Nem kellett volna.
Én is tudom, hogy nem kellett volna ennyire kiborulnom, de nem bánom. Egyáltalán nem, mert legalább egy egészen aprót csökkent a feszültség, ami soha nem akart elhagyni. Végre egy kicsit jobban éreztem magam, és megkönnyebbültem.
Furcsa volt, hogy pont Emily előtt jött elő ez az egész. Egy olyan személy előtt, akiről szinte semmit nem tudok, és még egy napja se ismerem. De nem úgy nézett rám, mint, aki kétségbe vonja a józan eszemet. És kérdezni sem kérdezet. A csöndességével gyógyított, ha létezik egyáltalán ilyen. Csak a jelenléte jól esett. Hisz a család már több éve majd megőrül. És most olyan valaki mellett lenni, aki még tudja mi az a boldogság, nagyon jó volt. Csak az, hogy ott volt mellettem, és mosollyal nézett a semmibe, az kellemes volt.
Hogy nem kényszerűségből van az ajkain mosoly. Hogy neki ez a természetes, és ő így boldog. Egy pozitív példa volt, amit olyan szívesen követtem volna… De nem ment.
Nem, mert ha a mosolyára néztem akaratlanul is az jutott eszembe, hogy kivel és mikor mosolyogtam utoljára. Hogy miért nem mosolygok. Hogy ha Bella itt lenne, akkor még néha se kéne az ajkaimra erőltetni a műmosolyt, mert magától jönne. És természetes is lenne.
Emilyvel már több mint egy órája sétáltunk az erdőben, de nem akartam hazamenni. Azért, hogy Carlisle újabb elméleteit hallgassam, még ha csak gondolatban is? Azért, hogy Esme akárhányszor rám néz, semmi másra ne tudjon gondolni, csak arra, hogy hogy vidítson fel? Hogy nézzem, ahogy Alice szenved?
Önző vagyok. Nem akarom a mások bajait, és kínjait hallgatni, és látni. És tudom, hogy ez nem szép dolog, de úgy éreztem, nekem is sok bajom van.
- Edward! Mi a véleményed Shakespeare-ről? – kérdezte hirtelen Emily felém fordulva.
Én először nem vettem komolyan a kérdést, azt hittem ez valami rossz vicc. De Emilyre emeltem a tekintetem és őszinte érdeklődést láttam a szemében. Most komolyan irodalomról akar beszélgetni?
- Magáról az íróról! És a legendáról, ami köré szövődött – egészítette ki Emily, és amint befejezte a mondatot előre tekintett, és az utat nézte.
Először nem értettem. Aztán mégis felfogtam, hogy ez mi is akar lenni. Figyelemelterelés. Ha úgy gondolja, hogy ha irodalomról beszélgetve jobban fogom magam érezni, akkor nem keserítem el azzal, hogy nem válaszolok.
- Maga a drámaíró egy zseni. És butaságnak tartom a köré szőtt legendát. Csak egyszerűen nem hiszik el, hogy valaki lehet ennyire találékony, és hihetetlenül tehetséges, és ezért mindenféle mesét kitalálnak, hogy kétségbe vonják hitelességét. De szerintem az egész alaptalan.
- De mivel magyarázod azt, hogy annyira jártas volt mindenféle társadalmi kérdésben, amikor Shakespeare színész volt… És ugye a színészeknek nemcsak, hogy nem voltak műveltek, de még az alsóbb rétegekből is származtak. Be kell látnod, hogy nem egyszerűen nem lehetett ő! – Emily szenvedéllyel beszélt. Teljesen átélte a mondanivalóját, és úgy adta elő, mintha megcáfolhatatlan lenne. Ha ilyen szenvedéllyel szónokol mindig, akkor még egy oroszlánt is rá tudna venni, hogy egyen inkább salátát hús helyett. Aminek persze még a feltételezése is abszurd volt.
- Nem egy pont van az életében Shakespeare-nek, amit homály fed. Egyszerűen nem tudjuk akkor épp mit csinált. Nem kizárt az sem, hogy tanult, Emily. És a rejtély máris meg van oldva – mondtam, és rá néztem. De nagyon úgy látszott, hogy Emily egyáltalán nem enged az igazából. Azt hiszem soha nem akarok a vitapartnere lenni.
- És elvileg azokban az években vadorzáson kapták. Szóval kiszökve az egyetemről - amire kétlem, hogy lett volna pénze, úgy döntött, hogy vadoroz egy kicsit, hogy bulisabb legyen az élet? – kérdezte, és felhúzta az egyik szemöldökét.
- Én sem hiszem, hogy tanult azokban az években, de nem egy kizárt lehetőség. De az mindenféleképpen valószínű, hogy amikor már mint drámaíró népszerűbb volt, elbeszélgetett valakivel. Van fogalmad róla hány nemes rajongott Shakespeare-ért?
- Van, Edward. De szerintem jóval valószínűbb, hogy azokat a műveket, amiket Shakespeare-nek tulajdonítunk Marloow írt. Nemcsak, hogy nemes volt, de még a Rómeó és Júlia alaptörténetét is ő találta ki! – Erre Emily felszegte az állát, és dacosan nézett előre.
- Ezt a Szerelmes Shakespeare-ből vetted? – kérdetem én, és egy fanyar mosoly suhant át az arcomon.
Azt hiszem ez a helyzet vicces volt egy bizonyos mértékben, mert Emily erre leszegte a fejét, és biztos elpirult volna, ha képes lett volna rá. És nevettem is volna, ha nem tudom, hogy a nevetésre már jó ideje képtelen vagyok.
- Jó van lebuktam! De valld be, hogy nem is vagyok rossz vitapartner – mondta, majd felemelte a fejét és a szemében pajkos csillogással nézett rám.
Nem vallottam be semmit. Csak megráztam a fejem, és haladtunk tovább.
Újra némán gyalogoltunk, és megint úgy éreztem, hogy mellette még a csönd sem olyan nyomasztó. És rá kellett jönnöm, hogy hat és fél év alatt a leghosszabb, és legértelmesebb beszélgetését követtem el. Mert a családban egyszerűen másról se beszéltünk csak Belláékról. És most jó volt másról beszélni.
Lassan hazaértünk, a fák egyre ritkulni kezdtek. Lassan már a kertet is látni lehetett.
Amint kiértünk két alakot láttunk sétálni elég messze egymástól, de határozottan együtt sétáltak. Az egyik Alice volt a szokásos fekete felsőben és szürke nadrágban, a másik egy férfi volt. Csak hátulról láttam, de így is tudtam, hogy nem Carlisle, és nem Emmett.
Ez meg mit csinál?
Emilyre néztem, akinek az arca tiszta értetlenség volt. Szerintem én se néztem ki jobban. Hogy lehet az, hogy Alice Chrisszel sétál? Azzal a Chrisszel, aki miatt az előbb teljesen kiborult? Azzal, aki ha csak egy rossz érzelemre gondol, a mellette lévő rögtön kiborul. Mi van, ha Chris mondjuk a gyilkolási vágyra gondol, vagy a bujaságra? Akkor Alice rögtön megöli, vagy rámászik? Ez nem logikus!
Értetlenül néztük egymásra Emilyvel. Ő sem értette, hogy most mi történik. És mégis itt volt a bizonyíték a szemünk előtt. De egyszerűen nem tudtam elhinni, és megérteni sem.
Valahogy mégis bementünk a házba. Emily teljesen otthonosan érezte magát, és úgy viselkedett, mintha minden nap itt lenne. Csatlakozott hozzánk Emmett is, és Rose is. Már nem tudták lekötni a figyelmemet. Hiába beszélgettek érdekes dolgokról. Eszembe jutott, hogy Bella is szerette Shakespeare-t. Miért érzem azt, hogy csak azzal, hogy mással beszéltem erről, valahogy megcsaltam őt? Persze messze vagyok még a megcsalástól, és soha nem is fogok odajutni. Mert ő az egyetlen, és az igazi, de mégis. Mintha valahogy megsértettem volna az emlékét… Nem, nem az emlékét, mert emléke csak a halottnak lehet. És Bella nem halt meg! Mégis úgy éreztem, hogy valahogy ez nem volt tiszta dolog.
És akkor olyan valami jutott eszembe, ami az elmúlt hat évben még soha. Pedig annyira kézenfekvő volt az egész! Bella szívesen látna így? Ennyi sok személlyel körülvéve mégis magányosan? Hogy hiába vagyok otthon, olyan, mintha idegen lennék? Szívesen látná, hogy senki nem tud velem beszélgetni, mert egyszerűen képtelen vagyok rá? Örülne, ha azt látná, hogy nem tudok mosolyogni?
Mert csak vele vagyok egész. Nélküle nem lehetek az, aki eddig voltam. Nem tudok fesztelenül beszélgetni, amikor ő nincs itt. Nem tudok mosolyogni, ha őt nem látom.
Ördögi körforgás, aminek se eleje, se vége nincs, és úgy éreztem ez lassan megőrjít. Van ennek értelme? Nem bírtam már saját magamon gondolkodni. Eddig se értettem meg magam, akkor most se fogom.
Hirtelen Alice és Chris lépett be az ajtón. Alice-nek az arcán egy mosoly volt. Fájdalmas mosoly, de mosoly. Ez nem igaz! Chris elérte alig pár óra alatt azt, amit nekünk több év alatt nem sikerült. És nagyon úgy tűnik, hogy nem csak némán sétálgattak egymás mellett, hanem beszélgettek. Másképp Alice nem mosolyogna.
Ledermedve nézte mindenki őket. Emily inkább Chrisen volt meglepődve, hogy akárkivel szóba állt, de mi, akik hat éve Alice mellett voltak, őt néztük meredten, és nem bírtuk levenni róla a szemünket. Hisz…ez tényleg hihetetlen!
Megjelennek az életünkben a szomszédok, erre én évek után először kiadom azt a feszültséget, ami bennem van, teljesen kulturáltan elbeszélgetek Emilyvel, Alice meg elmosolyodik. Lehet, hogy csak környezetváltozás kellett?
Ez a mai nap túlságosan sok újdonságot hozott, és a fele egyelőre még nem is világos.
Alice rám nézett, és bánatosan elmosolyodott. Beszélhetnénk?
Én meg bólintottam, és elindultunk a szobám felé.
Beléptünk a szobámba, és én vártam, hogy Alice megszólaljon. Még mindig félig sokk hatása alatt voltam, úgyhogy belőlem azt hiszem egy értelmes szót sem lehetne előhúzni.
Én leültem a kanapéra, és vártam, hogy Alice mellém üljön, de ahelyett, hogy mellém ült volna, leereszkedett a szőnyegre, ahogy régen is mindig. Törökülésben ült velem szemben, és volt a szemében valami. Ami nagy teljesítmény volt, mert eddig a szemei inkább kihaltak voltak. Soha nem csillogtak, és most mégis. Volt bennük valami, ami arra enged következtetni, hogy Alice jobban van, mint a hat év alatt bármikor.
- Bocsánatot szeretnék kérni, Edward – mondta Alice. A szemei hiába változtak, a hangja még most is ugyanolyan rekedt volt, és halk. Ez nem változott olyan gyorsan…
- Teljesen elveszítettem a fejem a nappaliban. Nem gondoltam komolyan semmit. Én soha nem hibáztatnálak téged vagy Bellát. Szóval, sajnálom, hogy azt mondtam, amit.
Alice rám nézett. Nem mosolygott, de nem is volt annyira szomorú mint eddig. És ezt, ha nem is volt egy boldogság látni, azért jó volt. Hogy legalább Alice egy kicsit összeszedte magát, és már nincs annyira maga alatt.
- Semmi baj – mondtam, amikor eljutott a tudatomig, hogy Alice az én válaszomra vár.
Egyikünk sem mozdult meg. Most megnyugtató volt a csend, és kellemes. Nem volt tele ennyire feszültséggel, mint eddig bármikor. Most egy kicsit oldottabb volt a hangulat. És nem értettem, hogy miért! Hát ennyire számít Emily meg Chris? Két idegen, akit még egy napja se ismerünk, ennyire befolyásol minket? Persze nem rossz szándékból, hanem csak a jelenlétükkel.
- Alice! Mi van Chrisszel? – kérdeztem komolyan, és húgomra néztem.
- Te se érted, Edward? – kérdezte, és tényleg úgy nézett rám, mintha valami nyilvánvaló összefüggést nem vennék észre. Értetlenül néztem Alice-re, akit erre magyarázni kezdett.
- Nem olyan a képessége, mint… neki. De sokban hasonlít. És Chris nem tudja irányítani, így segítek neki. – Alice hangjából a teljes segítőkészség hallatszott, de nem tudtam elhinni, hogy csak azért van Chrisszel, hogy segítsen neki. Vagy egyáltalán azt, hogy keresi a társaságát, és szívesen segít neki.
Én nem értettem. Pedig elég gyors felfogásúnak tartottam magam. Alice azért segít Chrisnek, mert Jaspert látja benne? Lehet, hogy úgy érzi, hogy ő a pót-Jaspere? Akkor nekem meg Emily a pót-Bellám? De még a feltételezés se logikus, mert ki is pótolhatná az egyetlent és az igazit?
Alice még mindig látta rajtam, hogy nem teljesen értem meg a dolgot, így egyszerűen lejátszotta fejben az elmúlt egy óra eseményét. Láttam, ahogy Alice a szobájában ül, és magába van roskadva. És már nem csak az bántotta, hogy Jasper eltűnt, hanem az is, hogy kiabált velem. Láttam, ahogy megszületik benne az elhatározás, hogy segít Chrisnek uralni a képességét. Láttam, ahogy bekopog hozzá, és ahogy elmentek sétálni. Hallottam, hogy Alice rendes kis monológot adott elő Chrisnek, és rávette, hogy hagy segítsen.
Úgy látszik ő ezt a valamit akarja csinálni. Ha nem csinál valamit, abba beleőrül. És ha már csinálnia kell valamit, akkor legalább az a valami értelmes legyen. És segíteni valakinek, akinek szüksége van rá, az eléggé hasznos célnak tűnt.
Ezek után egyetértettem Alice-szel. Igaza volt, és csak támogatni tudtam. Ez egy hasznos tennivaló, amitől talán még jobban is fogja magát érezni…
Lementünk a többiekhez, akik még mindig csak Emilyvel beszélgettek. Chris csak ült, és meg se szólalt, de amikor látta, hogy jön le Alice, mintha valami örömfélét érzett volna. Ki tudja, talán még szeretni is megtanul Alice mellett… Csak az elválás lesz nehéz, ha ennyire egymáshoz kötődnek.
Azt hiszem tényleg helyes…
Ez már Emily volt. Én felé kaptam a fejem, erre ő rögtön elfordította a tekintetét. Remélem, hogy ez csak puszta ténymegállapítás volt, és semmi hátsó szándék nincs benne. Mert, ha lenne, az valami szörnyűség lenne…
Chris végigjártatta a tekintetét mindenkin, és amint meglátta Rose-t, megint hallottam, hogy egy érzelem fut át az fején. Rose meg rögtön Emmett felé nézett, és kicsit sem szerényen a combjára rakta a kezét. Pillanatokon belül eltűntek a szobájukban… A bujaság hatalma…
A hónapok csak múltak.
Lassan már ott jártunk, hogy öt hónapja lakunk az új házban Chris és Emily szomszédjában. Az eltelt időben Chris, ha nem is tökéletesen, de nagyjából megtanulta irányítani az erejét. Néha már annyira, hogy a beszélgetésbe is bekapcsolódott. Különleges adottságának az átka volt viszont, hogy nem egy kellemetlen pillanatot szerzett a családnak.
Talán az volt a legrosszabb, amikor Emmett rám akart támadni, mert szerinte szerelemes vagyok Rose-ba. Hát… a maga módján azt hiszem ez még kicsit vicces is.
Rosszabb volt viszont, amikor egyébként se apró félelmünket még növelte aggodalommal. Feszültséget és idegességet szított többször is, Rose sokszor volt még a megszokottnál is beképzeltebb és irigyek lettünk a másikra, ok nélkül.
Christ senki nem tudta megszeretni igazán, csak Alice. Ő töltötte vele a legtöbb időd, beszélgetett vele, és segített is. Közben tényleg nyilvánvalóvá vált, hogy Chris képtelen a szeretetre, mert hiába volt roppant hálás Alice-nek, nem tudta se kimutatni, se kimondani. Én is csak a gondolatain keresztül tudtam azonosítani sok olyan érzelmet, aminek ő még a nevét sem tudta.
Emily viszont Chris ellentéte volt. Őt mindenki megszerette. Mindenki tudott vele beszélgetni, bármiről. Bájos volt, és megértő. Többször csak a jelenlétével jobban éreztem magam.
De persze ez nem jelentette azt, hogy mi ketten teljesen jól lettünk. Alice továbbra sem mosolygott, és nem is beszélt sokat. De beszélt, amit igenis sikernek könyveltünk el!
Én… Én továbbra sem voltam hajlandó leülni a zongora elé, pedig hányszor kértek rá! Nem tudtam olyan dolgot tenni, amit akkor csináltam, amikor Bellával voltam. CD-t sem hallgattam, mert fölöslegesnek tartottam. Ebből volt is egy nagy veszekedésünk Emilyvel, talán az egyetlen és utolsó.
Emily feltette Debussy lemezét, én meg amint beértem a szobába rögtön kikapcsoltam a lejátszót. Nem értette miért, és első alkalommal volt az, hogy nem hozott valamit összefüggésbe Bellával. Mert mindennel ezt tette. Kereste az okokat, ha megtalálta, és jogosnak találta a dolgot, nem zaklatott tovább senkit. De akkor nem értette miért nem hallgathatja a lemezeimet, amiből veszekedés lett, és a végén egy haragos kiáltás, hogy „Mert Bellára emlékeztet!” és egy ablakon való kirohanás.
Akkor veszekedtünk először és utoljára.
Ez elmúlt öt hónapban azonban történt olyan dolog is, ami felettébb aggasztott. Emily gondolatai és ezzel együtt az érzései is elkezdtek változni irántam. És a lehető legrosszabb irányba. Többször felejtette rajtam a tekintetét, majd fordult el zavartan. Sokszor hallottam, hogy rólam gondolkodik, és nem értette, hogy miért várok még mindig Bellára. Az az igazság, hogy féltem, hogy belém szeret, és nagyon reméltem, hogy ez még nem történt meg.
Mert ő valaki olyasvalakit érdelem, aki tudja szeretni. És én nem tudom, mert Bella az egyetlen.
Most jött volna jól Jasper! Akkor megmondta volna, hogy Emily mit is érez igazából, és nem kéne a ködösített gondolataiból következtetnem.
- Van egy javaslatom! – szólat meg Carlisle, amikor azon ritka alkalmak egyike volt, amikor mindenki a nappaliban ült.
Emily és Rose abbahagyta a beszélgetést. Emmett abbahagyta a távirányító nyomogatását, és Chris is levette a képernyőről a tekintetét. Esme a kezéből egy magazint tett le, míg Alice meg én egy-egy könyvet. Mindenki érdeklődve fordult Carlisle felé, és vártuk a javaslatot.
- Emily és Chris úgyis szinte nálunk laknak, miért ne költözhetnének hozzánk? – kérdezte Carlisle, és mindenki reagált a maga módján…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése