Én csak álltam, és bámultam a felém nyújtott kezet. Nem tudtam, hogyan reagáljak.
Kis fáziskéséssel én is kinyújtottam a kezem, és megérintettem a bőrét. Eddig se kételkedtem, hogy vámpír, de most már száz százalékig biztos voltam benne. A bőre hideg volt és kemény.
- Bella Swan – mondtam és kezet ráztunk. A szemeiben volt valami furcsa. Valami különleges. És nemcsak a színe miatt. Valami megértő. Mintha már ismerne, és tudná, hogy ki vagyok, hogy mi történt velem. Mintha tudná, hogy feltűnt nekem nem emberi létük. De nem halálos fenyegetést láttam a szemében, hanem barátságot. Ez furcsa volt. Ha már rájött, hogy tudom, akkor miért nem akar megölni? Miért nem akarja védeni a titkát minden áron?
A férfi is közelebb jött és ő is bemutatkozott a kezét nyújtva.
- Aro Volturi. – Féltem megérinteni a kezét. Lehet, hogy elporlad. Olyan vékonynak tűnt a bőre, hogy azt se csodálnám, ha a keze a kezemben maradna. Mintha egy puszta érintéstől eltörne… mint a múmiáknak.
Mégis megérintettem. Aro sokáig fogta a kezemet. Nem akart elengedni. Egy idő után furcsa arckifejezése lett. Meglepettség, öröm és csodálkozás. Furcsa volt.
Míg a kezemet szorongatta elgondolkoztam. Furcsa nevük van. Volturi… Olyan ismerős volt. Már biztos hallottam.
- A Volturi egy család… Egy nagyon régi és hatalmas család…
Edward. Ő mondta nekem, hogy kik ők. Nem tudtam, hogy Volterrában van a vámpírok uralkodó családja. És most, hogy jobban megnéztem a férfit láttam őt lefestve Carlisle dolgozószobájában. Csak ott hosszú volt a haja. Különös, és furcsa.
Az öröm, a megkönnyebbülés és a csodálkozás olyan gyorsan váltakozott bennem, hogy követni se tudtam. Az elveszettnek hitt érzések hihetetlenül intenzívek voltak. Láttam, hogy Aro súg valamit Heidinek. Vagyis nem súg, hanem hadar. Heidi nyílván értette. Az én emberi lényem viszont nem tudta követni ez a gyorsaságot. Heidi hitetlenkedve nézett Arora majd felcsillant a szeme.
- Van kedved meginni egy kávét, Bella? – kérdezte végül Heidi és újra mosolygott.
- Persze- mondtam és megindultunk kifelé.
Nem tudtam, miért mondtam igent. Soha nem ismerkedtem senkivel az egyetemen. Nem volt szükségem barátokra. A családomat is elvesztettem. Az anyukámmal már szóba se állok. Nem azért, mert nem akarok, hanem azért, mert félek. Ő is megdöbbenne az ötvenéves lányán, aki húsznak néz ki. Se barátok, se család, hogy sehol ne hagyjak magam után fájdalmat vagy hiányérzetet. Így a legkönnyebb.
Kimentünk az egyetem területéről. Mindenki csöndbe volt, de ez nem a kínos fajta csönd volt… Hanem a megnyugtató. Heidi egy kis kávéház felé ment mi meg követtük.
Leültünk a teraszra, és három cappuccinót rendeltünk. Lehet, hogy csak a látszatot akarták fenntartani. Jól tudtam, hogy úgyse isszák meg a kávét…
- Mióta laksz itt, Bella? – kérdezte Heidi. Őszinte kíváncsiságot láttam a szemében. Nem tudtam, hogy ez miért olyan fontos, mégis válaszoltam.
- Tegnapelőtt érkeztem. Tanulói vízummal vagyok itt, mert Amerikában lakom eredetileg. Ide is költöztem az egyetem végéig. Olasz szakos vagyok tulajdonképpen, de nyílván erre rájöttetek.
Oké. Én mikor is mondtam magamról ennyi mindent egy teljesen idegennek? Fogalmam sincs. Egyáltalán mikor beszélgettem akárkivel? Akár emberrel, akár vámpírral. Bár tényleg nem beszéltem emberekkel. Már csak vámpírokkal tudok együtt élni? Csak bennük tudok megbízni, noha egy közülük a legnagyobb fájdalmat okozta… Nem értettem saját magamat. És ha már az ember saját magát sem érti, akkor nem tudom, hogy mi van…
- Igen, gondoltuk – mondta Heidi, majd mosolyogva Aro felé fordult. A kezét tenyérrel felfelé lerakta az asztalra Aro meg rácsúsztatta a sajátját. Nem kézfogás volt. Inkább mint valami bizarr rituálé. Vagy megszokás.
- Ezt miért csináljátok? – Mindig is előbb beszéltem, mint gondolkodtam. Lehet, sőt biztos, hogy ezt nem kellett volna megkérdeznem. Aro arca elsötétült, Heidi meg felnevetett.
Nem értettem a két ellenkező reakciót. Mi a vicces a kérdésemen? És miért ne kérdezhetném meg?
- Lényegtelen, Bella. Mondd csak mikor születtél?
Upszi. Ez kemény tészta lesz. Mármint egyáltalán nem, mert hamis a személyim meg minden, de miért kérdez rá? Szerintem tudja… Lehetséges?
- Tizenkilenc éves leszek három nap múlva – mondtam egyszerűen. A szülinap még igaz is. Egyedül a tizenkilenc nem… Ugyanis ez az én ötvenedik szülinapom lesz… És ez tuti, hogy érdekes lesz.
- Furcsa… Nagyon furcsa – mondta Heidi majd megint odatartotta a tenyerét Aronak. Aro megint megérintette és csak nézett engem. Úgy meredtek rám, mint én rájuk bent a teremben.
- Mennünk kell – mondta Heidi, pedig még a kávékat se hozták ki. - Ne haragudj, Bella! Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk – közben cinkosan elmosolyodott.
Az asztalra pénzt raktak, és elmentek.
Ennyi volt. És én sok mindent nem értettem. Ha csak ennyit akart megkérdezni miért nem út közben tette? És mi értelme volt ezeknek a kérdéseknek?
~°(o)°~
A lakásomban ültem, amit még egyáltalán nem éreztem az otthonomnak. Mondjuk nekem tényleg nincs otthonom. Mindig csak egy lakásom van, ahol alszom meg eszem. Ennyi. A nappaliban éppen az Üvöltő szeleket olvastam, amikor csöngettek. Én felálltam és kinyitottam az ajtót. Heidi állt ott szépen és teljesen nyugodtan.
- Bejöhetek? – kérdezte, majd választ sem várva bejött. Egyenesen a nappaliba ment és leült egy fotelre. Én zavarodottan mentem utána.
- Honnan tudod, hogy itt lakom? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott.
- Nem volt nehéz – mondta egyszerűen -, szimplán követtem az illatod.
Nekem leesett az állam, hogy ennyire nyíltam beszél a létéről. Vagyis arról, hogy nem ember.
- Fölösleges hazudnom – folytatta tovább. – Tudom, hogy rájöttél már az első percben. Ott volt a szemedben. De úgy láttam, hogy nem is zavar. Inkább örültél neki… De mással is felhívtad magadra a figyelmet Bella. Az illatod nagyon is kellemes, de nem egy tizennyolc évesé. Sokkal több. És mégse annyinak nézel ki. Nagyon különleges vagy. Egy ötvenéves tinédzser…
Mindezt olyan természetességgel mondta, mintha csak az időjárásról csevegnénk. Én továbbra se tudtam megszólalni, de azt sikeresen elértem, hogy a szám csukva legyen. Sok mindent mondott, amit meg kell emészteni. Először is: tudja, hogy tudom, és nem zavarja. Másodszor: az illatomat kellemesnek találja és még mindig élek. Harmadszor: tudja, hogy nem tizennyolc vagyok. És negyedszer: különlegesnek tart.
Ez mind szép és jó, de most mit is keres itt? Talán ez az egyetlen, amit nem mondott el.
Teljesen kábán leültem vele szembe és csak néztem őt. Ő mosolyogva nézett a szemembe. De hiába mosolygott, és nem tudtam viszonozni. Túl sok volt ez egyszerre. Túl sok mindent kellene feldolgozni. Az érzéseim - amik nincsenek is - újra szambázni kezdtek mindenemben. A meglepődöttség, a csodálkozás, az öröm és mindenféle érzés csak úgy hullámzott belül. Annyira furcsa volt. Mintha újra élni kezdtem volna.
- És miért jöttél? – kérdeztem végül, amikor már úgy éreztem, meg tudok úgy szólalni, hogy ne remegjen a hangom.
- Azt mondom, ne rontsunk ajtóstul a házba – mondta mosolyogva, majd megengedett magának egy kis kacajt. Csilingelt a nevetése. Majdnem úgy, mint Alice nevetése. De mégsem volt ugyanaz. Alice-t senki nem tudná se pótolni, se utánozni. Ő egy csoda. Egy elvesztett csoda…
- Előbb szeretnék kérdezni néhány dolgot, ha nem bánod. És szeretnélek megkérni, hogy őszintén válaszolj. Ez nem parancs csak kérés. Utána te is kérdezhetsz, ha szeretnél, és én is őszintén válaszolok. – Közben újra mosolygott.
És én akaratlanul is bólintottam. Nem tudom miért. Mintha megbíznék benne mindenképpen. Eddig csak Edwarddal voltam így, hogy feltétel nélkül megbíztam benne. Hogy azt tettem, amit kér, mert tudom, hogy az lesz a jó.
És most mégis. Itt van Heidi. Egy fél napja sincs, hogy találkoztam vele, és kétségek nélkül tudom, hogy nem fog bántani. Pedig azt is tudom, hogy ő aztán nem a „jó” vámpír.
Minden egyes kérdésére válaszoltam. Tudni akarta, honnan tudom, hogy léteznek vámpírok, és hogy ezt mióta tudom? Hogy sejtem-e miért nem öregszem? Hogy hány éves vagyok igazából? Minden apró dologról kíméletlenül kifaggatott.
Olyan régóta beszélgettem valakivel öt percnél tovább, hogy akaratlanul is dőlt belőlem a szó. Mintha hirtelen én lennék Jessica, és minden hülyeséget el akarnék mondani. De nem bántam. Nem, mert túl régen nem beszéltem valakivel ennyire őszintén. Egy olyan valakivel, aki megért mindent, és tudja, hogy mit miért teszek. Aki egyáltalán tud a vámpírokról. Jól esett.
És miközben beszéltem az érzéseim egyre jobban előjöttek. Megértette, hogy én jöttem rá Cullenék titkára, szóval egyáltalán nem kell őket büntetni vagy valami ilyesmi. Edwardról nem akartam neki mesélni. Hiába történt harminc éve még mindig frissnek éreztem a sebet, amit ejtett.
- Miért nem változtattak át? – kérdezte meg Heidi kegyetlenül. Ezt nem akartam. Erre tényleg nem akarok válaszolni. De megígértem, hogy mindenre őszintén válaszolok.
Megbízhatok Heidiben annyira, hogy elmeséljem az egész történetet? És van egyáltalán még idő rá?
És mi van, ha Heidi most azért faggat, mert ezután megöl? Ha tényleg túl sokat tudok, és akkor nekem tényleg végem. Vajon meg tudnék halni? Biztos… És vajon szeretnék meghalni? Nem tudtam. De ha már ez az utolsó beszélgetésem, akkor miért nem mondjak el mindent? Egyszerűen mindent elmondani könnyű. És lehet, hogy nekem is jobb lenne… Vagy megint felszakadnak a sebek, és még rosszabb lesz. De nem érdekelt. Most az egyszer a szívemre hallgatok. El szerettem volna mondani mindent. Hát elmondtam.
Elmeséltem neki az egész történetet. Edwarddal, James-szel és mindennel együtt. A szülinapom is benne volt, meg az, hogy végül elhagyott.
Meglepődtem. Heidi egy kérdést se tett fel közben. Amikor mondtam, hogy szerettem Edwardot, és akkor még úgy gondoltam, hogy ő is, akkor meglepődött. Amikor meséltem, hogy James-t megölték, akkor szívéből mosolygott. És amikor mondtam, hogy Edward elhagyott, mintha szomorú lett volna. Mintha átérezné az én fájdalmamat. Mintha tudná min mentem keresztül. Vagy csak egyszerűen együtt érző.
Mikor végre befejeztem a hatalmas űr leírását, amit az érzéseim helyett érzek, amióta elhagyott Edward, akkor ő kis mosolyra húzta a száját.
- Most te kérdezel – mondta és újra mosolygott.
- Bármit kérdezhetek?
- Miután ennyire őszintén meséltél nekem mindenről, azt hiszem igen – mondta és még szélesebben mosolygott.
- Nem zavar, hogy tudom?
- Nem – mondta, és én értetlenül rá néztem. Biztos vagyok benne, hogy látta a szememben a kérdést, mégse indokolt.
- Miért? – kérdeztem meg végül, mert tényleg érdekelt.
- Válaszolok megígérem, de majd később. Előbb tedd fel a többit. – Nem értettem, hogy ez miért annyira kellemetlen vagy fontos kérdés. És miért nem tud most válaszolni?
Végül úgy döntöttem nem érdekel. Azt mondta válaszol. Akkor biztos válaszolni fog.
A többi kérdésemet tettem fel, amiben nem egy személyes jellegű is volt. De mivel én is mindent elmondtam magamról, nem éreztem kínosnak ezt az egészet. Láttam, hogy teljesen őszintén válaszol ő is, és ez jól esett. Tetszett, hogy végre van valaki, akinek megnyílhatok, és ő is megnyílik nekem. Nagyon tetszett.
A Volturiról is kifaggattam. Hogy miért jár iskolába? Hogy mit csinálnak napfényben? Hogy mit keresett az egyik vezető az egyetemen? Mindent megkérdeztem, ami csak eszembe jutott. És ő válaszolt. Az utolsó kérdésemet habozva tettem fel.
- Miért jöttél, Heidi?
Nem sok esélyt láttam a pozitív válaszra. Számítottam rá, hogy ez életem legutolsó beszélgetése. Tényleg számítottam rá. Túl sokat tudok… És ember vagyok. Nem lehet tudnom róluk. Szinte felkészültem a válaszra, hogy azért, hogy megöljelek. Láttam, hogy nyitja a száját, és készültem a halálos ítéletemre.
Végül, amit mondott az teljesen meglepett. Annyira nem számítottam rá, hogy a számat is kinyitottam.
- Bella. Van kedved megismerni a családom?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése