4. fejezet: Család
Egy teljesen idegen fiú nézett rám fekete szemeivel. Nem mondom, hogy bánom, de nem kéne így rám hajolni. Ennyire közel senkit nem engedek magamhoz.
Szép arca volt. Sőt. Tökéletes. Minden annyira éles volt. Minden színt, minden szöget és hajlatot élesen láttam. És nem csak láttam. Éreztem is. Éreztem a fiú hihetetlen illatát, de nem csak az övét. Még hat különböző illat volt a szobában. Még három férfi és három nő volt itt. A fiú illata messze felülmúlta a többiét. Ilyen jót rég nem éreztem.
És hallottam is. Hallottam, hogy senki nem vesz levegőt. Ami elég fura. Hogy bírják levegő nélkül? Hallottam egy patakot valahol nagyon messze, madarak csiripelését, és állatok patadobogását is hallottam. Ez fantasztikus. Hogy lett ilyen tiszta minden? Mintha valaki föltekerte volna a világ élesítő gombját.
A fiú hihetetlenül várakozás teljesen nézett. Úgy, mintha azt akarná, hogy mondjak valamit. Neked kéne bemutatkoznod öregem! Én még soha nem láttalak. Szóval akkor mit is keresek egy idegenekkel teli szobában? Erre is válaszolni fogsz.
Felültem. De nagyon gyorsan. Nem is tudtam, hogy ilyen gyors vagyok. Mindenkit megnéztem.
Mind egymás mellett álltak és ők is meglepődötten néztek rám. De nem csak meglepődöttek voltak. Volt egy kis csodálkozás, elismerés és… félelem.
Egy fekete, alacsony lány állt hozzám a legközelebb. Hihetetlenül szép volt sápadt bőrével és pisze orrával. A másik két nő távolabb állt. Az egyik olyan tökéletes, hogy modellnek is elmehetne szőke hajával, és hibátlan alakjával, a másik kicsit alacsonyabb volt, mint a modell, de ő is nagyon csinos volt. Teljesen mások voltak, mégis ugyan olyanok. A férfiak is sápadtak voltak, a szemeik sötétbarnák. Olyan egyformák voltak.
De valahogy mégsem. Nem voltak egyforma magasak, vagy egyforma súlyúak, még a hajuk se egyezett. Mindegyikük olyan tökéletes volt. Hogy kerültem ehhez a hibátlan családhoz? Visszanéztem a fiúra, aki olyan közel hajolt hozzám. Azt hiszem ő volt a legfantasztikusabb mind közül. Bronz hajával és tökéletes arcával teljesen elvarázsolt.
- Te meg ki vagy? – Tényleg érdekelt, hogy kik ők. Úgy gondolom egy új ismeretségnél alapvető ez a kérdés, mégis úgy hatott az egész családra, mintha azt jelentettem volna be, hogy én egy bokor vagyok. A fiú arca teljesen kétségbeesett lett és olyan fájdalmat láttam rajta, amit még soha. Teljesen elcsúfította tökéletes arcát a reménytelenség. Hirtelen felállt és kivágtatott a szobából. Ha nem akarsz megismerni akkor én se, de azért bemutatkozhattál volna!
- Szia. Én Alice vagyok. Alice Cullen. – A fekete tündér odalépett hozzám és megszorongatta a kezem. Már most szimpatikus volt.
- Szia. Én meg… Én… - Nem tudom ki vagyok. Mi a nevem? Hogy hívnak? Ki az apám? Ki az anyám? Hol vagyok? Miért vagyok itt? Mikor születtem?
Egyik kérdésre se tudtam válaszolni. Fogalmam se volt, hogy miért, de semmit nem tudtam. Azt hiszem meg is ijedtem egy kicsit, hogy semmire nem emlékszem.
- Nem tudom. Fogalmam sincs ki vagyok – mondtam Alice-nek, aki teljesen megértően nézett rám. Mindenki más meg volt döbbenve a szobában. Kár, hogy az a fiú kiment. Lehet, hogy ő tudja ki vagyok.
- Bella, mond csak emlékszel valamire? – A szőke férfi udvariasan kérdezett meg. Úgy látszott, hogy orvos, mert köpeny volt rajta. Olyan idétlen fehér. De neki nagyon jól állt.
- Bella vagyok! – kiáltottam fel diadalmasan. – Igen így hívnak. Bella.
- Engedd meg, hogy bemutatkozzak. Én Carlisle vagyok. Ő Esme a feleségem. – A karamellhajú nőre mutatott. A nő arca zavarodott volt, de mosolygott. - Ő Rosalie. – A modell csak biccentett egyet, és olyan csúnyán nézett rám, mintha megöltem volna valakit. - Ő Emmett. – A hatalmas fiúra néztem. Neki fülig ért a szája és úgy mosolygott, mint egy kisgyerek, aki megkapta a kedvenc fagyiját. - És ő Jasper. – Egy oroszlánhajú fiúra mutatott. Ő úgy nézett rám, mintha bármelyik pillanatban nekem ugrana.
Oké. Mindenkit megismertem. Vagyis nem.
- És az a fiú, aki kiment?
- Ő Edward. Elnézést a viselkedéséért. - Edward. Furcsán ismerős volt a neve. Olyan, mintha már hallottam volna. Nem. Valami más. Őt személyesen kellett ismernem. Ezt az Edwardot ismertem. Edward Cullen.
Nem értem, hogy miért nem emlékszem semmire. Biztos, hogy láttam már azt a fiút. Nem csak láttam. Ismertem is.
- Miért nem emlékszem? – fordultam az orvos felé.
- Bella. Tényleg semmire nem emlékszel?
- Semmire – mondtam a valósághoz hűen. – Vagyis azt hiszem azt a fiút ismertem, aki kiment. De nem tudom. Semmiben nem vagyok biztos.
- Ez így teljesen más lesz –motyogta az orvos inkább csak magának, mint nekem. Majd hangosabban folytatta. - Megbocsátasz egy percre? Beszélnem kell a családommal.
- Én itt maradok Bellával – mondta Alice és megfogta a kezem.
- Jó. Egy perc és jövünk.
Mindenki kiment. Furcsa volt, hogy ennyire tisztán hallottam mindent, pedig emeletek választottak el. Hallottam, hogy lemennek a lépcsőn. Ott befordultak balra, majd kinyitottak egy ajtót. Utána székek csikorgását hallottam. Mindannyian leültek és megszólalt Carlisle.
- Bella elvesztette az emlékezetét.
- Erre mi is rájöttünk. De most mit csináljunk? – Rosalie hangja egyszerre volt vádló, kétségbeesett és aggodalmas. – Egy újszülött, aki semmire nem emlékszik egyáltalán nem jó dolog.
Tudomásom szerint én nem vagyok újszülött. Tudok beszélni, meg gondolkodni meg minden. Szerintem járni is tudok. Felálltam, és a tükör felé mentem, amit a szoba másik végén láttam. Tessék nem vagyok újszülött. Egy bébi nem tud járni. Ezt még én is tudom. Belenéztem a tükörbe és majdnem felsikoltottam.
Vörös volt a szemem! Nekem nem vörös szemeim voltak. Valamilyen más színű. Alice mögém lépett és a vállamra tette a kezét.
- Semmi baj Bella! Minden rendben lesz. – Furcsa mód rögtön hittem neki és megbíztam benne.
Kicsit biccentettem és mást is megnéztem, mint a szemem. A bőröm nekem is sápadt volt, mint Cullenéknek. Lehet, hogy én is Cullen vagyok? Bella Cullen. Nem is rossz.
Makulátlan bőrömet mahagóni, dús hajam keretezte és minden beképzeltség nélkül, abszolút jól néztem ki. Persze Rosalie mellett azt hiszem elbújhatok, de egyáltalán nem voltam csúnya. Hihetetlenül karcsú voltam, és csinos is. Valaki egy kék selyemruhát adott rám, ami teljesen testre simuló volt és a térdemig ért.
Szép is lehetnék, ha nem vörös lenne a szemem. Az embereknek nincs vörös szemük. És Rose azt mondta, hogy újszülött vagyok, pedig tizennyolc évesnek is kinéztem. Akkor valami másban vagyok újszülött.
- Alice! – Elfordultam a tükörtől és felé néztem.
- Igen, Bella? – kérdezte mosolyogva.
- Én… Mi vagyok? – Alice arca elsötétült, és láttam, hogy a szemei bezárkóznak. Láttam, hogy töri a fejét, hogy mit is mondjon.
- Gyere. Menjünk le. A többiek úgyis épp fel akarnak jönni.
Megfogta a kezem és kivezetett a szobából. Lementünk a lépcsőn és a nappaliba leültünk. Nagyon szép szoba volt és tágas. Sok volt az üvegfelület és a pasztellszín. Nagyon ízléses volt. Másodperceken belül mindenki kijött a szobából és csatlakoztak hozzánk.
Úgy nézett ki, hogy mindenkinek megvan a helye. Esme Carlisle mellé ült egy kétszemélyes kanapéra. Rosalie leült egy fotelbe és annak a karfájára ült le Emmett, aki még mindig vigyorgott. Jasper rögtön Alice mellé ült és megszorította a kezét.
Mindenki várt valamire. Nekem is csak akkor esett le, hogy mire – vagy inkább kire, amikor Edward belépett a hatalmas üvegajtón.
Úgy látszott, amíg távol volt rendezte a gondolatait, mert már sokkal jobban nézett ki. Nem volt annyira levert. És a szeme.
A szeme nem fekete volt. Hanem aranybarna. Még innen messziről is láttam, hogy mennyire jobban áll neki ez, mint a sötét. Sokkal jobban. Mintha már ezerszer láttam volna, hogy a szeme egyik percben fekete, utána arany.
Betett egy kontaktlencsét vagy mi? Akkor nekem is kell. Nem akarok vörös szemeket. A barnák jók lesznek.
Edward felém vette az irányt és mellém ült le. Jó volt, hogy itt volt. Még ha nem is ismerem, ha nem is tudom ki ő, jó hogy itt van mellettem. Megnyugtatott a közelsége és valahogy furcsán biztonságban éreztem magam.
- Bella egy nagyon érdekes kérdést tett fel nekem az előbb – mondta Alice.
El is felejtettem, hogy most a nagy családi gyűlésnek a középpontja én leszek. Nyilván, mert nagy nulla memóriával elég sok mindent szeretnék tudni. Alice rám nézett és mosolyogva bólintott egyet. Nagy levegőt vettem, és kimondtam.
- Mi vagyok én?
Senki nem nevetett pedig arra számítottam. Úgy nézett ki, mindenki várta ezt a kérdést tőlem. Mintha tudták volna, hogy mit fogok kérdezni.
- Bella…
- Nem. Majd én Carlisle! – Edward felém fordult és a szemembe nézett.
Olyan szép szemei voltak. És a haja is elbűvölt, és az egész arca. Olyan szívesen megérinteném. Majdnem felemeltem a kezem, hogy végigsimítsak az arcán, de végül mégse tettem. Helyette egyik kezemmel lefogtam a másikat, nehogy önálló életre keljen a végtagom.
- Bella. – Puhán és finoman ejtette ki a nevemet. Tőle valahogy annyira természetesnek tűnt.
- Bella. Te vámpír vagy. És mi is azok vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése