Hopp a ridikül
Álltunk.
Méghozzá mosolyogva, pitével a kezünkben, és be kell vallanunk kicsit ijedten. Ugyanis nem minden nap látogat el ez ember fia (esetünkben lánya) egy vámpírokkal teli házba… Még ha azok a vámpírok vegák is.
Iccsi és én, Nee a Cullen ház előtt álltunk, és próbáltunk úgy tenni, mintha egy kicsit se lennénk megijedve. Mondjuk tudhatnánk, hogy az író, úgyse hagyja, hogy valami baj legyen, mert ez csak egy „jóhírhozó” fejezet, de attól még… Na értitek.
Szóval még mindig álltunk a nagy ajtó előtt, ami nem is annyira nagy, és csodálkoztunk, hogy Alice nem nyit ajtót… Elvileg látnia kellett, hogy jövünk. Az író megint játszik… Ejnye-bejnye!
- Ööö… Nem csöngetünk be? – tettem fel a kérdést Iccsinek.
- De. Mindjárt becsöngetünk! – Iccsi hangja elszánt volt, és láttam az arcán a nagy akarást, hogy pillanatokon belül becsönget. Milyen bátor!
- Iccsi… Minek hozunk pitét nekik? – kérdeztem, mert ez tényleg érdekelt. Végül is ők biztos nem fogják megenni.
- Azért, mert ezt diktálja az illem – mondta Iccsi és nagy csodálkozásomra becsöngetett
Észre se vettem, hogy a szám egy kicsit nyitva maradt hatalmas bátorságától, és meredten néztem RÁ.
Miután fölvakartam az állam a verandáról az ajtó már nyitva volt, és Alice állt előttünk. Olyan volt, mint mindig. Most nem írom le, hogy a fekete haja szanaszét meredezett, a szeme karamellszínűen csillogott, a ruhája makulátlan volt, és olyan kecses is volt, mint egy manöken.
- Sziasztok – köszöntött minket Alice nagyon is barátságosan.
- Szia – mondtuk egyszerre Iccsivel.
- Gyertek be! – invitált minket a kis tündér a Cullen-házba.
És mi ha hiszitek, ha nem, bementünk a lakásba. Teljesen olyan volt, mint, ahogy Meyer néni megírta. Hibátlan, klassz és nagyon tiszta. A nappaliban viszont csak négyen ültek…
- Hol vannak a többiek? Hisz az előző fejezetet úgy hagytam abba, hogy mindenki nevetett… MINDENKI. Vagyis mindenkinek itt kelleme lennie. – Adtam hangot meglepődöttségemnek.
És tényleg meg voltam lepődve. Hova tűnhettek el?
- Az író biztos fölöslegesnek tartotta a többi szereplőt – mondta Edward és rám nézett.
És igaza volt! A többiek most tényleg fölöslegesek. Mert most csak Edward, Bella, Emmett és Alice volt jelen a családból.
Bár így utólag lehet, hogy bele kellett volna írni Jaspert is egy kis feszültségoldásra… Na mindegy!
- Én nem akarok udvariatlan lenni, de minek köszönhetjük a látogatást? – kérdezte Alice édesen.
Emmett csúnyán nézett Alicre.
- Alice! Nem látod, hogy ők az írók!!! Legyél velük kedves!
- Em. Pakolnunk kéne, ugyanis éppen költözünk.
Közben mi leültünk a kanapéra és azon elmélkedtünk, hogy hova tűnt a kezünkből a pite. Az író biztos megfeledkezett róla.
- Akkor talán elárulnánk ittlétünk okát – mondta Iccsi magára vonva a figyelmet.
- Igen, igen. Mondjuk csak el – mondtam én is bólogatva.
- Hosszan mondjuk, vagy röviden? – kérdezte Iccsi és felhúzta az egyik szemöldökét.
- Hát, ha már megíródik ez a fejezet, akkor legyen hosszan – mondtam és még bólintottam is egyet hozzá.
- Szóval – kezdte Iccsi nagy levegővel -, mi az utóbbi pár hétben nagyon érdekes dologra jöttünk rá.
- Roppant érdekes – fűztem hozzá én is.
- Rájöttünk, hogy mi nem libák vagyunk, nem is macskák, melyek nagy szeretettel járják végig a Plázának nevezett épületet minden álló nap, de még csak nem is galambok vagy verebek vagyunk, hanem…
- Rájöttünk, hogy emberek vagyunk – vágtam közbe Iccsi kezdődő monológjába, mielőtt úgy elragadtatja magát, mint Hamlet. Bár számítottam rá, hogy Iccsi kicsit haragudni fog, meglepetésemre egyáltalán nem volt dühös.
- Pontosan! Mert tévedni emberi dolog – mondta tovább Iccsi a tükör előtt begyakorolt szöveget.
- És mi tévedtünk.
Olyan szépen adtuk ezt elő a család felének, hogy még Fred és George Weasley is megirigyelhetnék. Ők csak meredten néztek minket. Talán meglepődtek, vagy csak nem értik, hogy mi is ennek az egésznek a lényege… Hát akkor térjünk a lényegre!
- Kedves fél Cullenek! – kezdtem most én, és még magam is meglepődtem bátorságomon. - Nos, amikor befejeztem az Elfeledett szerelemet… Tudjátok, ahol Bella emlékezetet veszít, Edward folyton aggódik, Emmett… hát ő Emmett. Na szóval akkor mi ketten teljesen elengedtük a történetet. Úgy igazán.
- Szóval – fűzte hozzá Iccsi -, én kitaláltam az utolsó mozgatórugó okát is, Nee meg az utolsó pontot is kitette, és akkor mi elengedtük ezt a történetet.
- Abszolút. Elköszöntünk tőle…
- … piros zsebkendővel integettünk…
- … és még néhány könnycseppet is elejtettünk a nagyobb hatás kedvéért.
- Eszünkbe se jutott átírni…
- … hozzáírni…
- … elvenni…
- … kiszedni…
- … vagy továbbírni. És mégis mit ad Isten? Na, mit?
- Mondjuk egyszerre, Iccsi! – Kezdeményezem, és írótársam felé fordulok.
- Az Elfeledett szerelem Elveszített szerelem címen folytatódik! – skandáljuk egyszerre, és mosolyogva tekintünk a velünk szemben ülő Cullenekre.
Eddig fel sem tűnt, de kedvenc vámpírjaink álla kábé olyan állapotba került, mint nekem pár pillanattal ezelőtt. Szóval egy kicsit leesett. De visszarakták a helyére eme nagyon fontos testrészt, és mosolyogva tekintettek ránk.
- Ez tök jó – mondta Emmett. – Bella néha, azért el fog esni? – kérdezte reménykedő hangon.
- És mi együtt maradunk? – kérdezte Edward és minden szerelmével Bellára nézett.
- És én megtudom miben fogadtak ? – kérdezte Bella, és csintalan mosoly volt az arcán.
- És ugye felújíthatom Bella ruhatárát? – kérdezte Alice és összeráncolta a szemöldökét.
És most a mi állunk került oly állapotba, mint a Cullenéké. Nem is hittem volna, hogy ennyi minden érdekli őket.
- Tulajdonképpen… - kezdtem én kicsit tétovázva.
- Az van, hogy biztos tudjátok, hogy az Elfeledett szerelem meg lett előbb írva, és utána lett publikálva. Ezért volt gyors a feltöltés – mondta Iccsi halvány mosollyal.
- És az Elveszített szerelem még nincs megírva… Ki van találva, de nincs megírva. Szóval a feltöltés sebessége, attól függ, hogy milyen gyorsan írom meg – mondtam, és kicsit elhúztam a szám. Tudom, hogy ez nem túl jó hír…
- De az összes kérdésre a válasz igen! – kiáltott fel Iccsi vigasztalásképpen. – A lényeg, hogy a történet folytatódik, ott, ahol abbamaradt. Bella képessége ugyanaz lesz, Edward továbbra is aggódik érte, Emmett marad kis huncut, Alice meg kis aranyos. Szóval minden jó, mert a vége jó.
A fél Cullen család mosolygott, és beleegyezően bólogatott.
- Jól van! Nekem tetszik – mondta Bella.
- Csúcsszuper lesz, hugica! – kiáltott Emmett és felpattant ülő helyéből.
És minket már nem nagyon érdekelt, hogy mit is beszélnek… Biztos a költözésről…
Az Elveszített szerelem első fejezetében kiderül miről is diskuráltak. Kimentünk az ajtón, mosollyal az arcunkon, hisz nem ettek meg, és még kedvesen is fogadtak…
És meglepetésünkre egy pite hullott a kezünkbe. Az írónak biztos eszébe jutott…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése