy.
A padlón a régi évkönyv hevert kinyitva a te arcodnál. Bár emlékezetemben minden nap visszatértél, mégis jó volt téged látni. De a képen nem voltál boldog. Mosolyod kényszeredett volt, és nem csillogott a szemed. Valami megtört benned. A kép két hónappal a szakításunk után készült. Vagyis két hónappal azután, hogy elmentem. Hogy itt hagytalak. Hányszor megbántam, hogy elmentem? Kábé milliószor.
Önkéntelenül nyitottam ki a szekrényedet rosszat sejtve. Nem volt ott egy ruhád se. A tudat, hogy már nem laksz itt egyre alattomosabban férkőzött be a gondolataimba. Nem akartam, de kezdtem feladni a reményt.
Hát mégis továbbléptél. Hát mégis férjhez mentél. A reményem meghalt, és vele együtt én is. Mintha már nem is léteztem volna. Kimentem a szobádból és bezártam az ajtót. Mintha a saját szívem ajtaját zárnám le örökre. Mert belépést csak te kaphatsz, és te már nem létezhetsz számomra. Mint egy kulcsra zárt ajtó, most olyan a szívem. És csak két kulcs van hozzá. Egy nálam volt. Egy meg nálad. Az enyémet elveszítettem, a tiédet meg magaddal vitted.
El akartam menni, és örökre elfelejteni, mégis továbbmentem. Meglepődve vettem észre, hogy Charlie szobája is üres. A reményem meghalt, hát már sejteni sem mertem, mégis… Mi van, ha elköltöztetek? Ha csak egy másik házban laktok? Egy másik városban.
Akkor megkereslek. Talán a szomszédok tudják, hol vagytok. De hajnali kettőkor kétlem, hogy bárki szívesen látna. Visszamentem a szobádba és lefeküdtem az ágyra.
A reményem újraéledt és nem akartam elengedni azt a csodás képzetet, hogy csak egy másik városban laktok.
~°(o)°~
- Edward? Edward Cullen? Hát ezt nem akarom elhinni! – Felismertem a hangot, bár már tizenegy éve nem hallottam. – Tegnap Bella, ma meg te. Hát ez tényleg hihetetlen. – Jessica jött felém, mint egy boszorkány. Soha nem is kedveltem. Idegesítő és gonosz.
Ez nem lehet igaz! Ő se öregedett egy percet sem. Se ő, se Bella.
- Szia Jessica. Mi újság veled? Nem tudod véletlenül, hol van Bella? – Fölösleges bájcsevejt folytatni vele. Engem csak a lényeg érdekel.
- Hát velem nem sok minden történt. Vagyis megházasodtam, meg egy céget vezetek. A férjemmel, Roberttel New Yorkban élünk. Nagyon boldogok vagyunk. Olyan ez az egész, mint egy osztálytalálkozó. Szinte minden régi ismerősömmel találkoztam. Bár senki nem él New Yorkban. Angela is itt van mellesleg. Vele nem akarsz találkozni? De egyébként semmi érdekes.
- És Bella? – Minden hülyeségről beszámol, de a lényegről nem. Tipikus Jessica.
- Ja. Tegnap találkoztam vele. – És beszámolt a találkozójukról. De a gondolatai sokkal többet mondtak, mint a szavai. Szinte láttam magam előtt Bellát. Jessica teljesen el volt ájulva, hogy nem változott semmit, és… Bellának nincs férje. Nincsen senkije.
Vagyis ezt nem hiszi Jessica. De Bella nem hazudik. Akkor mégis… Lehet, hogy mégse lépett tovább?
- …és akkor ő azt mondta…
- És most hol van Bella? – vágtam félbe Jessica szóáradatát.
- Oh. Hát attól tartok elkerültétek egymást. Tegnap a szomszédok látták, hogy összecsomagol és elmegy. Ki tudja hova ment, és, hogy visszajön-e? Elég viharosan távozott.
És nekem most jutott el a tudatomig minden. Lehet, hogy eddig vártál rám, de elkéstem. Ha csak egy nappal előbb jövök, akkor lehet, hogy minden jóra fordul. De így. Nem akarsz többet látni. Nem akarsz tovább várni rám. Nem akarsz tudni rólam.
Megértettelek, mert igazad volt. Én hagytalak el, akkor miért várom el, hogy csak velem légy? Miért akarom, hogy velem maradj? Miért várom el?
Nincs hozzá jogom. Elengedtelek, mert azt gondoltam helyesnek, de lehet… Sőt, már biztos voltam benne, hogy létem legnagyobb hibája volt, hogy elmentem nélküled. Ha te is velem jöttél volna, akkor boldogok maradunk. Továbbra is egy család lenne a Cullen család.
Nem szabad még egyszer ilyen felelőtlennek lennem. Soha többet. Soha többé nem engedem meg magamnak ezt a hibát. Igazából kit hibáztatok? Magamat, téged, a várost, vagy azt, hogy beléd szerettem?
Talán egyszerre mindet és egyiket sem. De főleg a saját hülyeségem az oka mindennek. Az, hogy magamtól akartalak megvédeni, de mégsem sikerült.
Nem kereslek meg. Továbbléptél, és én hagyom, hogy élj nélkülem. Tényleg nélkülem.
Bár tudom, hogy ez az egyetlen helyes döntés, mégis rosszul érzem magam. De megteszem. Mert ha te tovább léptél, akkor tiszteletben tartom a döntésed.
Mert ha szeretsz valakit, akkor elengeded, és ha úgy van megírva, akkor visszatér hozzád…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése