100 év a boldogságig - 18. fejezet Keserédes vallomások II.

Sziasztok! Nos mindenkinek nagyon BOLDOG ÚJ ÉVET!:) Sikerekben gazdagot meg szépet és jót meg midnen klasszat kívánunk!:D Ezzel a fejezettel meg akartalak titeket lepni!:) Remélem sikerült!:D Nos. ez a fejezet Bella szemszöges, úgy tessék olvasni, és egy kicsit 18 karikás is!!!!;D

Folytatódik a történet ott ahol abba lett hagyva. Bella belép a házba, és valakivel szembe találja magát. Utána jön a nagy beszélgetés, hisz Edward mit sem tud Bella volturis múltjáról, és arról sem, hogy Félixszel volt. Vajon hogyan reagál erre a mi hősszerelmesünk? Kiderül, ha elolvassátok!;D




Nem volt rossz, de furcsa volt hat hónap után hazaérni.

Végül is megnyertük ezt az egész hülyeséget… Ennyivel tartoztam Arónak. Heidi majd kiugrott a bőréből, amikor meglátott. És egyenesen oda volt a szőke hajamtól. Hogy az ő szavaival éljek: "Haláli szexis!"
Jó volt megint látni mindenkit, de épp ideje volt hazaérni. Szinte fáradtan nyitottam ki az ajtót, és hirtelen megcsapott valami öröm. Nem mondanám a hazaérkezés örömének, de örültem, az biztos.
- Megjötte… - kezdtem a mondatot, de megláttam valakit az asztalnál. Valakit, akivel lehetetlen, hogy most találkozzak. Ez hihetetlen!

Láttam, hogy felugrik a székről és úgy szalad felém, ahogy még soha. Én is ledobtam a bőröndöt és rohantam, mert a karjában akartam lenni. Rohantam, mert csak egy helyen érzem jól magam ezen az egész világon. És az az ő ölelésében van. És most érezem csak, hogy hazaértem. Hát mégis mindegy, hogy kik vesznek körül, és, hogy hol vagyok, mert otthonomnak csak egy esetben mondhatok egy helyet.
Ha ő is ott van velem. És akkor tényleg mindegy, hogy hányan és kik vannak mellettem, mert a legfontosabb valaki az életemben ott van. És csak ő kell. Az se érdekelne, ha senki nem létezne a világon, csak ő lenne. És ha mindenki tovább élne, és csak ő nem lenne, akkor én sehol nem lennék otthon. Ha eddig nem értettem meg Cathy-t az Üvöltő szelekből, hát akkor most igen. Mert tényleg azt érzem, amit ő, akkor.
Úgy szorítottam át, ahogy csak tudtam, de ő is ezt csinálta. Majdnem fájt az ölelése. De ebben a pillanatban még azt se sajnáltam volna, ha minden csontom eltörik. Nem érdekelne, mert ő itt lenne. Több évtizede nem simulhattam a karjai közé, és nem érezhettem az illatát. És ezt semmi nem utánozhatta, vagy pótolhatta. Mert az igaz szerelem felbecsülhetetlen… Még ha nyálasan is hangzik, de tényleg így van!
- Úgy látom… - Valami mondott Irina, de nem értettem. Egyszerűen nem jutott el a tudatomig. Hetven éve nem karoltam át Edwardot. Hetven éve nem éreztem azt, hogy biztonságba vagyok. Még új létemben is csak most mondom azt, hogy minden rendben lesz, és minden a legjobban fog alakulni! Hetven éve nem éreztem magam boldognak. És úgy tűnik, hogy nekem a boldogságom tőle függ. És ő most itt van! Valami hihetetlen! Ez tényleg az! A vérem forrt, és a mellkasom ki akart szakadni a helyéről. Ennyi boldogságot, hogy lehet elviselni?
A fejemet a nyakába fúrtam, és éreztem, hogy puszit ad a fejemre. Milyen rég volt már ez! És mégse. Mosolyognom kellett. Tényleg mosolyognom, úgy, ahogy még soha. Teljesen szívből jövően.
Éreztem, hogy el akar egy kicsit tolni magától.
- Ne, mert még a végén nem hiszem el, hogy te vagy – mondtam és még szorosabban öleltem. Ő is átkarolt, de most már jóval finomabban. Olyan tökéletesen illetünk egymáshoz. Teljesen és pontosan összeilletünk. És ez valami hihetetlen volt. A hazaérkezés és a visszaszerzés öröme. Mert soha többet nem engedem el. És már annak se lenne értelme, hogy ő elengedjen. Nem, mert már nem kell attól tartania, hogy meghalok… Vagy valami ilyesmi.

Végül mégis egy kicsit elszakadtam tőle, hogy lássam a szemeit. És azt láttam benne, amit én éreztem. Szerelmet. Végtelen és múlhatatlan szerelemet. Milyen régen néztem a szemébe! De már minden nap látni fogom. És ő is mosolygott. És hirtelen az emlékeimben élő Edward egyáltalán nem volt hiteles. Hogy lehetett volna, amikor most itt van mellettem? És ezt az Edwardot tényleg semmi nem tudja pótolni. Nem tudtam abbahagyni a mosolygást, de éreztem, hogy sok mindenről kell beszélnünk. És nekem is sok mindent kell elmesélni.
- Kinn hagytam a… - kezdtem volna, de semmi nem jutott az eszembe, hogy mit is hagyhattam volna kint.
- Menjünk keressük meg – mondta mosolyogva, és a kéz a kézben indultunk ki a házból.
- Úgy hallottam eltört egy pár csontotok – mondta Irina gúnyosan, de mégis mosolygósan.
Még éreztem, hogy Irina tekintete a hátamba fúródik. De ha még mondani is akart valamit, azt nem mondta ki. És ezért én mérhetetlenül hálás voltam! El ne felejtsem megköszönni… Majd egyszer valamikor.
Még Edward kezét fogni is mesés volt. Úgy illet egymásba a kezünk, mintha erre teremtették volna őket. Tökéletes volt az összhang.

Lassan lépkedtünk a háztól egyre messzebb. Nem akartam beszélni, mert vele a csend is csodás volt. De tudtam, hogy az illúzió nemsokára elhamvad. Akár a főnix. Bár az újjászületik. A mi szerelmünk újjászülethet, ha még meg sem halt…? Mi csak valahogy távol kerültünk egymástól. Tudtam, hogy be kell vallanom mindent. Mindent a múltammal kapcsolatban, és tudtam, hogy ennek nem fog örülni. Még azt is megkockáztatom, hogy itt hagy. Elhagyna megint, amikor épp csak újra élek? De megérdemelném. Akkor hiába ezek tűntek helyes döntésnek, most mégis valami hihetetlen ballépésnek néz ki.
Én mint volturis? És lelkiismeret nélkül öltem, amikor másra tanítottak? Nem fogok csodálkozni, amikor elborzad tőlem. És azon se, ha el akar menni. És nem fogom visszatartani, mert tudom, hogy megérdemlem. Nem vagyok jogos a szerelmére ilyen múlttal. Egyszerűen nem érdemelem meg.
Egy olyan tisztásra kerültünk, ahol én is nagyon sokat ültem egyedül. Úgy látszik ő is felfedezte a házhoz tartozó erdő titkait. Leült a fűbe és engem is magával húzott. Egymással szemben ültünk, és nem néztem a szemébe. Egyszerűen nem bírtam. Ilyen gondolatok után, amik valószínűleg be is fognak következni egyszerűen nem ment. Legalább nem kell beszélnem, és megnyújtom a vele töltött időt. Csak még egy kicsit, mielőtt teljesen kiábrándul belőlem!
- Bella!? – Ez egyszerre volt felszólítás és kérdés, majd megéreztem a kezét az államon. És elcsodálkoztam, hogy egyetlen szóba mennyi érzelmet lehet belesűríteni. Mert ott volt benne némi bosszúság, hogy nem nézek rá, a csodálkozás, hogy élek, és én is vámpír vagyok, a meglepődöttség, hogy pont én vagyok a testvér, és talán valami megkönnyebbülést is. Bár azt nem tudom miért.
Felemeltem a fejem és a szemébe néztem. Mosolygott. De nem csak a szája, hanem a szeme is. Rendes mosoly volt, amit már túl régóta nem láttam, hogy most ne viszonozzak azonnal. Mosoly kúszott az arcomra, de még én is éreztem, hogy ez inkább bánatos mosoly volt, mint őszinte. Mert tudtam, hogy már csak pár percem van vele. Egészen addig, amíg ki nem derül a múltam.
- Mi a baj, Bella? – kérdezte, de én megint lehajtottam a fejem, majd megéreztem a kezeit a vállamon.
Bárcsak egyszerűen megmutathatnék neki mindent a gondolataimon keresztül! Annyira egyszerűbb lenne! Vajon megértené…? Ha látná, és érezné, hogy mennyire nem akartam már a legvégén a dolgokat. Akkor lenne esély a szerelmünkre, és nem undorodna tőlem? Akkor lehetne rá esély…?
Reménykedtem. Éreztem, hogy a remény feltör bennem és eltölt teljesen és egészen. De mást is éreztem, amit nem éreztem épp idevalónak. Már az idejét se tudom mikor ért hozzám úgy utoljára, ahogy most tette. Finoman, de mégis érzékien. Odakaptam a fejem, ahol megérintette a vállam, és csak néztem, ahogy annyira természetesen tartja ott a kezét, mintha mindig is ezt tette volna. És jól esett. Mindennél jobban.

- El kell mondanom néhány dolgot – mondtam és próbáltam tárgyilagos maradni. Ha semmi érzelmet nem sűrítek bele, akkor vajon könnyebb lesz elmesélni mindent? A fejemet továbbra is lehajtottam, és csak most döbbentem rá, hogy azért, mert szégyellem magam. Szörnyen szégyelltem, hogy azt csináltam, amit, és nem álltam ellen, amikor kellett volna.
Éreztem, hogy Edward megint az államat fogja meg, és emeli fel, hogy a szemembe nézhessen. És én néztem. Néztem az arany íriszeket, és hihetetlen gyengédséget láttam benne. Talán mégse fog megutálni… Talán van remény.
- Én… - Elakadtam a mondat elején. Hogy mondok el mindent…? De tényleg mindent, ha még az elejét se tudom elmondani? De nem! Elmondom, mert akarom, hogy tudja. És ha még akkor is úgy gondolja, hogy érdemes vagyok a szerelmére, akkor mindennél boldogabb leszek. A döntés teljesen az övé. Én elmesélek mindent, hogy tudja. - Én nem mindig voltam a jó vámpír, Edward – mondtam és megint lehajtottam a fejem. Nem bírtam volna elviselni, ha megvetést látok a szemében, amit teljesen és egészem megérdemlek. - Évtizedekig voltam volturis.
Vajon mit reagál? Tudni akartam, de nem volt elég bátorságom felnézni. Egyszerűen nem ment. A megvetést és az undort talán csak tőle nem bírtam volna elviselni. Bárkitől, csak tőle ne! - És ugye, én… embereket öltem.
Nem szólalt meg. Én meg továbbra is lehajtott fejjel ültem. Lehet, hogy mire felnézek, addigra ő eltűnik, és ennyi boldogság járt nekem egész létezésembe. De talán megérte, mert amikor végre a karjai között lehettem, az hihetetlen volt. És csodálatos.
- Én is, Bella – mondta, és megint megfogta az állam, és felemelte a fejem. Most arra értette, hogy ő is volturis volt? De akkor miért nem találkoztunk? - Én is öltem – mondta, és én megértettem.
Nem undor volt a szemében, hanem inkább megdöbbenés. Talán attól, hogy a Volturi család tagja voltam… vagy attól, hogy nem is ellenkeztem.

Vajon azt is elmondjam, hogy nem öregedtem? Azért, hogy hibásnak érezze magát, hogy nem tudott értem megtenni mindent, amit akart? Nem erről szó sem lehet! Ezt az egyetlen dolgot nem mondom el. Mindent, csak ezt nem.
- Bella. Én teljesen megértelek. Tudom, hogy nem lehetett könnyű, főleg mert nem volt senki, aki támogatna. De ezért ne hibáztasd saját magad! Kérlek, Bella! – Furcsa volt, mert tényleg kért. Igazán, és teljesen. Akarta és szerette volna, hogy ne érezzem magam rosszul. Túlságosan jó hozzám! Nem érdemlem meg őt. Hiába vártam rá évtizedekig, én nem vagyok rá jogos. Még most is azzal foglalkozik, hogy én jobban érezzem magam! Hát, hogy lehet valaki ennyire jószívű? És kedves?
Akartam, hogy tudjon néhány dolgot, amit nem lett volna könnyű elmondani.
Becsuktam a szemem, és emlékezetemben egyetlen pillanatra koncentráltam, mert akartam, hogy ezt tudja. Éreztem, hogy megint átjár az akkori pillanat érzelemhulláma, és olyan volt, mintha megint ott lettem volna. Ellöktem a burkom, és hagytam, hogy érezze, lássa és hallja azt, amit akkor éreztem és gondoltam.

Megint magam előtt láttam Arót, ahogy megkérdezi akarok-e vámpír lenni, és hagytam, hogy akkori minden gondolatom hallja. Éreztem a félelmet, hogy ez életem utolsó napja, és éreztem a tompa reménykedést is, hogy ha az lennék, ami végül lettem, akkor megint láthatom őt. Az egész percet végigjátszottam a fejemben végül kinyitottam a szemem.
Edward szája kissé nyitva volt, és hihetetlen csodálkozás volt az arcán. Akaratlanul is mosolyognom kellett. Edward, akit semmivel nem lehetett meglepni, mert olvas a gondolatokban, most teljesen ledöbbenve ül velem szemben. Annyira megdöbbenve, hogy még a száját is nyitva felejtette.
- Ez…? – kérdezte végül és bezárta a száját. Bár a kérdésnek csak az eleje volt. Nem tudom, hogy mit akart kérdezni. Szerintem elég egyértelmű, hogy most olvasott a gondolataimban. Vagy lehet, hogy annyira megszokta, hogy nem tud, hogy meglepetésként érte. - Bella… Te miattam lettél vámpír? – kérdezte, és láttam, hogy hirtelen bezárkóznak a szemei.
És ezt most én nem értettem. Most haragszik? De miért? És kire?
Felállt. Hirtelen gyorsasággal, és lendülettel. Zsebre dugta a kezét és csak állt fölöttem mint, aki nem tudja, hogy most mit is csináljon. Hát végül is, én is így voltam vele.
Én is falálltam, és megérintettem a kezeit. Kihúztam azokat a zsebéből, és összefontam az ujjainkat. Annyira jól esett! De megint olyan dolgokat éreztem, aminek még nem volt itt az ideje. Még vannak dolgok, amiket tudnia kell, ha teljesen tiszta lappal akarunk élni. Ha megadja… ha megadjuk magunknak azt az esélyt.
- Így is, úgy is miattad lettem volna az, ami most vagyok, Edward. Csak miattad, és nem más miatt – mondtam, és hüvelykujjammal megsimítottam a kézfejét. Becsukta a szemét és mély levegőt vett. Rögtön utána hevesen magához húzott és megint úgy szorított, mintha soha nem akarna elengedni. És annyira szívesen elhittem, hogy ez tényleg így van, és nem csak ámítás az egész!

De nem lehetett. Eltoltam magamtól, mert ha eddig nem undorodott tőlem, akkor most biztos fog. Félixet hogy mondjam el? Hogy mondjam el, hogy valamilyen szinten még hiteles is legyen minden? Hogy ne úgy tűnjön, hogy egy… haszonleső vagyok. Vagy valami ilyesmi. Bár nem akartam jobb színben feltűnni, mint, ami valóban kijárt nekem, mert az hazugság lett volna. Csak az igazat! Mert ha már eleve hazugsággal kezem, akkor mi lesz később?
Nem tudtam szavakba önteni, hogy kellően hiteles legyen. Nem fog menni.
Ha már meg tudom tenni, hogy lássa a gondolataimat, akkor használom is. Arra gondoltam, amikor először mondtam igent Félixnek. Hogy az egész csak egy színjáték volt, mert egyikünk se akart egyedül lenni. Arra, amikor megjelentek Carlisle-ék, a beszélgetésre és arra, amit azután éreztem. Hogy akkor vámpírlétemben először és utoljára elsírtam magam. Arra, amikor megtudtam, hogy az én érdekem miatt hagyott el, és nem azért, mert már nem szeretett. Hogy soha többet nem tudom megtenni azt, ami eddig természetes volt. Hogy mennyire értelmetlen volt az egész, és, hogy mennyire könnyű volt a szakítás. Nemcsak Félixtől, hanem a Volturitól is.
Mindent megmutattam neki. Hagytam, hogy lássa, és érezze, amit én akkor. Mert ennyit megérdemel. Mert tudnia kell egyszerűen. Nem követtem a reakcióit. Végig csukva volt a szeme, hogy jobban emlékezzek mindenre. Hogy semmit ne hagyjak ki még véletlenül sem.
És annyival könnyebb volt, így, mintha szavakba öntöttem volna az egészet!
Miután végeztem a film levetítésével megint lehajtottam a fejem. És bántam. Bántam az egész múltam. Miért engedtem sok mindenkinek, amikor senkinek nem akartam? Hogy hogy tehettem meg ezt Edwarddal, amikor tudtam, hogy őszintén szeret? Tudtam a lelkem mélyén. De mégis megtettem. Nem érdemlem meg! Egyáltalán nem! Neki jobb kell!
Hátat fordítottam neki, ha még egyáltalán ott van. Nem várok tőle semmit, mert tényleg nem érdemlem.
Megérdemel egy olyan valakit, aki nem annyira romlott, mint én. Aki teljesen neki adhatja a szívét, és nincs tele fájdalommal, megbánással. Megbocsát nekem valaha, hogy ennyi mindent elkövettem ellene? A szerelmünk ellen, ami tudtam, hogy még él, de nem akartam tudomásul venni.
Elindultam, lassan és éreztem, hogy fájdalmasan. Alig tettem két lépést, amikor éreztem, hogy megfogja a kezemet, és visszahúz magához. Háttal voltam neki, és ő úgy ölelt át. Görcsösen kapaszkodtam belé, mert nem akartam elengedni, de tudtam, hogy el kell engednem.
- Soha többet ne merj ilyenekre gondolni, Bella! – mondta parancsoló és fájdalmas hangon. – Csak te kellesz nekem! Senki más, Bella!

Megfordított és szinte fájdalmas sürgetéssel tapasztotta ajkát az enyémre. Rögtön átöleltem a nyakát, és szorosan húztam magamhoz. Ő is keményen fogta át a derekam, és húzott magához a lehető legközelebb. Hetven éve elfojtott vágy került felszínre, és tört ki olyan gyorsasággal, amire egyikünk se gondolt. A következő pillanatban már Edward pólóját téptem le róla, és ő is szaggatta az én felsőmet. Szenvedélyesen kaptunk egymás után, és csak nem akartuk elengedni egymást. Túl régóta nem voltunk már együtt, hogy ezt most meg tudjuk fékezni. Körmeimmel csíkokat karcoltam Edward hátára, és mohón csókoltuk egymás ajkait.
Éreztem, hogy szájával a nyakamat csókolgatja és én fenntartás nélkül nyögtem föl. Kellett. Szükségem volt rá egészen és teljesen. Annyira, hogy el se tudtam mondani.
Már a nadrágot próbáltam leszedni Edwardról és ő is az enyémmel volt elfoglalva. Egyszerre volt az egész gyors és lassú. Éreztem, hogy a kezei a melltartóm felé vándorolnak, és hamarosan meg is szabadítottak tőle. Lassan eldőltünk a földön, és olyan jó érzés volt magamon érezni a súlyát. Nagyon jó!
Kapkodtunk. Túl sürgető volt a vágy, és túl elsöprő a szenvedély, hogy most valamelyikünk is megnyugodjon. Másodperceken belül már alsónemű se volt rajtunk, és éreztem, hogy Edward a combjaim közé csúszik.
Végül belém hatolt, és mind a ketten egyszerre nyögtünk fel. Több mint hetven éve vártunk erre, és túl csodálatos volt, hogy igaz legyen! Edward rögtön tovább mozgott, és csak pillanatok kérdése volt, majd mindkettőnket elöntött a kéj.
Edward rám dőlt, és zihálásunkat hallgattam, ami percek múlva se akart csillapodni. Edward végül megfordult és most én feküdtem rajta.
Nem akartam megmozdulni.

Más volt. Teljesen és egészen más. Mennyire másabb minden, ha valamit azzal a személlyel csinálsz, akit szeretsz, és nem azzal, akit csak elviselsz! Mert szeretem Edwardot. És nem csak testileg voltunk együtt, hanem lelkileg is. Még ezek után is…
Eszembe jutott, hogy régen, hogy képzeltem el, hogy milyen lesz az első együttlét Edwarddal. Nem ilyennek gondoltam… De a valóság messze felülmúlja a képzeletet.
Mosolyogtam. Valóságosan és nagyon. Nem lehet nem mosolyogni, amikor ilyen dolgok történnek. Ez mindennél boldogabb, és jobb.

Edward keze még mindig a derekamon volt, én meg még mindig rajta feküdtem. A másik kezét is felemelte, és azzal is átölelt.
Éreztem, hogy lassan fel kéne állni, de nem akartam. Végül is bármikor utánunk jöhetnek a többiek. Hát… legalább látnak valami élvezeteset is. Edward ajkait éreztem a fejemen.
- Szőke vagy, Bella – mondta, és a hangja egyszerre volt hihetetlenül elégedett, és kicsit aggódó.
- Nekem se tetszik – mondtam, mert tudtam, hogy ezt akarja mondani, csak nem meri rendesen. – A lányok ragaszkodtak hozzá, mivel én is Denali lettem – tettem még hozzá kiegészítésként. Végül mégis rávettem magam, hogy felkeljek, bár nem sok jóra számítottam.
Tisztába voltam vele, hogy mostani hevességünket nem is egy ruhadarab bánja, és én csak most örültem igazán, hogy a szobámba be lehet menni a teraszajtón keresztül is. Félig felöltözve álltam a tisztáson, és néztem, ahogy Edward felveszi a még ép ruháit. Nem mondom, hogy bántam, hogy a felsője használhatatlan volt, mert akkor hazudtam volna. Bár lehet, hogy ő is így gondolja az enyémmel kapcsolatban. Szívesen elnéztem még volna órákig, ahogy háttal áll nekem, és épp a farmerját veszi fel.
De valami motoszkált bennem. Boldog voltam, annyira, amilyen már lassan egy évszázada nem. De mi van, ha ez csak valami futó kaland volt? Elbambultam és fel sem tűnt, hogy Edward meredten néz rám.
- Bella! – szólt rám Edward, majd megint mellettem termett, és ismét vadul megcsókolt.
Mindent elfelejtettem. Azt, hogy min gondolkodtam az előbb, azt, hogy hogy hívnak, és komoly erőfeszítésbe került volna megmondanom, hogy milyen nemű vagyok. Csak a csók létezett, és Edward, aki már megint magához húzott, és szorosan tartott.
De mint minden jó dolognak ennek is vége lett egyszer, és Edward mélyen a szemembe nézett.
- Nem szükséges vagy az életben, Bella! Számomra maga az élet vagy! – mondta és megint magához húzott.
Hagy sírjak a boldogságtól legalább most! Hagy mutassam meg, hogy mennyire szeretem, és, hogy mennyire akarom, hogy örökké velem legyen! Ha a boldogságtól meg lehetne halni…
- Szeretlek – mondta, és szorosabban ölelt.
- Én is szeretlek – Felemeltem a fejem és a szemébe néztem.

…én most halnék meg.


Sziasztok! Nos mindenkinek még egyszer Boldog Új Évet Kívánunk!:) Remélem tetszett a fejezet, folytatás jövő hét pénteken, és innentől maradunk Bella szemszögében!;D