8. fejezet: Sakk
Azért kicsit unalmas Cullennak lenni.
Na jó. Túloztam. Nyolc órás Cullen-létből semmit nem kéne levonnom, de már egy órán át ülni a tévé előtt kezdett fárasztóvá válni. Nem is fárasztó, inkább frusztráló. Észrevettem, hogy órákig is ülhetnék mozdulatlanul semmi bajom nem lenne, de mégis.
Be kell vallanom. Edward nincs itt, és ezért unom magam. Szinte már nevetséges ez a túlzott ragaszkodás. De nem volt jó, ha nem volt itt. Nem éreztem magam egésznek.
Hirtelen ötlettől vezérelve a zongora felé indultam. Tudom, hogy nem tudok játszani, de nem lehet annyira nehéz. Könnyűnek tűnik. Éreztem, hogy Rosalie meglepődve néz rám.
Most ő volt az ügyeletes felülvigyázóm. Bár ez nem jó kifejezés, mert Carlisle most ért haza a munkából és Edwarddal beszélt a dolgozószobájában. Jasper, Alice, Emmett és Esme meg a konyhában beszélgettek. Szóval a többiek nem azért nem voltak velem, mert nem akartak, hanem mert fontosabb dolguk volt. Legalábbis remélem.
Leültem a zongoraszékre és végigsimítottam a billentyűkön. Szinte éreztem, hogy Edward melyik hangokat nyomta le. Próbaképp leütöttem egy hangot. Ilyen volt az altatóban, de nem az elején. Egy mélyebb hangot kerestem. Megtaláltam azt, amivel a dalom kezdődött. És megtaláltam a következőt is, és az az után lévőt is. A darab önálló életre kelt a kezem alatt. Már majdnem el tudtam játszani a dallamot. Éreztem, hogy valamit kihagyok a darabból, de nem tudtam, hogy mit. Nem egy hangot, mert az biztos feltűnne. Valami mást. Persze a balkézről még szó sem lehet. Azt még nem tudnám eljátszani. Valami kellett még a dallamba.
- Egy díszítés kell oda, Bella. – A világ leggyönyörűbb hangja közvetlenül mögöttem szólalt meg.
Fel sem tűnt, hogy a nappali megtelt a családdal. Biztos azért, mert még levegőt is elfelejtettem venni. Így nem éreztem az illatukat. Mindenki furcsán nézett rám. Kivéve Edwardot. Ő inkább elismerően. Leült mellém és megmutatta, hogy kell a díszítést.
Jó volt, hogy ott volt. Ennyire közel még nem voltunk egymáshoz. A darab iránt szinte teljesen elveszítettem az érdeklődésemet. Csak arra tudtam figyelni, hogy Edward karja majdnem az enyémhez ér, és, hogy szinte összeér a lábunk. Furcsa bizsergés járta át a testemet. Olyan, amilyet még nem ismertem. Végig a gerincemen. Hihetetlen késztetést éreztem, hogy azt a pár centi távolságot is áthidaljam kettőnk között. Szerettem volna megérinteni úgy igazából. Szerettem volna végigsimítani a karján, és megérinteni az arcát. Érezni szerettem volna a haját az ujjaim között. De nem mertem megtenni. Féltem, hogy ő nem érzi azt, amit én. Hogy nem venné szívesen, ha hozzáérnék.
Edward tovább játszotta a darabot, én meg megpróbáltam odafigyelni. De minél tovább játszott, annál erősebben éreztem, hogy itt ül mellettem, és egy centi választ el minket egymástól. Végül a vágyakozás legyőzött. A lábamat megmozdítottam és az övéhez érintettem.
Erre ő elrontotta a darabot. Több hangot is melléütött.
Normális esetben nevettem volna azon, hogy Edward elront egy olyan darabot, amit kitűnően játszik, de most nem. Nem, mert tudtam, hogy miattam rontotta el. Amiatt, mert hozzáértem. Ő is érzi akkor azt a feszültséget, ami köztünk van. Őt is zavarja. Nem is zavarja, inkább hihetetlenül erősen érzékeli. Sőt, talán teljesen ugyan ezt érzi. És ez furcsamód örömmel töltött el.
- Mi van Edward? Elfelejtetted a saját darabod? – Emmett hangjából megint kihallottam a mosolygást. – Vagy csak valami elvonta a figyelmedet? – A mondat végére már majdnem nevetett.
- Nem csak, nem figyeltem oda.
Tévedek vagy Edward hangja tényleg mélyebb lett, mint szokott lenni?
- Van egy tippem, hogy mire figyeltél. Vagy inkább kire – mondta Emmett, és kitört belőle a nevetés.
Én eddig meredten Edwardot néztem, de most rávettem magam, hogy megnézzem a családom. Mindenki mosolygott. Miért is veszik természetesnek, azt, hogy megérintem Edwardot? Nem kéne mindenkinek ugrania, nehogy rátámadjak?
Úgy tűnik senkinek nem jártak ilyen gondolatok az eszében, mert mindenki csak tovább mosolygott. Edward meg újra játszani kezdett.
Most minden energiámat összeszedtem, hogy a darabra figyeljek, és ne arra milyen hihetetlenül közel van Edward. Tíz perc múlva már én is tudtam játszani a darabomat. Nem annyira tökéletesen, mint Edward, de nekem is folyékonyan ment. Edward csodálkozott is, hogy ilyen hamar megtanultam az egészet.
- Elmegyünk baseballozni? Ma este vihar lesz. – Emmett kisfiúsan izgatott hangja mindenkihez szólt.
Én először leszögeztem magamban, hogy nem tudok játszani, mert azt se tudom mi az. Másodszorra meg nem értettem, hogy miért kell vihar egy játékhoz.
- Miért fontos a vihar? – kérdeztem Emmett felé fordulva. Még mindig a zongoraszéken ültem, de kifordulva a nappali felé.
- Majd meglátod, hugi. Imádni fogod. – És rám kacsintott.
- Nekem most nincs kedvem menni – Nem is tudtam, hogy Jasper hangja ennyire kellemes. - És Alice szerint most a réten is esni fog.
- Mióta árt nekünk egy kis eső? – kérdezte Emmett és látszott rajta, hogy ő aztán semmitől sem fél.
- Várjunk csak. – Valami szöget ütött a fejembe. - Alice honnan tudja, hogy esni fog? – Vadiúj nővérem élő meteorológiai állomás, vagy mi?
- Alice bizonyos mértékben látja a jövőt – magyarázta nekem Jasper. - Dolgokat… amik megtörténhetnek, ha úgy dönt valaki. Az időjárás egyszerűbben megjósolható. És a tőzsde is teljesen könnyen kiszámítható. – Jasper a végére már mosolygott.
Alice a jövőbe lát? Ezt nem is tudtam. Most már értem honnan van ennyi pénze a családnak. Egy jövőbelátó hugica tőzsdei tippjei milliókat érnek.
- Ez valami vámpíros dolog? Mindenki lát a jövőbe? Nekem is kéne? – kérdeztem az egész családtól.
- Nem. Csak Alice látja a jövőt, és neked sem kell. – Carlisle újra megszólalt így éreztem, hogy tudományos dolgok következnek – Úgy gondolom, hogy az emberi életünk legdominánsabb tulajdonsága felerősödött vámpír létünkben. Így Alice-nek a jövőbe látás. Edward hallja, amit gondolsz, Jasper meg befolyásolni tudja az érzelmeket, és érzi, amit te érzel.
Ez mind szép és jó. De Edward hallja, amit gondolok? Akkor mindent tud? Tudja, hogy mennyire meg akarom érinteni? Tudja, hogy mit éreztem, amikor hozzáértem? Rémülten fordultam egyet a széken és Edwardra néztem.
- Te hallod, amit gondolok? – kérdeztem szinte suttogva. Kétségbe voltam esve. Ha mindent hallott, akkor biztos idiótának néz.
- Nem. Fogalmam sincs, hogy te mit gondolsz. Mintha le lenne zárva az elméd. Mindenki gondolataiba tudok olvasni, de a tiédben nem. Ez a tulajdonságod már emberként is megvolt. – A mondat végére egy kis mosolyra húzta a száját. Biztos valami vicces jutott az eszébe. Halk sóhaj hagyta el a számat. Akkor nem hallotta, hogy mit gondoltam. Így is elég kínos, hogy kevesebb, mint kilenc óra alatt ennyire megkedveltem, ha még tudná, hogy miket gondoltam…
Viszont az örömöm mellett volt egy kis kétkedés is. Bennem semmi különleges nincs? És a többiek? Ők se képesek semmi ilyesmire? Ha a legerősebb tulajdonságunk felerősödik, nekem mim erősödik fel?
És csak engem nem hall Edward vagy másokat se? És ha csak engem nem hall, engem miért nem? Valami baj van velem?
- Én sakkozni szeretnék. – Törte meg a csendet Jasper. – De kíváncsi lennék…
Jasper majdnem huncutul mosolygott miközben rám meg Edwardra nézett.
- Tudod Bella Edwarddal kész élvezet játszani. Folyamatosan kiolvassa a fejedből, hogy mit akarsz, így direkt nem odalép, ahova neked jó lenne. – Jasper még mindig mosolygott. Most, hogy nem csak úgy néz rám, mint aki bármelyik pillanatban rám ugrik sokkal szimpatikusabb volt. - Érdekelne, hogy veled mire jut. Hogy csalás nélkül mire megy.
- Soha nem csalok. – Edward vigyora viszont éles ellentétben állt kijelentésével.
És mire én feleszméltem már ki volt pakolva az asztalra a sakk-készlet és mindenki engem nézett.
- Én nem tudok sakkozni – mondtam zavarodottan. Nagyon úgy néz ki, hogy ma mi leszünk a szórakoztató center.
- Dehogynem tudsz! Gyere Bella! – Edward hangja megint elvarázsolt, és elbűvölt. És én megint nem tudtam ellenállni neki. Odamentem az asztalhoz. Szerintem ez külön ilyen sakkasztal volt. Egymással szemben ültünk, úgy hogy a térdünk összeérhetne, ha akarnánk.
De mi nem akarjuk.
Én lettem a világos, és tudtam, hogy a világos kezd. És tényleg igazuk volt. Tudtam sakkozni. Mindegyik bábunak tudtam a nevét, tudtam, hogy hogyan léphet. És azt is, hogy hogyan szedjem le Edward bábuit.
Egészen simán és gyorsan ment a játék. Egy óra múlva viszont megváltoztak a dolgok. Mind a ketten ugyanabban a helyzetben voltunk. De csak az egyik nyerhet. Garantálom, hogy nem én fogok veszíteni.
- Szerintem fogadni kéne valamire. Ha már ilyen izgalmas a játék. – Emmett hangja egy kicsit kizökkentett a játékból.
- Jól van Emmett. Mire fogadjunk, hogy én nyerek? – kérdezte Edward és le se vette a szemét a sakktábláról. Úgy látszott erősen koncentrál. Végül felemelte a tekintetét.
Edward először zavarodottan, majd mosolyogva nézett Emmettre. Nyilván kiolvasta a gondolataiból.
- Jó – mondták végül mind a ketten egyszerre.
- Hé! Ez így nem ér! Nekem is tudnom kéne, miért játszok – mondtam és mind a kettőjükre ránéztem.
- Nyugi, hugi! Semmi érdekesről nincs szó. De ajánlom, hogy nyerj!
Úgy döntöttem, hogy nem nagyon érdekel a fogadásuk. Én most csak játszok, ők fogadtak.
Tíz percen át néztem a sakktáblát, amin ugyanúgy állt minden, mint a fogadás előtt. Ahhoz képest, hogy vámpír vagyok, úgy éreztem, most elég lassú a felfogásom. És akkor rájöttem, hogy veszíteni fogok, hacsak Edward másképp nem lép.
Rá kell vennem, hogy másképp lépjen, mint szeretne. Valahogy meg kell akadályozni. Én léptem arra, amerre kellett, és vártam a megfelelő pillanatot, hogy Edward lépjen.
Úgy látszott Edward is látta, hogy vesztésre állok. Felemelte a bábut, és a megfelelő irányba vitte, hogy veszítsek. Ha három kockát viszi veszítek, de ha csak kettőt, akkor nyerek.
És akkor kihasználva azt, hogy most csak a játékra koncentrál a térdem odanyomtam a combjához. Ő megremegett és kiejtette a kezéből a bábut, pont oda, ahol nekem a legmegfelelőbb volt.
- Sakk-matt! – kiáltottam fel győzelemittasan.
Az egész nappalit nevetés töltötte meg. Mindenki kitörő örömmel ünnepelte a győzelmem… Vagy Edward vesztését. Nem tudom.
Amire nem számítottam, az az, hogy rám mekkora hatással lesz az ő érintése. Tudtam, hogy nagyon, de nem számítottam ennyire erős érzelemhullámra. Megint megremegtem és majdnem elkábultam tőle.
- Ez az, hugi! Edward még soha nem veszített! – Emmett odajött és megölelt teljes örömmel.
- És az a csel a végén! Zseniális vagy!
- Bella, te csaltál – mondta Edward, de láttam rajta, hogy nem gondolja komolyan.
- Nem csaltam. Csupán kihasználtam a férfiúi mivoltodat – mondtam teljes nyugalommal. Erre még jobban nevetett mindenki.
- Igazán köszönöm, Bella! Már éppen ideje volt, hogy Edward valamiben veszítsen. – Jasper is mosolyogva gratulált, és éreztem, hogy különleges képességével próbál lenyugtatni. Meg is feledkeztem róla, hogy ő érzi azt, amit én. Szegény Jasper. Bocsánatkérően néztem rá, és reméltem, hogy megérti mire gondolok.
Közben mindenki más is gratulált nekem. Úgy látszik mindenkit örömmel töltött el a tudat, hogy Edward végre veszített sakkban.
- Egyébként miben is fogadtatok? – kérdeztem Emmett felé fordulva.
- Aki kíváncsi az bizony hamar megöregszik, még ha vámpír is. Ne aggódj fel fog tűnni. – És Emmett ismét vigyorgott.
- Azért elmondhatnátok Bellának, hogy miért törte magát annyira. – Kelt a védelmemre Esme is.
- Ezt jobb, ha nem tudod Esme! – Edward is beszállt a rögtönzött vitába.
- Szavazzunk – mondtam hirtelen ötlettől vezérelve. – Ki szerint bökjék ki de rögtön, hogy miért kellett kihasználnom, hogy Edward férfiből van?
Mindenki újra nevetett, rajtam meg megint átfutott az az érzés, amit éreztem, majd Emmett, Edward és Jasper kivételével mindenki felemelte a kezét.
Én kérdőn Jasperre néztem. Nem értettem ő miért nem akarja tudni, hogy miben fogadtak.
- Bocs. Férfiúi szolidaritás – mondta és megrándította a vállát.
- Na ki vele – mondtam és megböktem Edward oldalát. Azt hiszem jobb lenne beszüntetni egy ideig a bármilynemű érintkezést Edwarddal. Ha állandóan ezt fogom érezni, akkor tényleg jobb lenne.
Várakozóan néztem Edwardra, de a szemem sarkából láttam, hogy Jasper és Alice elvonulnak a szobájukba.
Van egy tippem mit fognak csinálni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése