100 év a boldogságig - 15. fejezet A váratlan vendég

Kíváncsi vagyok, hogy most mit is gondolnak rólam a többiek.

Mert csak úgy kirohanni egyáltalán nem szokásom. Oké… Két nap után még nem ismerhetik a szokásaimat. De én tudom, hogy ez nem szokásom. Fél óra múlva jelentem meg megint az ajtóban. Tanya, Irina és Carmen kicsit aggódóan is néztek rám. Kate inkább úgy, mint aki kételkedik a józan eszemben. Meg kell értenem. Teljesen igaza van.
A zongorát néztem. A Volturinál töltött éveim alatt megtanultam játszani. Nem azért, mert szerettem kínozni magam, hanem mert nagyon unatkoztam. És miért pont ezen a hangszeren tanultam meg? Azt hiszem ezt nem kell magyarázni. Talán megtaníthatnám Tanyát játszani. Úgy láttam, hogy még az alapok se nagyon tiszták…
Leültem a hangszer mellé és játszani kezdtem. Láttam, hogy a többiek úgy néztek rám, mintha valami csodát látnának… De hát még sok mindent nem tudnak rólam. És ha azt akarom, hogy valami családféle legyünk, akkor jobb lenne nekik néhány dolgot elmondani. Mint például, hogy tudok zongorázni… És azt is elmondom szerintem, hogy volturis voltam. Csak, hogy tudják.
Legszívesebben az altatómat játszanám, mert azt is megtanultam… De akkor bizony lebuknék a többiek előtt és elég hamar kiderülne, hogy ismerem Edwardot, és akkor jön a többi kérdés, hogy honnan, hogy mikortól, hogy miért… És ezekre nem akarok válaszolni. Szóval nem játszom az altatót. Megígérem.
A darab a végéhez ért, és én kifordultam a székről, hogy a kidülledt szemű családomhoz forduljak.
- Hát ez klassz volt – mondta Tanya őszinte csodálattal. Vagy valami hasonlóval.
- Hol tanultál meg így játszani? – kérdezte Kate, aki még mindig elég furcsa volt.
- A Volturinál sok szabadidőm volt – mondtam egész egyszerűen, és vártam, hogy a mondottak hatással legyenek rájuk. Hát ez nem is maradt el! Kate ha lehet még csúnyábban nézett rám. A többiek meg még jobban megdöbbentek. – Mondtam, hogy egy más felfogású családhoz tartoztam. Hát… hozzájuk.

Azért egy kicsit féltem, hogy hogy fognak erre reagálni. Meg, hogy ez után máshogy fognak velem bánni. Nem akartam, hogy máshogy kezeljenek. De azért mégis én vagyok itt az új, és még volturis is voltam. Szóval féltem, hogy máshogy fognak kezelni. De reménykedtem, hogy ez nem fog megtörténni. Hisz Eleazar is ahhoz a családhoz tartozott egy időben. Szóval remélhetőleg minden jó lesz. De sajnos csak az idő tud majd erre választ adni. Semmi más csak az idő. És talán az egyetlen dolog, amit nem tudok sürgetni. De nem faggatóztam, nem kérdezgettem. Hagytam, hagy gondolják át a dolgokat.
Visszafordultam és megint játszani kezdtem. Pár perc múlva éreztem, hogy valaki mögém áll. Felnéztem a kezemről. Örültem, mert már rég túl voltam azon a fázison, hogy néznem kelljen a kezeimet a hibátlan játékért. Tanya nézte az ujjaimat, ahogy a billentyűkön suhannak.
- Megtanítasz játszani? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.
- Nagyon szívesen – mondtam és egy halvány mosolyjelent meg az arcomon.
Erre ő is mosolyogni kezdett. Jól esett, hogy azt a mosolyt én varázsoltam oda, még ha csak egy mondattal is. Egy igazi mosoly.
Valami melegséget éreztem a mellkasomban. Mintha a szívem megint dobogni kezdett volna, és nagyon jól esett. Ez nem az a repeső boldogság volt, és nem az az eszeveszett kalimpálás, amit szívesebben éreztem volna. Ez lassú, egyenletes dobogás volt. De dobogás! Ismét úgy éreztem, hogy van családom, és tartozom valahová. És ez az érzés hihetetlenül jó volt.

~°(o)°~

- Na, Bella megfontoltad a szőke hajat? Hidd el, hogy jól állna neked! – Ez a kijelentés Irina szájából hangzott el. Már két hete győzködtek, hogy milyen klassz lenne, ha nekem is szőke lenne a hajam. De én nem nagyon akartam. Vagyis teljesen érdektelen voltam a külsőmmel szemben, és nem nagyon izgatott. De azért mégis. Szőke haj?
- Nem tudom, Irina. Majd még beszélünk róla később. Jó? – Ránéztem a nővéremre és egy mosolyt is küldtem felé.
Úgy láttam Irina ezt már fél sikernek vette, mert eddig határozottan kijelentettem, hogy nem. Talán jobb lenne hagyni, hogy fesse be a hajam, és akkor nem zaklatna vele folyton.
- Egyébként hamarosan vendégünk érkezik! Legalábbis az elkövetkező hat hónapban bármikor felbukkanhat egy kedves ismerősöm – mondta és rám kacsintott.
- Milyen jó, hogy ennyire szilárd alapokon nyugszik ittlétének dátuma – mondtam szinte gúnyos hangon.
- Túl sok Jane Austent olvasol, Bella! Ma már nem beszélünk így! – mondta nevetve, és megbökte az oldalamat. – Egyébként megyünk vadászni délután. Jössz te is?
- Én tegnap voltam. Inkább itt maradok, és összeszerelem a szekrényem – mondtam és a szememmel a szobám felé intettem.
Tegnap érkeztek meg a bútoraim, de még nem volt kedvem összerakni. De valamikor muszáj, mert különben a könyveim a padlón maradnak. És azt nem akarom.
- Egyébként tök jó, hogy tanítod Tanyát játszani. Már fél éve próbálkozik, és ha nekikezdett, akkor menekült mindenki! – Irina erre nevetésben tört ki. És mit tehettem mást? Én is nevettem.
- Tényleg nem fáradság! Már egész jól halad. – mondtam, és komolyan is gondoltam. Már egész szépen játszott a kezdetekhez képest. Egyszerű, de szép dallamokat.
- Úgy látom, mégse délután indulunk – intett a lépcső felé, ahonnan éppen lefelé tartott mindenki.

Én meg örültem, hogy egy kicsit egyedül lehetek. Szerettem a társaságukat, csak néha kicsit sok volt.
- Bella! Tedd meg azt a szívességet, hogy nem gyújtod föl a házat – mondta Carmen mosolyogva. Szinte már általános volt kettőnk között a csipkelődés. De nem azért, mert nem bírtuk ki egymást. Pont ellenkezőleg! Egyszerűen élveztük húzni egymást.
- Jó! Akkor csak eladom. Hátha kapok érte némi pénzt! – Na, jó. Ez nem volt annyira jó. Se nem vicces, se nem ironikus vagy gúnyos. De legalább megszólaltam.
- Három nap múlva jövünk, addig kibírod? – kérdezte Eleazar, és őszinte érdeklődés volt a szemében.
- Persze. Nem lesz semmi gond – biztosítottam még őket, és néztem, ahogy a kocsival elhajtanak. Azért örültem, hogy végre egyedül vagyok. Néha egy kis magány is kell.
Carmen és én elég jóba lettünk egymással. Annyira, hogy folyamatos volt az említett csipkelődés. De ezt se én, se ő nem bánta. Volt benne valami nagyon testvéries. Tanyával és Irinával is egész jó volt a kapcsolatom. Kate miatt viszont még általános volt az aggodalmam. Szerintem valami betolakodónak néz… Nem nagyon kedveli a társaságomat. Eleazarral se volt semmi baj. Ő tulajdonképpen a pót-Emmettem volt. Vagyis nem a pót-Emmett, mert Emmettet senki nem tudná pótolni. Ő… egyedi. De mégis volt benne valami hasonló. Furcsa volt, mert külsőleg nem hasonlítottak. Belülről mégis. A folyamatos beszólások, és heccelések vele is mindennaposak voltak. És ez is jól esett.

~°(o)°~

Beváltottam ígéretemet. Na nem a lakáseladással kapcsolatban. Hanem, hogy összeraktam a könyves szekrényt. De mivel volt három napom, amit édes magányban tölthetek el, valami nagyon jót akartam csinálni. És rájöttem, hogy mit akarok.
A falam jamaica narancssárga volt. Én meg nem szerettem a sárgát. Úgy döntöttem, hogy átfestem az egész szobát.

Kék lett a szoba. Halványkék. És ezzel el is ment két napom. A szobát is berendeztem úgy, ahogy nekem tetszett, és büszke voltam a művemre. Jól nézett ki. Majdnem otthonos volt. Mondjuk az otthontól még messze van. Nem azért, mert nem takaros ez a ház, de még messze van attól, hogy az otthonomnak érezzem.
Lementem a nappaliba és szinte örömmel ültem le a zongora mellé. Az ujjaim automatikusan indultak el a billentyűkön. A szememet lehunytam és élveztem a zenét. Egy altatót játszottam. Az én altatómat.

Furcsa, de jó érzés volt megint hallani. Persze nem tökéletes, de jó. És én megint arra gondoltam, hogy ezt a többiek jelenlétében soha nem játszhatom, mert akkor mindenre rájönnének. Hagytam, hogy másodszorra, és harmadszorra is eljátsszam a darabot. És jól esett. Nem éreztem azt a szorító érzést, amit hetekkel korábban. Olyan volt, mintha nem is én játszottam volna. Hagytam magam abba a lehetetlen képzelgésbe nyugodni, hogy egy más valaki játssza a darabot. Egy olyan valaki, akit nagyon jól ismerek, és szeretek is. Élveztem. Egyszerűen élveztem a helyzetet.
- Nahát, nahát. Micsoda tehetség! – egy ismerős hang szólított meg, ami elég gúnyos is volt.
Megfordultam a széken, és egy vörös szempárral találtam szembe magam. Soha nem gondoltam volna, hogy még egyszer találkozunk.
- Laurent! – kiáltottam fel, és felpattantam a székről. – Te mit keresel itt?
Nem estem pánikba, teljesen fölösleges volt. Nem tud bántani. Legalábbis nem lenne értelme, ha bántana.
- Irina volt olyan kedves és meghívott – mondta teljes nyugalommal és leült a kanapéra. – De neked jóval több mesélnivalód van, Bella. Úgy látom megszabadultál emberi létedtől. Micsoda csoda! És hol hagytad a féltő-óvó Cullenékat? Csak nem eltűntek? És azt hiszem inkább én kérdezem meg, hogy te mit keresel itt.
És mégis pánikba estem. Ő mindent tud. Tudja az egész történetet. Tudja a múltamat. És nem köszönném meg, ha elfecsegné a többieknek. Valahogy rá kell vennem, hogy ne mondjon egy szót se. Talán jobb lenne vele beszélgetni. Végül is még régebben ő nem üldözött engem. Idejében kiszállt. Akkor miért ne beszélgessek vele?
- Húsz éve vagyok vámpír – mondtam és leültem vele szemben.
- Milyen örvendetes hír! – A hangja annyira szadista volt. Volt benne valami gúnyos, és ironikus. Mintha még most is ember lennék, és meg akarna enni. – De ha jól emlékszem… Vagy rosszul?
Láttam rajta, hogy összezavarodott. Bizony sok mindenki csodálkozott ezen. Mármint, hogy nem öregedtem, és ezért nézek ki úgy, ahogy. Hát elmondtam neki, hogy valahogy nem tudtam öregedni, és teljesen meglepődött. Milyen kellemes volt valakivel olyannal beszélni, aki tudta szinte az egész sztorit.

- Szeretném, ha ezt nem mondanád el a családnak – mondtam végül befejezve monológomat.
- Mármint, hogy nem öregedtél? Ebben mi titkolnivaló van? – kérdezte és láttam rajta, hogy tényleg nem érti.
- A Cullen családra gondoltam. Arra, hogy ismertem őket. Azt ne mond el! Semmi szükség rá, hogy tudják az egész történetet.
És most végre volt valami az arcán. Valami értetlen, és felfoghatatlan. Vagy csak egyszerűen nem értette, hogy erre miért kérem. Szinte láttam, ahogy átgondolja az egészet. Megfontolja, hogy mi haszna belőle, és, hogy mi a hátrány. Végül úgy tűnt, hogy döntésre jutott.
- Jó, nem mondom el. De nem értem, hogy miért ne. – Én megkönnyebbültem, hogy ez az akadály is el van hárítva. Semmi szükségem egy nagy vallomásra a többiek felé. Tényleg nincs. Még nem tudnék róla teljes nyugalommal beszélni. Nem lennék rá képes.
- Köszönöm – mondtam végül, és tényleg tiszta szívből mondtam ezt az egészet. Tényleg hálás voltam, hogy nem mondja el.
Motorzajt hallottunk mind a ketten. Előbb hazaértek, mint ígérték.
- Úgy hallom, jön Irina – mondtam és fölálltam. Bár ez a mozdulat fölösleges volt a részemről.
Láttam, ahogy behajtanak a beállóra, és egy izgatott Irina pattant ki az autóból. Most megérezte Laurent szagát, és azért ennyire izgatott, vagy valami más miatt? De láttam, hogy a többi lány se épp nyugodt. Szóval valami másról van szó. Eleazar viszont fintorokat vágott. Na erre kíváncsi vagyok.
- Hahó! Megjöttünk! – kiáltott Irina, amint belépett. – Laurent!
És máris egy hatalmas ölelésnek voltam a szemtanúja. Lehet, hogy ettől megkímélhettem volna magam. Közben a többiek is beértek. A lányok továbbra is furcsán somolyogtak, Eleazar meg teljesen lemondó képet vágott.
- Kicsit későbbre vártalak, de nagyon örülök neked – mondta Irina és szabályosan lenyomta egy fotelbe a vendégünket.
Szertartásos bemutatkozás következett, és ennek én voltam a tárgya, mint új családtag.
- És van valami érdekes híred? - kérdezte Eleazar, és látszott, hogy őt tényleg ez érdekli.
- Kicsit mozgolódnak a románok, de a Volturi úgyis leállítja őket – mondta Laurent félvállról.
Nekem meg eszembe jutott, ha hat hónappal ezelőtt történik ez, akkor még érdekelt volna. De most teljesen érdektelen voltam a Volturival szemben. Egyáltalán nem érdekelt az egész. Majd megoldják! Ezért vannak.

- És minek lehet köszönni ezt a jókedvet? – kérdeztem végül, mert engem meg ez érdekelt.
A lányok megint mosolyogni kezdtek.
- Hoztunk neked valamit, Bella – mondta Carmen egy furcsa mosollyal.
- Tényleg? Mit? – kérdeztem és próbáltam úgy tenni, mintha nem félnék az ajándéktól. A mosolyukból ítélve, valami nagyon kegyetlenre számítok.
Elővett egy furcsa négyzet alakú csomagot, én kibontottam és meredten néztem a dobozra.
Hajfesték… Ráadásul szőke.

Ha már ez a végzetem, akkor inkább elé megyek. És hagytam, hogy befessék a hajamat… szőkére.
Viszlát Bella Swan!

Szia Bella Denali!