Elveszített szerelem - 8. fejezet Még a percek is fájnak

Hat és fél év.

Ennyi ideje nem találjuk sehol se Bellát, se Jaspert. Ennyi ideje nincs Alice-nek semmilyen látomása róluk. Nem tudjuk hol vannak, és nem tudjuk, hogy miért mentek el. De még a feltételezés is butaság, hogy megszöktek egymással. Ez… lehetetlen. Mert ha együtt szöktek meg, akkor azt látnia kellett volna Alice-nek. De minden annyira zavaros, és furcsa.
Semmi nincs a helyén, mintha a világ fordult volna egyet, és hat és fél éve nem akar a helyére szökkenni. Egyszerűen nem megy.

- Biztos nincsenek a házban? – kérdezte Emmett, de látszott rajta, hogy ő is megrémült egy kicsit.
- Biztos! – kiabáltam magamból kikelve, bár tudtam, hogy segíteni akar.
- Az erdőben mindenhol voltatok? – kérdezte Carlisle, nyugalmat színlelve.
- Igen… - Alice hangja inkább csak suttogás volt, mint határozott válasz.
- Menjetek be a városba, és keressétek tovább őket – mondta Carlisle és Alice-re és rám nézett -, mi megyünk megint az erdőbe… Hátha mégis ott vannak.
A következő másodpercben egy autó motorja hangosan felmordult, és négy rohanó alakot lehetett látni a sötétségben.
Alice némaságba burkolózott. Teljesen, és egészen. Nem akart megszólalni, a gondolatai csak Jasper körül jártak. Ezerféle variáció futott át az agyán, és nem kellett átérzőnek lennem, hogy tudjam mennyire fáj neki, hogy eltűnt Jasper.
De lehet, hogy nem is tűntek el, csak egy kicsit… elmentek valahova. Nem tudom hova. Csak most egyedül akarnak lenni, mert mondjuk… meglepetést akarnak csinálni nekünk. És ez az egész aggodalmaskodás fölösleges volt, és majd nevetünk rajta egy pár óra múlva…

De az órákból napok lettek, a napokból hetek, a hetekből, hónapok és évek. És lassan már ott járunk, hogy feladjuk ezt az egészet, mert az egész Skandináv-szigetet végigjártuk, és még mindig nincsenek sehol.
Közben Carlisle és Alice együttesen rájöttek, hogy valahogy vérfarkassal kerülhettek kapcsolatba, és ezért nincs róluk semmilyen látomás… ha még életben vannak.
De nem! Biztos, hogy élnek, és haza akarnak jönni, csak nem tudnak, és annak is van magyarázata, hogy Alice miért nem látja őket már több mint hat éve. Logikus magyarázat mindenre van, csak meg kell találni. És bárcsak meglenne ennek is a magyarázata. Annyira vágyom rá, hogy tudjam! Bármi jobb lenne, ennél az örökös bizonytalanságnál.
Ha máskor nem most nagyon szeretnék aludni. Aludni, hogy mindent elfelejtsek, vagy csak, hogy felébredjek és kiderüljön, hogy az egész egy rossz álom volt, ami túl sokáig tartott. Aludni könnyű! És olyan békés!

Túl hatalmas a város, és túl sok itt az ember. Ennyi ember közül, hogy találjuk meg őket? A téren voltunk Alice-szel együtt, és a rengeteg arcot néztük, ahogy mellettünk halad el. De egyik se volt Jasper vagy Bella.
- Váljuk szét! Úgy könnyebb lesz – mondtam és elindultam jobbra. Még láttam, hogy Alice balra megy, majd egyedül haladtam tovább. Hiába volt kicsi a város, most mégis hatalmasnak tűnt. Túl nagynak, és túlságosan összetettnek. Egyenesen haladtam arra, amerre az út vitt. Végig az arcokat néztem, és nem egy gondolatot hallottam, ami erősen kétségbe vonta a józan eszemet. Bár abban a pillanatban igazat adtam nekik. Hisz tényleg nem voltam észnél… Hogy is lehettem volna, amikor az egyetlen dolog tűnt el, ami igazán fontos az életemben?
Egy sikátorba befordultam, és futva elindultam az utcák sokaságán. Így mégis könnyebb. Nem vett észre senki, de én se találtam, azt, amit kerestem.
Visszamentem a főtérre, mert Alice is ide jön majd. Még élt a reményem, hogy nem csak ő egyedül fog befordulni a sarkon, hanem Jasper és Bella is. A cipőm orrát néztem és egy követ rugdostam egyre arrébb, ahogy haladtam előre. Nem lehet, csak úgy eltűnni… Úgy eltűnni, hogy semmi nyom nem marad utánuk.
Felnéztem a tömegbe, hátha meglátom az ismerős arcokat.
Egy lány háttal volt nekem, és egy másikkal beszélgetett. Barna haja volt, és… Ez Bella!
Utána szaladtam. Hát vége az egész aggódásnak, hisz itt van! Csak fölösleges idegeskedés volt az egész!
Hatalmas mosollyal az arcomon megfogtam Bella vállát. A lány megfordult, és zavarodottan nézett rám. És a reményem úgy szállt el, mintha itt se lett volna. A mosolyom lehervadt, és egy szó nélkül elfordultam a lánytól.
Nem Bella. Nem az én Bellám.

Mindenki a nappaliban ült, és úgy tettünk, mintha nagyon is érdekelne minket a sokadszorra látott film. Még ha először is látnánk, akkor se tetszene, és nem kötne lenne, ebben biztos vagyok. A levegőben néma feszültség terjengett. De ez már majdnem megszokott volt. Eltűnt a szokásos kellemes hangulat, és mindig feszültségben voltunk. Mintha minden egyes másodpercben ugrásra készen lennénk. Csak tudnám, hogy mire és kire várunk. Hogy miért néz ki mindenki úgy, mintha a következő pillanatban ráugrik a másikra?
Valami értelmes feszültség levezetés kéne, és nem csak ülni itt, mint egy… hát nem is tudom mi.
Felálltam, és a lépcső felé mentem. Most egyedül akartam lenni. Semmi kedvem nem volt tettetni, hogy semmi bajom, és élem az életem. Hadd szenvedjek némán, és magamban. Bár ha jobban belegondolok az elmúlt hat évben nem is nagyon szólaltam meg… A régi beszélgetések eltűntek, és a családi megbeszélések is elmaradtak. Semmi nem olyan, mint régen…
Felértem a szobámba. Sajnos már csak szobám, mert hat és fél éve egyedül lakom. Még a másodperceket is számoltam… Szánalmas, nem?

- Megtaláltátok? – kérdezte Rose, amint beléptünk a házba.
- Szerinted nem jöttek volna velünk, ha megtaláltuk volna őket? – kérdeztem, és csak úgy csöpögött a gúny a hangomból.
- Jól van. Én csak… megpróbáltam kedves lenni. – Rose persze, hogy megsértődött!
- Gratulálok! Más se hiányzik csak az, hogy megsértődj! NINCS ELÉG BAJOM? – kiabáltam nővérem felé.
Mindenki csöndben volt. A némaság súlya több tonnával nehezedett a mellkasomra.
- Bocsánat – mondtam őszinte megbánással a hangomban. Mert tényleg sajnáltam. Nem akarok senkivel kiabálni. Így is eléggé szörnyű a hangulat az egész házban. – Nem akartam.
Rose nem szólalt meg, csak meredten nézett, majd elfordította a tekintetét, és leült a kanapéra. Valahogy ki kell majd engesztelnem.
- Nem találtunk semmit. Se illat, se egy elszakadt ruha, még csak egy hajszál sincs sehol – mondta Carlisle. Tekintete közben Alice és köztem cikázott.
Ez nem lehet igaz!

Leültem az ágyra majd eldőltem rajta. Megint éreztem, hogy fájdalmas és szörnyű gondolatok lepik elmémet. És én megint aludni akartam. Aludni, hogy mindent elfelejtsek, hogy csak egy kis nyugalmam legyen.
Most a csönd úgy borult rám, mint egy katlan. Betakart, de nem engedett el. Akartam vajon, hogy eltűnjön? De nem akartam zenét bekapcsolni. Hat éve nem hallgattam meg egyetlen lemezt sem. Hat éve nem játszottam a zongorán. Hat éve csak akkor mentem ki a lakásból, ha muszáj volt. Amikor Belláékat kerestük, amikor vadásztunk, és amikor Rose vagy Emmett elrángatott magával valahova. Semmikor máskor. Mi értelme lett volna?
Egyszerűen semmi nem keltette fel az érdeklődésemet, ami nem Bellával kapcsolatos. Ennél lehet, hogy még az is jobb lenne, ha megtudnám, hogy meghalt… Ennél a hatalmas bizonytalanságnál, és tudatlanságnál.
De biztos, hogy nem önszántából ment el. És abban is biztos vagyok, hogy nem szökött meg Jasperrel. És még mindig él. Nem tudom, hogy honnan tudtam ezeket. Egyszerűen érzem itt belül. Biztos, hogy él!
Halk kopogás hallatszott, majd Alice lépett be a szobába. Fekete nadrág, és szürke póló volt rajta. A kis Alice-en, aki mindig vidám színeket hordott, már több éve mást se látni rajta csak sötétet. Talán gyászolja Jaspert? De ő is érzi, hogy még él! Éreznie kell!
- Beszélgessünk? – kérdeztem, bár már tudtam a választ. Alice is magába fordult. Egyszerűen nem bír megszólalni. Több éve nem hallottam, hogy csilingelő hangján akár egy szót is mondott volna.
Nem lepődtem meg, amikor Alice megrázta a fejét. Erre számítottam.
- Sétálunk? – kérdezte és rám nézett. Alice hangja rekedt volt, és jóval mélyebb, mint amikor utoljára hallottam. Mintha több éve elfojtott zokogás akarna feltörni, de egyszerűen nem sikerül. Mert nem tud sírni. Hányszor kívántam már, hogy legalább zokogjak kétségbeesésemben, azért a néhány percnyi megnyugvásért. De a zokogás csak nem jött, és továbbra is gombóc volt a torkomban, amitől lehetetlen volt megszabadulni.
Most én bólintottam, és két összetört szív ugrott ki az ablakon.

- Edward, várj! – kiáltott utánam Rose, és én felé is fordultam. Kiabálásra számítottam. Hát, ahogy viselkedtem vele az előbb, meg is érdemelném.
- Rose, én… - De nem tudtam befejezni, mert Rose átölelte a vállamat, és magához húzott. Kábulatomban vissza se öleltem, mert amilyen gyorsan jött az ölelés ugyanolyan gyorsan el is engedett nővérem.
- Tudom, hogy fáj, Edward! Tudom! – És ezt olyan komolyan mondta, hogy rögtön hittem neki. Ő is tudja mit vesztettem el. Az életemet. A mindenemet. – Megtaláljuk őket, Edward! Csak idő kérdése! – Rose hangja bizakodó volt. De a reményemet elveszítettem. Merhetek-e még sejteni, ha már a remény is meghalt?
Rose még halványan rám mosolygott, aztán visszament Emmetthez. Emmett rögtön átfogta a derekát, és magához húzta. Talán még nem is néztem rájuk úgy, mint szerelemes párra. És most mégis láttam Emmetten, hogy minden szerelmével érinti meg Rose-t, és Rose-on is, hogy mennyire szívesen van Emmett karjai között. Mások voltak. Hát így változik meg egy pillanat alatt valaki…

Körbe- körbe sétáltunk Alice-szel egymás mellett. A tavat kábé már hatszor végigjártuk. Esett az eső, és már rég átázott minden egyes ruhánk, mégse mentünk be. Egyszerűen ha már mi nem tudunk sírni, akkor sírjon helyettünk a természet.
Most a csönd nem volt se nyomasztó, de megnyugtató sem. Inkább természetes. Főleg Alice társaságában. Még kétszer körbementünk, utána némán megbeszéltük, hogy bemegyünk. A néma beszédben már annyira profik vagyunk, hogy bárki megirigyelhetne minket!
A nappaliban ott ült mindenki más, és várakozóan néztek ránk. Látszott, hogy már régóta arra várnak mikor jövünk már be.
- Beszélnünk kell – mondta Carlisle határozottan.
Mi nem szóltunk semmit csak leültünk az egykori szokásos helyünkre. Amikor még szívesen voltunk a család társaságában, és mindenkinek megvolt a saját helye. De most Alice mellett, és mellettem is üres volt egy hely…
- Igazából nem tudom, hogy mit fogtok hozzá szólni, de ezt muszáj. – Carlisle hangja tétova volt. Úgy őszintén nem emlékszem, hogy Carlisle mikor volt utoljára bizonytalan. Hallottam, hogy Esme felsóhajt, és elfordítja a fejét. Bármiről is van szó, ő azt nem támogatja.
- Már több mint hat éve itt lakunk, és talán itt lenne az ideje tovább menni.
- Nem. Ti menjetek, ha akartok, de én itt maradok – mondtam határozottan, és felállni készültem. Ha csak ennyiről van szó, akkor inkább megint a magány társaságát élvezném.
- Már mindenkinek feltűnt, hogy nem öregedtünk, Edward – mondta Rose erőszakosan.
- Én akkor se megyek.
- De menni kell! Szerinted mennyi időbe telik, amíg kitalálják, hogy nem egészen ember vagy?
- Kit érdekel, Rose? – És a hangomból évek óta eredeti érzelmeket lehetett kivenni. Még ha ezek az érzelmek a cinizmusból fakadtak is.
- Ne akard, hogy a család szétszakadjon, fiam! Már így is meg vagyunk csonkítva! Ha megyünk, akkor mindenki megy. – Carlisle határozott volt, és megkérdőjelezhetetlen.
És igaza volt. Soha nem kért tőlem semmit. Soha nem várt el semmit. A család, amit olyan szépen, egyesével felépített, az lassan elemeire akar széthullani. És az benne a legrosszabb, hogy nem amiatt esik szét, mert ezt így akarjuk, mi magunk. Hanem, mert valahogy eltűntek ők ketten. És megbomlott az egység. Valahogy nem normális már az összhang.
Ha már más miatt elkezdett szétesni a család, mi miért akarjuk még jobban széthúzni?
Nem mondtam ki, hogy egyet értek, hogy tényleg együtt kéne maradnunk, de mindenki megérezte.

- Mennünk kell Edward! – mondta megint Rose, látva, hogy kezdek engedni.
- De nem akarok menni! Szerinted Belláék hova máshova jönnének először, ha nem ide?
- És szerinted nem lenne mindenkinek feltűnő, hogy ők se öregedtek?
- TE CSAK MAGADDAL TÖRŐDSZ, ROSE!
- Egyáltalán nem csak magammal törődöm!
- DE IGEN! Neked csak az a fontos, hogy a tökéletesen felépített világodban semmi ne mozduljon el, és mindenki azt higgye, hogy ember vagy! Egyáltalán nem érdekel, hogy velünk mi van!
- HA NEM ÉRDEKELNE, HOGY MÁSSAL MI VAN, AKKOR MÁR RÉG ITT HAGYTALAK VOLNA TITEKET! Megérdemeltétek volna! Mást se csináltok csak ültök! Meg se szólaltok, és úgy viselkedtek, mintha a világ megállt volna! Ez szerinted normális viselkedés?
Észre se vettem, hogy mikor, de már mind a ketten felállva üvöltöztünk egymással. Még beleszólási időt se adtunk a többieknek, úgy röpültek egymás felé a rég ki nem mondott szitkok, és mondatok. Vagy csak a keserűség szólalt meg végre?
- És te nem csak magaddal törődsz? Csak az sajnálod, hogy eltűnt a divattanácsadód, Rose! EGYÁLTALÁN FOGALMAD SINCS, HOGY MIT ÉLÜNK ÁT! – közben hevesen Alice-re mutattam.
- DE IGENIS VAN! És akkor is mennünk kell!
- NEM! Nem kell!
- DE MENNI KELL!
- NEM!

- Ha Emmett tűnt volna el, akkor évtizedekig is itt maradnál Rose, úgyhogy ülj le kérlek! És te is Edward! – Alice halk suttogás áttört mindkettőnk haragtól elborított agyán, és csak most vettük észre magunkat. Rose úgy nézett maga köré, mintha tényleg csak most tűnt volna fel neki, hogy felállva üvöltözött.
Évek óta ez volt a leghosszabb mondat, amit Alice kimondott. És még ha rekedt is volt a hangja, jó volt hallani.
Mind a ketten leültünk a helyünkre, és én lehajtottam a fejem. Nem gondoltam volna, hogy hat év alatt a leghosszabb beszélgetésem egy vita lesz. Ez nem én vagyok. Bella elvitte a józan eszem, és csak akkor leszek megint Edward, ha ő is megint itt lesz. De mikor lesz már itt?

- Nem tudom, hogy most célravezető lenne-e a szavazás. Elég egyértelmű, hogy mindenki itt akar maradni – Carlisle higgadt hangja betöltötte a szobát -, de nem mindig tehetjük azt, amit akarunk! El kell költöznünk. – Erre felkaptam a fejem. Nem lehet igaz! – Bellának és Jaspernek se lenne épp kellemes úgy hazaérni, hogy tudják nem emberek. És ez elkerülhetetlen lenne, ha ide térnének vissza. Remélhetőleg Alice majd látja, mikor akarnak ide jönni, és akkor értük jövünk.
- De Alice nem látja őket! – Semmiféleképpen nem akartam, hogy elmenjünk. Biztos voltam benne, hogy csak ide jöhetnek vissza, és egy üres házat találnának itt? A végén még azt hinnék, hogy direkt költöztünk el!
- Csak most nem látja őket. Ha majd elhatározzák, hogy visszatérnek ide, akkor remélhetőleg azt Alice is látni fogja.
- De… Én nem akarom…
Az arcomat a kezembe temettem, és már megint azért fohászkodtam, hogy sírjak. Hagy sírjak, mert ez a kín felemészt belülről!
- Nem megyünk messzire. Alig húsz kilométerre, a következő kisvárosba. De ez muszáj!
- Elmegyünk – mondta Alice, és felfelé indult a lépcsőn.

Két nap múlva kiköltöztünk abból a házból, ahol eddigi életemben a legboldogabb, legkétségbeesettebb és legmagányosabb voltam.