- Bella! Csak nem te vagy az? – Jacob jött felém kitárt karokkal.
Amikor elém ért én átöleltem a derekát, ő meg a vállamat. Mindig viccesnek találtam, hogy ilyen kicsi vagyok mellette. Önkéntelenül mosolyra húzódott a szám.
- Bella. Már két hónapja nem jártál itt. Hiányoztál a gyerekeknek. – Közben Jake bevezetett a házba. Mary éppen főzött, és a kis Elizabeth segített neki. Elizabeth Jacob és Mary hétéves lánya volt. Amint megláttak mind a ketten otthagyták a konyhát és elém jöttek.
- Keresztanyu! – Elizabeth átfogta a derekam és belém csimpaszkodott. Mary csókot nyomott az arcomra és sugárzó mosollyal tekintett rám.
- Nagyon jó téged látni, Bella. Örülök, hogy itt vagy.
Bennem meg feltámadt az a bűntudat, amit már egy ideje nem éreztem. Tudom, hogy régen minden hétvégét itt töltöttem most meg alig látogatom őket. Szégyelltem magam.
De egyszerűen nem tudtam a közelükben lenni. Túl… boldogok voltak. Elszomorítottak. És nem azért, mert fájt Jacobot boldognak látni, hanem azért, mert azt láttam benne, hogy én milyen boldog lehettem volna vele… Ha nem lett volna hazugság az egész, akkor lehet, hogy én is kicsattannék a boldogságtól. De nem. Ő elment, és az évek csak úgy röpültek. Bár minden egyes óráért keményen küzdöttem. Visszatekintve hihetetlen milyen régóta elment. Már tizenegy éve nem volt velem. És én tizenegy éve csak vagyok…
- Billy hol van? – kérdeztem végül mikor feltűnt, hogy valaki hiányzik.
- Billy levágta Lizzy babájának a haját, úgyhogy most büntetésben - mondta Mary és Elizabeth-tel visszamentek a konyhába. Engem Lizzy kézen fogott, úgyhogy én is velük tartottam. Billy még csak öt éves volt, de nagyon szívesen bosszantotta nővérét.
Segítettem nekik megcsinálni a bolognai spagettit és a mézeskalácsot is. Szívesen voltam velük. Félúton Billy is előjött a szobából és bocsánatot kért Lizzytől. Elizabeth aranyosan közölte, hogy megbocsát, de ha még egyszer ezt csinálja, akkor eltöri a kocsiját. Ezen mindenki nevetett. Még én is. Nem is emlékeztem, mikor nevettem utoljára…
De én hiába nevettem, nem voltam boldog. Jacob és Mary minden egyes mozdulatából a szeretet volt kivehető. És nem tudtam nem észrevenni mennyire rajonganak egymásért. Még nyolc év után is… Annyira fájt ezt a boldogságot látni. A feltétlen és önzetlen szeretetet.
Ott maradtam velük vacsorára. Teljesen értelmetlen és lényegtelen dolgokról beszélgettünk. Mary elvitte lefektetni Billyt és Elizabeth-et, Jake meg elmosogatott. Én egyedül maradtam a nappaliban.
Az egyik fal tele volt fényképekkel. Én odamentem és végignéztem rajtuk.
Az első képen Jacob volt és az öreg Billy Black. Jake az apja mellett guggolt, de még így is majdnem magasabb volt, mint a tolószékben ülő Billy. Mind a ketten vigyorogtak. A következő képen Billy volt és Charlie. Furcsa őket így látni. Egy kép, amin örökre mosolyognak, pedig már egyikük sem él.
Még sok képet végignéztem. Volt egy kép Jacob és Mary esküvőjéről, Elizabeth és a kis Billy születéséről is, amiket én csináltam. Ott voltam én is Jacobbal és Maryvel. És rengeteg kép volt még a gyerekekről. Mindegyik képről csak úgy sütött a boldogság.
- Bella! – Jacob szólt nekem a nappali ajtajának támaszkodva. - Itt maradsz estére?
- Oh… Nem köszönöm. Azt hiszem jobb, ha megyek – mondtam, és elindultam kifelé.
Jacob elkísért a kocsimig. Charlie halála után a kocsim is végleg elromlott, úgyhogy egy öreg Jeep Cheeroki-t vezettem már közel nyolc éve. Én beszálltam a volán mögé és visszanéztem Jake-re.
- Akkor viszlát – mondtam és indítani készültem.
- Bella. – Jake hangja meglepően fájdalmas volt, én visszafordultam hozzá, és feltűnt, hogy az arca sem vidám. Amikor ránéztem rögtön elmosolyodott. Talán próbálta elrejteni a szomorúságát. A szemei viszont nem mosolyogtak. Csak a szája. - Gyere máskor is! – mondta és visszaindult a házhoz.
Némán vezettem végig a hazaúton, és nem is gondoltam semmire. Az elmúlt években ragyogóan tehetséges lettem a semmire nem gondolásban. Már szuperül ment.
A ház üres volt… Mint midig. Amióta Charlie meghalt nem is nagyon fogadtam látogatókat. Csak Jacob szokta néha megnézni, mi van velem. Renée se szokott idejönni. Évente egyszer megyek én hozzá.
Azóta Phil befutott. Olyan híres baseball játékos lett, hogy mindenki róla beszélt. Anyának teljesült a vágya és mindenhová vele ment. Beutazták az egész világot. Persze Renée próbált rábeszélni, hogy költözzek vissza Floridába, de én ragaszkodtam Forkshoz. Jó nekem egyedül. Anya pénzügyileg is segíteni akart most, hogy telik rá nekik, de én visszautasítottam, mert a saját lábamon akartam megélni. Jó őket boldogan látni.
Azonnal fölmentem a szobámba és lefeküdtem.
Ruhával együtt aludtam el.
~°(o)°~
- Bella…? Csak nem Bella Swan? – Egy nagyon is ismerős női hang kiabált utánam az utcán. Én megfordultam, és egy meglepődött Jessicával találtam szembe magam.
- Jessica… - Zavaromban azt se tudtam mit csináljak. Ő egyszerűen csak átölelt és én is visszaöleltem. Nem tudom mi az oka ennek a nagy szeretetnek. Nem nagyon kedveltük egymást...
- Úristen, Bella! Te még mindig itt laksz? El se akarom hinni, hogy találkoztunk! Angela is itt van, csak beugrott a boltba. Muszáj együtt ebédelnünk. Te munkából mész haza? – Mindezt olyan gyorsan mondta, hogy alig tudtam követni.
- Jó, szívesen veletek ebédelek. – Végül is ebédidő van, és nekem semmi programom nincs.
- Olyan furcsa vagy, Bella…
- Bella? – Egy számomra sokkal kedvesebb női hang szólalt meg a hátam mögül. Angela lenge nyári ruhában állt, és nem tudta mit csináljon. Mind a ketten egyszerre indultunk el, és megöleltük egymást. Jó volt őt látni. Jessicának kevésbé, de Angelának nagyon örültem.
- Jó téged látni, Angela – mondtam, amikor elszakadtam tőle.
- Ez hihetetlen. Nem gondoltam volna, hogy találkozunk – mondta mosolyogva, és elindultunk a város egyetlen étterme felé.
- Bella mi a fenét használsz? – kérdezte hirtelen Jessica. - Semmit nem változtál tizenegy év alatt. Ugyanolyan vagy, mint tizennyolc évesen. Csak nem felfedezted a plasztika csodáit?
- Tényleg keveset változtál – mondta Angela szégyenlősen.
- Tényleg semmit nem változtál. Ez kegyetlen! Biztos dollárezreket költesz magadra…
- Nem. Nem járok plasztikáztatni – mondtam csöndesen, mert tényleg az történt meg, amitől féltem.
- Semmit nem öregedtél, Bella Swan – mondta Jess, és a hangjában némi irigységet is felfedeztem. Ők változtak. Láthatóan mások voltak. Jessica kosztümben feszített, de az arcán ráncok voltak, a szeme alatt karikák, amit rengeteg alapozóval próbált elfedni. Angela arca is kicsit ráncos volt, és kontaktlencsét viselt.
Beültünk ebédelni, és mindent elmeséltek az életükről. Vagyis inkább csak Jessica mesélt. Angela csak összefoglalta a történteket. Jess elmesélte, hogy egyetem után megházasodott egy Robert nevű üzletkötővel és most együtt viszik a céget New Yorkban. Angela Bennel házasodott össze egyetem után, és van egy gyerekük is. Én nem tudtam sok mindent mesélni. Elmondtam, hogy mit dolgozok, és hogy Charlie meghalt. Bár próbáltak faggatni a pasiügyeimről is, de a semmiről nem lehet mesélni… Megtudtam, hogy csak két hétig maradnak látogatóba a szüleiknél, aztán mennek vissza a nagyvárosba.
Bár sok mindent elmondtak alig figyeltem rájuk. Idegesített Jess megjegyzése a kinézetemre. Amint elköszöntünk egymástól én rögtön hazamentem és a földig érő tükör elé álltam.
Alaposan megnéztem magam. Az alakom tényleg semmit nem változott. Közelebb mentem, hogy az arcomat is lássam. És igazuk volt. Nincsenek ráncaim, sehogy nem változott az arcom. Semmi öregedést nem láttam magamon. Huszonkilenc éves vagyok, de tényleg nem annyinak nézek ki. Tizennyolc vagyok…
Hogy lehet, hogy semmit nem változtam? Vagy egyáltalán miért nem változom? A harminchoz közel már nem kéne feszesnek lennie az arcbőrömnek. Már öregednem kéne. De semmi. Tényleg semmi. A szobámba elővettem a régi évkönyvet és megnéztem magamat. Lehet, hogy csak rosszul emlékszem.
De nem. Tényleg nem változtam…
Én csak egy olyan valamiről tudok, aminek magyarázata a testi szilárdság, de nem vagyok vámpír, szóval ez egyáltalán nem lehetséges. Nem tudom, mit csináljak. És ha Jessicáéknak ennyire feltűnt, hogy semmit nem változtam, akkor mi van a forksi lakossággal? Akik mellett élek? Ők is látják, hogy semmit nem változtam már több éve. Egyszer Mary is megemlítette…
És soha nem is fogok változni? Örökre tizennyolc éves leszek? És ha a testem nem változik, akkor nem is fogok meghalni?
Furcsa, meglepő és zavaró volt az egész. Egyelőre csak egy valamire kéne koncentrálni. Arra, hogy Forks mit is gondolhat rólam… Hogy boszorkány vagyok. Vagy valami ilyesmi. Persze ez hülyeség.
Bár már többször is átélték, hogy valaki nem változott a környezetükbe. De azok a valakik egy idő után elmentek… És nem volt feltűnő, hogy sokáig ugyanolyanok. Azt hiszem, tudom, mit fogok tenni. A legjobb döntés, amit most hozhatok az az, hogy elmegyek innen. Fogom a legfontosabb dolgokat és megyek.
Elővettem a bőröndöm és minden ruhámat belepakoltam. Kapkodva kiürítettem a fürdőt is, a konyhában összeszedtem az ételre szánt pénzt. A táskámba bedobtam az útlevelem, a spórolt pénzem és minden iratom. Fél óra múlva indulásra kész voltam. A bejárati ajtó előtt megálltam és csak néztem a ház előszobáját. Nem akartam most emlékezni. Legalább most ne!
Bekulcsoltam a lakást és a kocsi felé mentem. A bőröndöm a hátsó ülésre dobtam, én meg bevágódtam az első ülésre. Búcsúzkodni senkitől nem kell. Senkitől nem érdemes. Kétlem, hogy bárkinek is hiányoznék. És bár rengeteg dolog volt képlékeny előttem egy dologban biztos voltam.
Soha többet nem jövök vissza Forksba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése